Örök reformáció

Elhangzott 1973. október 31-én a Budapest-Baross téri emlékünnepélyen. A Szerző hagyatékából. Köszönet a közlésért Dr. Csanádyné dr. Bodoky Ágnesnak, az MTA doktorának és Dr. Csanády Márton szociológusnak, az áldott emlékezetű Szerző leányának és unokájának.
A Szerkesztőség

„Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Istennek beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitöket. Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” (Zsidókhoz írt lev. 13,7-8)

A reformáció ünnepe egyetlen olyan egyházi ünnepünk, mely nem tartozik bele a bibliai üdvtörténeti ünnepek, a karácsony, a húsvét és a pünkösd sorába. Miért ünnepeljük mégis? Azért, mert az Ige parancsának engedelmeskedünk akkor, amikor visszaemlékezünk egy olyan történelmi eseményre és annak emberi szereplőire, mely nemcsak egyéni hitünket, de nemzedékeken át keresztyén emberek millióinak hitét határozta meg. Gyakran közel állott hozzánk az a kísértés, hogy egy kicsit önmagunkat ünnepeljük benne, hogy dicsekedjünk vele, s ne arra tekintsünk, akire nézve és aki által ez a nagy fordulat végbement. Hány olyan reformációi ünnepet éltünk meg, amely nem hagyott bennünk mélyebb nyomot, mint egy hivalkodó családi összejövetel, vagy akár egy kedélyes születésnap.

Isten Igéje mást kíván tőlünk. „Emlékezzetek meg – mondja – a ti elöljáróitokról”, s ez a múltra vonatkoztatva így is fordítható: azokról, akik előttetek jártak – „akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életök végére, kövessétek hitüket”. Ugyanekkor azzal, hogy mulandóságunkra emlékeztet, s azonnal Jézus Krisztusra irányítja tekintetünket, akinek alázatos szolgái voltak, akinek engedelmeskedtek, s aki „tegnap és ma és örökké ugyanaz” az Úr, a világ és a történelem egyetlen Ura, kizárja azt, hogy ezekből az emberekből, Isten drága eszközeiből legendás hősöket csináljunk. Kizár minden emberimádatot.

Így emlékezünk most arra, ami a reformációban történt és azokra, akik ebben az egész keresztyénség egész létét földrengésszerűen megrázó eseményben Isten eszközei voltak.

A történelem korszakváltásai nem előzmények nélkül következnek be. Isten nemcsak az Ő Fiát bocsátotta ki az idők teljességében, de e földön járó népének vándorútján is mindig előkészíti azokat az időket, amelyekben szabadító cselekedeteit véghezviszi. Már a reformációt megelőző századokban, szinte azt mondhatnánk, hogy párhuzamosan az egyház megromlásával, jelentkeznek Isten Lelkétől áthatott mozgalmak és emberek, akik előkészítik az, amire majd a 16. század elején megérik az idő. A bűnbánat és az Istennel való közösség új útjait kereső szerzetesi közösségek, a hit és az élet tisztaságáért küzdő népmozgalmak mind előhírnökei voltak annak, amit az Isten a történelemben előkészített. De még nem jött el az idő. A vértanúk máglyái távoli pásztortüzekként hamvadtak el a kései középkor sötétedő éjszakájában. Maga a pápaság, a keresztyén világ központja az akkori édes élet hivalkodó és botránkoztató fellegvárává süllyedt. A hatalomért, kincsért és gyönyörért, szörnyeteggé vált fia dicsőségéért mindent lábbal tipró Borgia, VI. Sándor után nem sokkal a Machiavelli tanításait gyakorlatra váltó II. Gyula, majd a tudományt és művészetet bálványozó, de az egyház lelki megújulásáért tusakodókat átokkal sújtó X. Leo foglalta el a világ legfényesebb trónusát, melynek udvarában olyan géniuszok ragyognak ezekben az években, mint Bramante, Rafael, Leonardo da Vinci és Michelangelo. De ahogyan Kálvin mondotta később: amikor az egyház romlása már akkora, hogy hullaszaga az egekig csap, akkor van hozzá legközelebb az Isten megújító kegyelme.

