Gáborjáni Szabó Botond a Confessio 2025/2. számában részletesen ismertette az Oláh Róbert szerkesztésében 2024-ben megjelent Református kollégiumok és partikuláik című tanulmánykötetet.[1] Az ismertetésben – az átlagosnál hosszabban – kitért az én tanulmányomra is, s tett néhány olyan megállapítást, amely talán további pontosítást igényel. Ezek elsősorban azért lehetnek fontosak, mert rávilágítanak arra, hogy valóban nagyon is időszerű volna a debreceni és sárospataki kollégium közötti kapcsolatrendszer szisztematikus feltárása – e pontban feltétlenül egyetértek a recenzenssel. Annál is inkább, mivel ennek a viszonyrendszernek a jellegzetességei minden bizonnyal nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is kuriózumnak számítanak. Megítélésem szerint viszont épp azért, amit Gáborjáni néhány megjegyzéssel cáfolni igyekszik.

[[paginate]]

A tanulmányban arra a jelenségre hívtam fel a figyelmet részletes és tételes adatokkal, miszerint az 1783–1872 közötti időszakban rendszeres és érzékelhető nagyságú volt a Sárospataki Református Kollégium „átnyúlása” a Tiszántúli Református Egyházkerület területére: nagyjából minden hatodik Sárospatakon végzett és rectóriára kikerülő deák (az összes érintett, azaz a 4431 diák 16,2%-a) a Debreceni Református Kollégium befolyási övezetében talált első rectori, praeceptori megbízására.[2]

Ahogyan azt a recenzens is írja: a szolgálati helyeket magam négy csoportba osztottam. A szinte a., az egész korszakban; b., a tartósan, legalább egy-két évtizedig megszakítás nélkül; c., az esetenként, de visszatérően; valamint d., az egyszeri alkalommal Sárospatakról tanítót fogadó tiszántúli gyülekezeteket különítettem el. Ezeket nevezhetjük állandó; tartós; szórványos; illetve egyszeri partikulakapcsolatoknak is.[3]

Ennek az „átnyúlásnak” a jelenségét más vizsgálati szempontok segítségével is tetten lehet érni. Az 1830-40-es évekre a sárospataki kollégium egyik legfőbb beiskolázási bázisát jelentették a – leginkább a Tiszához közel fekvő – szabolcsi, szatmári, de még egyes beregi gyülekezetek is.[4]

[[paginate]]

Ez a befolyásszerzés vagy –kiterjesztés olyan fokúvá vált, hogy 1781–1848 között a „legértékesebb”, leginkább kiemelkedő sárospataki deákok, a seniorok közül kilenc is a Tiszántúlon találta meg élete első szolgálati helyét – méghozzá kifejezetten aránytalan időbeni eloszlásban: az 1833–1841 között Sárospatakot elhagyó nyolc senior közül öt került a Tiszántúlra.[5]

Ezeknek a jelenségeknek a fordított irányú változatára nem ismerek adatot. Tudomásom szerint a debreceni kollégium az immár alaposan tárgyalt szikszói partikulavitán túlmenően nem rendelkezett közvetlen, intézményes oktatási kapcsolattal Tiszáninnen területén.[6] Még a Tiszáninnenről Debrecenbe érkező, ott tanuló (tovább tanuló) ifjak aránya is elenyésző.[7]

[[paginate]]

Ez utóbbi rímel jobban a megszilárdult művelődéstörténeti ismereteinkre: a debreceni és a sárospataki kollégium külön utakon való fejlődéséről van sok információnk.[8] Eközben a Debrecen szempontjából azért valamennyire mégiscsak „végeknek” vagy perifériának számító Felső-Tisza-vidéki gyülekezetekre kiterjedő sárospataki „átnyúlásról” csak újabban gyülekeznek a megbízható, módszertanilag megalapozott adataink.[9]

