Zsirai László legújabb könyvében Ködöböcz Gábor író, egyetemi oktató esszéjéből idézve – leüti az alaphangot, miközben nagy igazságot mond ki: „A lélek háza a vers”. A költészet „megtartó és megtisztító erő.” És így folytatja: „... a költészet a mentális, lelki egészségünket védi, miközben a létet teljesebbé, a világot otthonosabbá, emberibbé teszi”. De e könyv írója rögvest oda is pörköl sok országos napilap újabb keletű gyakorlatának: „évtizedek óta nem, vagy csak elvétve közölnek verset”. A korábbi hagyományokkal szakítva, a versek világára nemet mondó lapszerkesztő „bűnrészessé válik a lélekölelésben”.

Az egyre fokozódó információzuhatag nemhogy tájékozottabbá tenne bennünket, ellenkezőleg, beszűkíti világunkat azáltal, hogy a ránk zúduló álhírek, kitalációk ellopják a helyet az igazi értékek megismerésétől.

Zsirai legújabb könyvének műfaji meghatározása: publicisztika. De mi a publicisztika? Politikai és társadalmi kérdéseket tárgyaló újságírói ág, szerteágazó, minden fontos kérdésre, jelenségre odafigyelő, lereagáló műfaj. Célja pedig a közvélemény alakítása. Manapság, főleg a napi- és hetilapok feladata lenne (ha a szerkesztők a puszta információk közlésén túl odafigyelnének) alakítani, jó irányba terelni az emberek mentalitását. Jobbító szándékkal. Ahol szükséges, bírálatokkal, mint e kötet szerzője is teszi ott, ahol indokolt. Formáit, fajtáit tekintve a publicisztika rendkívül sokféle lehet: kommentár, bírálat, hírmagyarázat, jegyzet, glossza; köznapi eseményeket éppúgy érinthet, mint világszenzációkat, szenvedélyes hangvétellel, leleplezéssel. Számos író, magas rangú irodalmi teljesítménye mellett, remek publicista volt, mint Ady Endre, Szabó Dezső, Németh László...

[[paginate]]

Zsirai László költő publicisztikai tevékenységével – ez a kötet a bizonyság rá – az irodalmi publicisztika világába irányítja az olvasókat. Fentebb jeleztük, hogy a publicisztikában az erkölcsi kérdések fontos szerepet játszanak. Meggondolkoztató és megszívlelendő, ahogy néhai Ferenc pápa az emberi magatartással, jelesül a képmutatással, színleléssel kapcsolatban tette fel a kérdést: „... Mi akkor a képmutatás? /…/ Mondhatjuk, hogy az igazságtól való félelem. A képmutató fél az igazságtól, inkább színlel, minthogy önmaga legyen.” Kozmetikázik, sminkeli a lelkünket, magatartásunkat.

Az ilyen ember kikerüli a kötelezettséget ahelyett, hogy mindig őszintén kimondaná az igazságot. „Ahol az emberek közötti kapcsolatokat a formalizmus, a látszat zászlaja alatt élik meg, ott könnyen terjed a képmutatás vírusa.” A képmutató csak önmagára figyel. Jó tudni, hogy „a politikában nem ritka olyan képmutatókat találni, akik a nyilvános és magánélet kettősségét élik”. Ferenc pápa az egyházra vonatkozóan is bíráló megjegyzést tett: „... különösen is visszatetszést keltő, és sajnos, létezik képmutatás az egyházban, ahol sok képmutató keresztény és sok képmutató szolgálattevő van”. A rendszerváltozás utáni vasárnapi szertartáson zsúfolásig megtelt a templom. A kívül rekedtek között valaki megjegyezte: „Mennyi megtért ember lett hirtelen!” Meglehet, „azok ültek az első sorokban, akik régebben marxista pártértekezleteken »gyóntak és imádkoztak«”.

Ha elszántabban keressük az igazmondás kerülésének az okait, akkor Helvétius bölcs megállapítását kell megidéznünk: „Minden emberi cselekvés végső motívuma (mozgatója – A. K.) az érdek”. Az emberek rendszerint saját érdekeik mentén cselekednek. Nincs is ezzel semmi baj addig, amíg saját érdekeinket úgy érvényesítjük, hogy nem gázolunk bele mások életébe: szabadságába, jogos érdekeibe. Ehhez viszont tiszta lélek, emelkedett jellem és fejlett igazságérzet szükségeltetik.

Fékezd magad, testvér!

