Közel kétórás játékidővel készült film Kurtág György világhírű magyar zeneszerző századik születésnapjára. Az idén jubiláló művészről a Závada Pál regénye alapján készült Természetes fényt is jegyző, Ezüst-Medve-díjas Nagy Dénes rendezésében nézhető a Kurtág-töredékek, amely a mester munkásságához hasonlóan nem könnyű nyáresti szórakozás. A Kurtág életművét, filozófiáját ismerők tudhatják, hogy számára a zene nem esztétikai tárgy, nem egyszerűen gyönyörködtetni, megríkatni, nevettetni, érzelmet kiváltani akar. Azt szeretné, hogy a zenéje ne csak „megszólaljon”, hanem valódi kockázatot jelentsen az előadónak – mintha az előadó és a zene kölcsönösen „próbára tennék” egymást. A Kurtág-daraboknak emellett szinte kivétel nélkül az a céljuk, hogy a zene hallgatása (és előadása) közben mind a zenésszel, mind pedig a hallgatósággal történjen valami. Mindemellett életművét erősen áthatják, meghatározzák gyermekkori traumái, a második világháború borzalmai, melyek extrém tömörség (néha néhány hang), szünetek, törések, megszakítások, a „sebezhető” hangzás, illetve az előadó és a zene közti feszültség formájában tárulnak a hallgatóság elé.

[[paginate]]

Nagy Dénes mindezt elképesztő érzékenységgel mutatja be filmjében. A Kurtág-töredékek legjobban talán a dokumentarista-művészfilm címszóval írható le. Nem didaktikus, nem magyaráz túl semmit, nem ajánl életrajzi áttekintést. Nem látunk beszélő zenetörténészeket, nem hallgatunk előadást Kurtág műveinek jelentőségéről. Ehelyett a film inkább arra invitál bennünket, hogy egy százéves, testileg már erősen összetört, de elméjében még mindig világítótoronyként fényesen és messziről utat kijelölő Kurtág zenéjét hallgatva történjen bennünk is valami. Nem lehet egyszerűen „csak” megnézni a filmet, hiszen képi, zenei világa, felépítése, történetvezetése is gondolkodásra indítja a nézőt.

Legyen szó a nyitójelenetről, amelynek során percekig bámulhatjuk Kurtág György tarkóját, vagy épp arról a jelenetről, amelyben tizedjére is újra eljátszatja zongoristájával egyik művének részletét a tökéletességre – bár talán sokkal inkább a fejében lévő idea legpontosabb visszatükrözésére – törekvő Kurtág.

[[paginate]]

Egy százéves művészt ismerhetünk meg a filmben, aki még ma is minden nap a zongoránál ül, vagy tanít, vagy felvételt készít. Aki – bár tolószékbe kényszerült – él, alkot, irányít, akar és az akarásán keresztül újabb és újabb művek látnak napvilágot. A gyakran kézikamerás felvételeknek tűnő stílusnak, illetve az intim, családi pillanatokba is betekintést engedő jeleneteknek köszönhetően egészen közel mehetünk a százéves művészhez. A tökéletességre törekvő, kíméletlen akarat árnyoldalait is fel-felvillantó őszinteségtől ugyanakkor a közelség ellenére sem érezzük azt, hogy Nagy Dénes idealizálná Kurtágot.

Látjuk és halljuk azt is, ahogy a hanyatló élet súlya miként hat Kurtág zongorajátékára, egyben azt is megmutatja Nagy, hogy Kurtág fia is eltanulta édesapjától a kíméletlen – bár a film alapján szeretetteli – őszinteséget. Mindez pedig azt eredményezi, hogy egy végtelenül valódi pillanatképet kapunk az elmúlt évszázad szinte egészében élő és alkotó Kurtágról.

Nem kapunk viszont szentenciákat. Kurtág nem akarja megmondani, hogyan hallgassuk a zenéjét, még csak azt sem, hogyan adjuk elő – ha esetleg erre vetemednénk. Nincsenek bölcs mondásai az életről – talán még a sajátjáról sem. Nem ismerjük őt meg a filmből mélységében, mégis közel kerülünk hozzá annyira, hogy mély gondolatokat váltson ki belőlünk. Mindez pedig elég.

Elég arra, hogy kíváncsivá váljunk, hogy tovább menjünk, hogy rákeressünk, hogy belehallgassunk, hogy a sebzett és sebző zenén keresztül magunk is megsebesüljünk, majd meggyógyuljunk. Életrajzi film pedig ennél többet nem is kívánhat.

A Kurtág-töredékek 2026. február 19-től nézhető a mozikban.

Szücs Péter