A KÁNAI MENYEGZŐ

   (Jn 2,1-12)

Borunk elfogyott a fakó kupából,
földre szegett arcunk a szégyené,
mint a vándor, ki lépteit sem látja
borongó útján immár az ég felé.

A lomha falak közt elhalkul a dallam,
tétova táncunk mindinkább csöndesül.
A zárt ajtón át betoppan a bánat,
mint kéretlen vendég, s a földre leül.

Ám csorba hitünkkel dacolva mégis
valami kezdődik, s nem ér többet véget,
csak nézi Őt Mária időtlen szemekkel:
„Bármit mond nektek, megtegyétek.”

Kána fölött majd átsuhan az idő,
s a múlttá lett menyegző titka rejtve van,
de színültig Te töltöd kőveder szívünket
a legtisztább ízzel, mely létezik, Uram.

[[ paginate ]]

A HEGYI BESZÉD

    (Mt 5-7) 

Ott álltunk Körötted, hullámzott a reggel.
Letérdelt az élet, e megfáradt cseléd.
Ruhánk rongyaiból palástot szőtt reánk,
és vállunkra terítette a késő nyári ég.

Te álltál szelíden a felszikrázó fényben,
mint aki várja: megértsék szavát.
A csöndben felszakadt szívünkből egy sóhaj,
szinte tudtuk is: most Isten szeme lát,

s megpihen rajtunk, mint anyánk keze pihent,
valamikor régen  míg ez volt mindenünk,
mert azóta nem súgta füleinkbe senki:
Valakinek fontos, hogy boldogok legyünk.

[[ paginate ]]

A VÍZEN

(Mt 14,22-33)

Uram, a tajtékok óriások,
szürkén hömpölyög az élet.
Köröttem korbácsos áradat,
a hullámok az égig érnek.

Uram, a csónak ködbe vész.
Arcuk az idő messze mosta.
Földig hajolt felhőkön át
fénylik fel eged, e csillag-rosta.

Ám Rád emelem tekintetem,
elül a szél, a szárnyas lepel.
Feléd indulok, visz a víz...
csak így nem süllyedhetek el.