Visszagondolva hosszú történelmünk szabadságharcaira, nem haladhatunk el észrevétlenül Ernesto Pinto uruguayi költő ihletett vallomása mellett, aki Dal azokról, akiket a holnap megkoszorúz című versében az ’56-os magyar forradalomról és szabadságharcról fájdalomtelten, mégis emelkedetten, már-már himnikusan szól: „(...) Áldott légy Budapest, / lerombolt falaiddal és megcsonkított szobraiddal. / Széttört hídjaiddal és földre sújtott tornyaiddal. // Áldott légy Budapest, / gyászodban, megkínzatásodban, szivárgó sebeidben, / mert csörgő véred lemossa földünk gyalázatát, / és halottaid nyomában biztos lábbal indul a szabadság.”

[[paginate]]

Nagyon szép és igaz gondolatot vetett papírra Zsirai László is ebben a bővített mondatában: „A napjainkban széttöredező emberi kapcsolatok jellemmozaikjának összeállítását szolgáló szeretet az egyetlen lehetőség az átmenetileg kilátástalan jövővel fenyegető világ emberi érzelmeinek egyensúlyba illesztésére”. Az 1989-ben alapított JEL spirituális és kulturális folyóirat rovatszerkesztőjeként − „népszerűségüket többszörözendő” – közel hetven költőt mutatott be ebben a könyvében, az általa irányított „irodalmi rovatban publikált verseik csokra elé” írt információgazdag, esszéisztikus értékeléseiben. Ritka-szép segítség ez, különösen az alkotás mezejére lépett fiatal poétáknak!

Számos pillanatfelvételt is találunk a kötetben. Az író nyitott szemmel jár-kel az emberek között, megfigyel, meg- vagy feljegyzi az arra érdemes dolgokat, eseteket, jellegzetességeket, tulajdonságokat. Amiket aztán nemes szándékkal körüljár, felemel; amikből később érdekes és tanulságos glosszák, megszívlelendő tudósítások, publicisztikák születnek. Sőt, idővel, akár novellákká vagy regényekké nemesedhetnek. Lélekemelő, amit December című publicisztikájában közöl az olvasókkal. Köztudott, hogy Szent Miklós püspök emlékére Mikulás napját ünnepeljük december 6-án. Harsányi Lajos egy kedves szonettben örökítette meg Szent Miklós alakját, akinek cselekedeteiből a segítőkészség, a szeretet, az elesettek felkarolása, a nincstelenek segítése – humánum árad. Zsirai László nemes szándékkal idézi a költőtárs sorait: „Püspöksüvegben Istenének szolgált. / De esten titkon elsuhant a háztól, / Sok görbe utca híg sarában gázolt / S megállt az elsötétült ablakoknál. // Három leánynak nászi pénzt vetett be, / Hogy meg ne rontsa ingatag szegénység. / S hogy éhesek a pékeket ne sértsék, / Cipókat csent a kormos tűzhelyekbe. // Azóta mindig jár kicsinyhez, nagyhoz, / Kitett cipőkbe cukrot, kis nyulat hoz, / A gyermek boldog, szinte égbe röppen, // Nehéz tarisznyát hord öles alakja. / Amit hozott, az ablakokba rakja, / Utána gyorsan – eltűnik a ködben.” Ilyen versekben idézi fel a jóakarat, a szeretet, a jóság és szépség iránti vágyódásunkat, az ádventet is. A szilveszter, az óév többnyire vidám búcsúztatásra ad alkalmat mindenkinek. Pilinszky János megfontolt gondolata pedig még messzibbre tekint: „Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya”.

[[paginate]]

A Békesség című könyv szerzője sokat foglalkozik az ember egyéniségével, személyiségével, az önmegismeréssel. Példaként egy japán bölcsességet idéz: „A Nap nem ismeri sem az igazakat, sem az igaztalanokat. A Nap anélkül süt, hogy célja lenne valakit felmelegíteni. Aki megtalálja saját magát, az a Naphoz hasonlatos.” Legtöbbször egyéni esetekből, jelenségekből indul ki, majd – kitágítva – általánosan érvényes következtetéseket von le. Íme: Az író egyik útitársa, feledékenységből a vonaton felejtette a szemüvegét. Ezt jelezték a vasúthálózat egyik alkalmazottjának, aki intézkedett, és a visszafelé jövő vonat kalauza negyedóra múlva már át is adta neki az ottfelejtett szemüvegét. Mi más ez, ha nem a segítség, a tisztesség győzelme!?

Később a lélekelemeknek, a szavaknak, az éneknek, a muzsikának, a szeretetnek, a haragnak, a megbánásnak, a bűntudatnak, a megbocsátásnak, az önvádnak... szentel egy-egy dolgozatot, kisebb tanulmányt. J.W. Goethét idézi: „A jót, mit néha tettem, / Azt régen elfeledtem. / De azt a pár hibát / Megérzem életemen át.” A költő az enyhülés receptjét sem titkolta el: „Könnyit bűnös lelkeken / Az őszinte bánat. / Gyónjuk meg vétkeinket / S lesz talán bocsánat. / Tévedésünk tengerébül / Fölmerülve lelkünk épül / S tisztább létre támad.”