Gáborjáni Szabó Botond ismertetésében viszont épp az elzárkózás, az egymástól elkülönült pályákon való mozgást vitatja. Így fogalmaz: „Véleménye [Kiemelés tőlem – U. J.] szerint a két egyházkerület képviselői között nem volt szoros vagy <nagy rendszerességű> kapcsolat, illetve <csak kivételes esetekben lehetett tiszáninneni gyökerekkel rendelkező személy a Debreceni Kollégium professzora, és fordítva>.”[10] Ezt az én „véleményemet” részint a kapcsolattartás szimbolikus formájával (a két kollégium képviseltette magát egymás censuráin), részint néhány jól ismert kivétellel (Budai Ézsaiás tankönyvének használata Patakon, Kövy Sándorénak a megjelenése Debrecenben, a tiszántúli eredetű Szilágyi Márton sárospataki tanárkodása – még a türelmi rendelet előtt) igyekszik cáfolni, vagy legalábbis árnyalni.

Azt magam is írtam a vitatott közleményemben, hogy „a Tisza nem volt áthatolhatatlan fal a két egyházkerület között”,[11] ezzel együtt a két kollégium (és a fenntartóik) közötti koordináció és a kooperáció alacsony szintjéről alkotott képünket a jelzett kivételek nemigen módosíthatják jelentősen. Nem „a kivétel erősíti a szabályt” ősi fordulattal érvelnék, hanem valami mással: épp ezeknek a kivételes elemeknek a közismertsége mutatja azt, hogy mennyire számon tartja a történeti emlékezet az együttműködés ritkán előforduló, vagy legalábbis ritkán sikeres példáit. Nyilván e példák sora valameddig még folytatható is – de ez a sor távolról sem vezetné a kutatót beláthatatlan messzeségbe.

[[paginate]]

Valójában ugyanis a földrajzi közelségnek, a hitsorsosi tapasztalatok elvi azonosságának és a türelmi rendelet utáni időkben is fennmaradó (legfeljebb módosuló) kihívások hasonlóságának a dacára a külön utakon járás nemcsak konfesszionális alapon, hanem a konfesszión belül regionális (egyházkerületi) dimenzióban is erősen érvényesült. Ennek esetenként közvetlen nyomai is jól tetten érhetők: már-már tragikomikus, hogy miként fulladt kudarcba a 19. század elején az egyébként minden érintett által őszintén óhajtott, a kölcsönösség elvére alapozott, koordinált Kárpát-medencei református segélyező akció.[12]

Ahogyan a két egyházkerület elvileg azonos struktúrája mellett is teljesen különbözött a tiszántúli és a tiszáninneni döntéshozatal mechanizmusa, úgy a kollégiumok irányítási és fenntartási jellemzői is gyökeresen eltértek egymástól – s ezek eredményeként az intézmények anyagi helyzetétől kezdve az intézményi és térségi identitás rétegeiig bezárólag a legtöbb tényező is másként fejlődött a Tiszán innen és túl. A különbségek száma nemcsak lényegesen nagyobb, mint a hasonlóságoké, hanem sokkal nagyobb jelentőségűek is. Gondoljunk csak arra, hogy nemigen említhető egy lapon a két kollégium székhely-településének ereje és református jellegű érdekérvényesítési képessége, vagy hogy mennyire másként érvényesült itt és ott a világi patrónusok befolyása – de a két szellemi centrum közötti teológiai különbségek is határozottan körvonalazzák a két intézmény által követett különböző fejlődési útvonalat.

Reményeink szerint minél hamarabb elérkezik az az idő, amikor Debrecen és Sárospatak kollégiumának viszonyát, kapcsolattartását és jellegzetességeit szisztematikus kutatás tárja fel. Ennek a kutatásnak azonban akkor lesz igazán komoly relevanciája, ha nem kizárólag két egymással kooperáló és konkuráló intézményként tekintünk a kollégiumokra, hanem a kutatás különböző fázisaiban rendszeresen alkalmazzuk a látószög és a léptékváltás módszereit. Ez különösen azért lenne fontos, hogy folyton szem előtt tartsuk: a türelmi rendelet után, az I. és a II. Ratio Educationis korában a magyarországi oktatás gerincét adó római katolikus iskolázásban nagy hatású folyamatok mentek végbe – kifejezetten a koordináció, az egymáshoz igazodás jegyében. A két Ratio Educationis olyan iskolaszerkezeti, tantervi–tartalmi és tanügyigazgatási szabályozást vezetett be, amely megalapozta a modern oktatási rendszer sztenderdizáló jellegzetességeit.

[[paginate]]

Gondolhatunk bármit – jót és rosszat – a sztenderdizálásról vagy épp a modernizációról, mindenesetre tény, hogy a két Ratio előírásaihoz bizonyos (inkább csak kisebb) eltérésekkel meggyőző gyorsasággal igazodtak a római katolikus felsőbb iskolák. Sőt a tanítóképzés intézményesítésében, szervezett elkülönítésében egyenesen élen jártak, s ily módon a reformkor elejére megalapozták az alsófokú, elemi oktatás alapvetően egységes módszertani kultúrára alapozott tömegesítését.[13]

Mondhatjuk, hogy az akkoriban kvázi államegyházként működő római katolikusok esetében ez az igazodás nemcsak nem meglepő, hanem elvárható is volt. Ám nagyon hasonló belső egységesülési folyamatok kezdődtek el és gyorsultak fel az evangélikusok körében is. A belső peregrináció (azaz: evangélikus diákok tanulmányi pályájuk során több magyarországi evangélikus gimnáziumot és líceumot is felkerestek) kiterjedtsége; az evangélikus tanárok viszonylag nagy arányú cirkulálása az evangélikus iskolák között; az evangélikus felsőbb iskolák egységesen erős német (szász) orientációja; s nem utolsósorban az evangélikus iskolaközpontként funkcionáló felvidéki városok strukturális hasonlóságai olyan tényezők voltak, amelyek már a 19. század legelején segítették napirendre tűzni, a reformkor végén pedig sikerre is vezették a tantervi szabályozás egységesítését. A szabadságharc kitörése épp elodázta a bevezetését, de az evangélikusok ekkor már készen álltak a tanítóképzés intézményesítésére is.

Ezzel szemben a reformátusok három nagy szellemi–oktatási központja jellegzetesen más fejlődési útvonalat járt be. Más is volt a kiinduló helyzetük, illetve az őket övező közvetlen egyházpolitikai–társadalmi környezet: a megszűnésből, száműzetésből visszatérő pápai kollégiumot az újraindulás gondjai, közvetlen befolyási övezetéért folytatott küzdelmei foglalták le évtizedekig. A szilárd patrónus hiányában és meglehetősen tisztázatlan fenntartói viszonyok között működő sárospataki kollégium körül épp a türelmi pátenst követő évtizedekben alakult át radikálisan az egyházkormányzat: megerősödött az egyházkerületi irányítás, s új feladatokat–funkciókat keresett magának az esperesi szint. Mindez egyszerre társult a pataki kollégiumot bizonyos tekintetben kényszerpályára soroló súlyos nélkülözésekkel és nagyívű, költséges beruházásokkal, valamint az eklektikusságig fokozódó szellemi szabadsággal, nyitottsággal.

[[paginate]]

A Debreceni Református Kollégium egyedülállóan homogén kálvinista hátországára és az ország egyik legnépesebb, legfontosabb vidéki városának székhelyhez méltó gondoskodására támaszkodva pedig nem adta alább: hiába fejlődött látványosan a római katolikus iskolahálózat, a debreceni kollégium az „ország iskolája” szellemében stabilan őrizte kiemelkedő pozícióját a hazai felsőbb oktatási intézmények sorában. Debrecen kollégiumi székhely-szerepe természetesen megkérdőjelezhetetlen volt. Ezzel szemben Sárospataknak már a reformkorban is figyelnie kellett kissé az egyházkerületi központtá váló Miskolcra (a miskolci gimnázium líceummá válása első ízben az 1830-as években hiúsult meg). Még élesebb volt a székhely-vita a Dunántúlon Pápa és Komárom között.