A kegyelem gyakorlása: a jóság.

Vall(om)ás versben című jegyzetében Zsirai személyes tapasztalatát közli velünk: „Tudok olyan emberről, aki minden egyes nap hajnalán verseket olvas. A poézis, a líra lélektani tényező. Talán ezért is lehet egy sikeres cég vezetője, hiszen hajnalonta lélekben erősödik, ami karbantart testet-szellemet”. Próbáljuk ki mi is! Aligha veszítenénk vagy csalódnánk. A társadalmak életében többször megismétlődött jelenséget vet fel a szerző, nevezetesen azt a kérdést: kisajátítható-e a költészet? Ez egy időben József Attilával is megesett. Politikai, ideológiai okokból előszeretettel proletárköltőnek titulálták. Ám a költő belső világa másról árulkodik: „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. / Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.”

A magyar költészetben gyakran találkozunk a versekben vallomással: „A költészet ugyanis éppen úgy lehet a sérülő lélek gyógyszere, szimbolikus lírai kötszere, mint a muzsika”. Zsirai sok-sok példát hoz költők verseit idézve. És milyen igaz gondolat, például, ez is: „A legsikerültebb versek az én olvasatomban imák. A legtalálóbb imák versek”. Vegyük példaként Kölcseyt: „Isten áldd meg a magyart”, vagy Vörösmartyt: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar”.

A hagyaték gondolata azt a bizonyosságot idézi fel bennünk, hogy a múltunk – örökségünk. Múlt nélkül nincs jövő. Az eleink által teremtett és megőrzött értékeket erkölcsi-emberi kötelességünk megőrizni és továbbadni, kiegészítve az általunk teremtettekkel. „Az a nemzet, amelyik emlékeit veszni hagyja, az a saját síremlékét készíti, s vesztesége lesz az egész emberiségnek”. Ipolyi Arnold (1823-1886), a Kisfaludy Társaság tagjának gondolata örökérvényű.

[[paginate]]

A klímaváltozástól a türelmességig mindenre odafigyel, és elemzései során mindennek a belső mozgatóiig is eljut a szerző. Nem politikai, ideológiai töltetű publicisztikák ezek, inkább amolyan irodalmi-gondolatébresztők; az etikum világában hömpölygő folyón jó érzés áramlani, s még ennél is jobb és örömszerzőbb révbe jutni. Zsirai fogalmazásán tagadhatatlanul érezni, hogy – bár itt és most publicisztikát ír – nem egy újságíró sorait olvassuk, hanem egy költőét. A mondandók emelkedettsége is erről árulkodik. Például itt is: „Egyszer csak ablakom elé toppant az ősz. Tudtam, hogy elérkezik, de még nem jelezte jöttét. Hirtelen, mint ahogyan Ady Párisába is beszökött, s ott, »a Szent Mihály útján suhant nesztelen«, itt kitartó esővel kopogtatott”.

Igen, a szabadság az egyik legfőbb érték. Ha valaki tudja ezt, mi igazán érezzük-tudjuk, hisz a história viharaiban nagyon sokszor tapasztaltuk. Történelmünk mindmáig, mondhatni, a szabadságharcok története. Vitán felül 1948-49 mellet az ’56-os forradalom és szabadságharc volt az egyik legkiemelkedőbb esemény, ha úgy tetszik, legmagasztosabb pillanat. A nép szabadságvágya nem tűrte tovább azt a rabigát, amit a durva túlerő ránk erőltetett. A nyugati világ nem küldött hatható segítséget, álságos módon viselkedett: bíztatott, de a kisujját sem mozdította értünk. Talán Márai fogalmazta meg ezt legszebben: „Nem érti ezt az a sok ember, / Mi áradt itt meg, mint a tenger? / Miért remegtek világrendek? / Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. / De most sokan kérdik: mi történt? / Ki tett itt csontból, húsból törvényt? / És kérdik, egyre többen kérdik, / Hebegve, mert végképp nem értik – / Ők, akik örökségbe kapták –; / Ilyen nagy dolog a Szabadság?...” Hogy mennyire tisztán látták és tapasztalták a szabadság értékét itthon, arra elsősorban a megtorlás elől menekülő százezrek és a megtorlást elszenvedők vallomása adhat hihető választ, nyújt hiteles képet. Tegyük hozzá még a haza fogalmát is, a hazáét, amely békét és nyugalmat áraszt. És az otthonét, ahol jó élni és lenni még akkor is, ha a bőség szaruja helyett csak félbarnára futja.

Fejezzük be ezt az ismertetőt Németh László eme igazmondásával: „Az írás – erkölcs!” Az életnek is ennek jegyében kellene folynia. Küzdjünk érte, hogy így legyen!

Aniszi Kálmán