A református kollégiumok tantervi vagy szerkezeti jellemzőik rendszerszintű hangolásáról, vagy az erre vonatkozó törekvésekről kevés adatunk van. Határozottabban mondva: a türelmi pátens utáni évtizedekben egyáltalán nem volt domináns jelenség, hogy a református egyházkerületek vezetői vagy vezető tanférfiai egymásra nézve kötelező lépésekben, intézkedésekben állapodtak volna meg. Felhatalmazása sem volt erre senkinek. Egyelőre kevéssé kutatott, de az 1842-ben indított, a protestáns szellemi diskurzus közös fórumának szánt Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban sem találunk jelet református oldalon a fokozottabb koordinációra. Ezzel szemben az evangélikus részről beérkező cikkek egyre több közös törekvésre, adott esetben határozatra, közös legitimációs alapot élvező szándékra utalnak.

Egyfajta aranyszabadság volt ez: a protestánsok életét II. József türelmi rendeletétől az állam, a kormányzat szinte semmilyen irányba nem vezényelte. Ez persze nem jelenti a protestánsok teljes egyenjogúságát, s jogaik csorbítatlanságát sem. De ha a túlkapásoktól, s a változó intenzitású jogkorlátozásoktól ezúttal eltekintünk, a protestánsok vallás- és tanügyi autonómiájuk birtokában túlnyomórészt az államtól függetlenül szervezhették személyes és közösségi életüket, és alakíthatták intézményeik sorsát. Ez az aranyszabadság ugyanakkor nemcsak az állammal szemben érvényesült, hanem az egyházszervezeten belül is: a két protestáns felekezet is megőrizte egymással szembeni önállóságát (a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap által is kezdeményezett, német mintájú protestáns unióra nem volt valódi esély), sőt az egyházakon belül az egyházkerületek is külön utakon jártak.

Érdekes megfigyelni, hogy miközben az evangélikusok egyetemes főfelügyelő választásával, iskoláik hangolását elősegítő, mindenkire érvényes tantervi szabályozással, s a főbb iskoláik közötti átjárás, áttanulás kifejezett ösztönzésével a spontán egységesülés felé mozdultak az aranyszabadság évtizedeiben, a reformátusok egyházkerületenként (netán: kultúrrégiónként?) külön pályán maradtak.

[[paginate]]

Ennek az önfinanszírozó–önigazgató időszaknak 1849 után, a szabadságharc leverését követően a Habsburg-kormányzat próbált véget vetni. Az Organisationsentwurf (vagy rövidebb és ismertebb nevén: Entwurf) központi bevezetése ráoktrojált több fontos, és lássuk be: nagyon is időszerű intézkedést az addig csaknem teljes tanügyi autonómiát élvező protestáns iskolákra. A felsőoktatási továbbtanulás alapfeltételeként meghatározott érettségi vizsga bevezetése és a középiskolai tantervi szabályozás a teljesen egységes országos (és ebben az esetben birodalmi) oktatási rendszer felé tett egy hatalmas lépést. A középiskolai tanári kar létszámának előírása, a tanári képzettség – egyelőre még csak halvány, kompromisszumos – meghatározása az oktatás nívóját volt hivatott helyszíntől és a helyi, épp aktuális sajátos körülményektől függetlenül garantálni. (A „helyi, épp aktuális sajátos körülmények” fontos kitétele az előző mondatnak: a korabeli iskolák helyi történeti emlékezete mindenhol hajlamos a kiváló professzorok és a nagyszerű, felívelő ciklusok hangsúlyozására, s azoknak a sokszor évtizedeken át húzódó fázisoknak a jótékony homályban tartására, amikor évekig volt betöltetlen egy-egy tanári pozíció, vagy épp nagy sűrűséggel változott a – javarészt ismeretlen, egészen változó képzettséggel, műveltséggel rendelkező – tanár személye.)

Az Entwurf passzusaihoz, majd pedig az azt követő, kifejezetten autonómiaellenes, elnyomó és a modernizációval sem magyarázható kiegészítő rendelkezésekhez a protestáns iskolák természetesen kénytelen–kelletlen alkalmazkodtak. Működésük és létük lett volna fenyegetve, ha ennek a minimumát is elmulasztják. Ezzel együtt az 1850-es évek közepén az alkalmazkodásnak nemcsak a módjai, hanem a céljai is különbözőek voltak intézményenként–egyházkerületenként. Ami nem jelent mást, minthogy az állam külső fenyegetését nem követte azonnal a belső kooperációs stratégiák megváltoztatása: az egyházi aktorok az aranyszabadság idején megszokott mechanizmusokhoz nyúltak. Bár immár egyeztettek, s fokozódott közöttük az információcsere, épphogy eltérő magatartást tanúsítottak.

Ez az évtized végén, az újabb elnyomó intézkedés, a protestáns pátens (1859) révén változott meg. Az immár a teljes egyház létét és önállóságát fenyegető új rendelkezés hívta életre a közös érdekegyeztetés fórumait és a közös cselekvés eljárásrendjét. Az eredmény ismert: a pátensharcot a protestánsok sikerrel vívták meg. Mivel Bécs a hadszíntéren jelentősen meggyöngült, s elveszítette itáliai tartományait, ennek árnyékában nem volt ereje a birodalom többi részében sem az elnyomó intézkedések fenntartására.

[[paginate]]

A hazai protestánsok az Entwurf előtti jogi állapotba kerültek vissza – ám viselkedésük többé már nem idézte az egy évtizeddel korábbi stratégiát. Az Entwurf után a kommunikációt, a pátensharcban pedig az érdek- és intézkedésegyeztetés formáit is elsajátították. A siker pedig kellő visszaigazolás volt arra, hogy tartósan ragaszkodjanak a közös fellépésben rejlő erőhöz. Megszilárdultak a közös gondolkodás keretei – legelőször a népoktatás és a tanítóképzés területén. Ez is lényeges elem, hiszen ezáltal egy olyan szektor lett az egyházkerületek első koordinációs felülete, amely bár kellően tömeges volt, egyelőre mégsem érintette a hitélet és az egyházszervezés mindennapjait. Miközben nem kellett azonnal közössé formálni a lelkészek munkapiaci mozgását, javadalmazását és fegyelmezését, a jövőre nézve mégiscsak mindenkire kiterjedő közös döntéseket hozhattak. A felfelé építkezés jegyében immár belső késztetés eredményeként, koordinált módon járultak hozzá az egységes református népiskolázás kiépítéséhez – és végső soron a tradicionális partikularendszer lebontásához.

Mindezeknek megfelelően az 1781–1860 közötti időszak nagyon különös, nemzetközi viszonyok között is párját ritkító jelenséget állított előtérbe: együttesen a társadalom minden harmadik tagját magáénak tudó két nagy protestáns felekezet az államtól (uralkodótól) is és egymástól is függetlenül szervezte életét. A saját útjukat járó két felekezet egyházkerületei ráadásul egyenként is igen jelentős autonómiát élveztek, s ezt koordinációval, kooperációval az evangélikusok erősebb, a reformátusok viszont csak szórványosabb elszántsággal korlátozták, hozták közös nevezőre. A három generációnyi „protestáns aranyszabadság” így tehát a magyarországi reformátusoknál bontakozott ki a leginkább: egyházkerületek és szellemi centrumok lehetőségeik és képességeik függvényében járták a maguk útját.

Ennek a különböző léptékben vizsgálandó kontextusnak a folyamatos figyelemben tartása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a református kollégiumaink között előforduló, különböző típusú kapcsolatok erejét és jelentőségét megfelelően felmérjük. Legyen szó hitsorsosi összefogásról, személyek kapcsolati hálójáról, tudatos vagy véletlen szellemi kölcsönhatásról, őszinte érdeklődésről vagy idegenkedésről, nyílt konkurenciáról (piacszerzésről és -féltésről), elzárkózásról, netán spontán „átnyúlásról”, ezek olyan kapcsolattartási formák, amelyeknek előbb a kategóriáit kell közösen meghatároznunk. S csak ezt követően csoportosíthatjuk szisztematikusan, teljességre törően az erre vagy ezek feltűnő hiányára utaló eseteket, példákat. Megítélésem szerint csak ily módon juthatunk közelebb évszázados, nagyon sajátos kollégiumi hagyományaink rejtett összefüggéseinek megértéséhez.

Ugrai János