Megszoktuk, hogy ennek a nagy fordulatnak az emlékünnepét 1517. október 31-éhez kössük. S amikor erről a napról emlékezünk, akkor különösképpen mi, magyar reformátusok két ember nevét szoktuk emlegetni: Luther Mártonét és Kálvin Jánosét, s talán nem is lennénk magyar kálvinisták, ha az első felett gyorsan át nem siklanánk, hogy a „magunk reformátorától” mondjuk el az ezerszer hallott frázisokat. Csak éppen arról feledkezünk meg, hogy Kálvin János 1517. október 31-én még mindössze nyolcesztendős kisfiú. A szikrát, amelyből az a tűz támadt, mely a hűtelenné vált, hitében meggyengült egyház tanításait és életét megtisztítani hivatott volt, egy feketecsuhás, szigorú önsanyargatásban élő, bűneinek tudatában irtózatos szenvedésekben vergődő barát pattantotta ki. Egy olyan tettével, 95 theológiai tétel kiszögezésével, amelynek pontos dátumán ma is vitatkoznak még a tudósok. Ő maga nem is sejtette, hogy ezzel mekkora világtörténelmi jelentőségű folyamatot indít el. A szikra gyújtott, mert érett volt rá az idő.

Szinte érthetetlen, hogy ennek a jelentéktelennek látszó eseménynek – hiszen ebben az időben szokás volt, hogy tudós theológusok vitatételeiket a templomok kapujára kiszögezve hozták nyilvánosságra – a híre akkor, amikor még a ló volt a leggyorsabb közlekedési eszköz, s Leonardo da Vincin kívül senki sem álmodott még a repülőgépről, hogy a rádiót vagy a televíziót ne is említsük, hogyan juthatott el alig több mint egy héten belül Európa valamennyi művelődési központjába.

Igaz, kényes pontot érintettek ezek a tételek. A fekete barát egy hosszú évek óta folyó egyházi visszaélés körüli vitába szólt bele. Ez akkor dagadt európai botránnyá, amikor a bűnbocsátó cédulák eladását X. Leo pápa, ez a legrafináltabb szórakozásoknak hódoló renaissance ember, gigantikus művészeti vállalkozásának, az új római Szent Péter templom felépítésének folytatása érdekében ismét kiterjesztette néhány német tartományra. Ez a pénzzel megvásárolható bűnbocsánat, ellentétben a protestáns körökben általánosan elterjedt hiedelemmel, nem mentesített a csak Isten irgalma által megbocsátható halálos bűnök következményei alól, csupán az úgynevezett kisebb egyházi büntetések levezeklését, vagy a tisztító tűzben töltendő időt válthatta meg. Persze, ezt kevesen tudták. A Szent Péter templom építését az is sürgette, hogy még olyan művész is részt vehessen megalkotásában, mint Michelangelo. Ezért vette a Vatikán szívesen a világ első bankházának, a Fugger családnak azt az ajánlatát, hogy előlegezi a pénzt, s az üzlet lebonyolítására a hívek körében saját ügynöki hálózatát is munkába állítja.

[[paginate]]

Ennek a lépésnek olyan politikai kihatásai támadtak – hogy a gazdaságiakról ne is beszéljünk –, hogy még a német tartományok uralkodói: választófejedelmek, érsekek és hercegek is súlyos konfliktusokba keveredtek egymással.

Ebben a szituációban szólal meg Luther theológiai bírálata. Ez az ágostonrendi remeték szerzetébe tartozó koldulóbarát méltán foglal helyet az emberiség legnagyobb géniuszainak sorában. Az a paraszti őserő élt benne, amit bizonyára földnélküli parasztként egyszerű bányásszá lett apjától örökölt. Páratlan szellemi képességei hamarosan lehetővé tették a számára azt, hogy kietlen cellájában úgy fogja át a keresztyénség egész tanítását, ahogyan az akkor rajta kívül valószínűleg senkinek sem sikerült. Huszonnégy éves korában szentelték pappá, s csak akkor kezdte el tulajdonképpen theológiai tanulmányait. Erfurtban tanult. Itt akkor a skolasztikus theológiának egy olyan áramlata uralkodott, melyben a nominalizmus képviselői Isten félelmetes ítélő hatalmát hangsúlyozták. Mégpedig olyan hatással, hogy Luther később így vallott erről az időszakról: „Az Istentől való rettegés kétségbeesésbe döntött”. Ezért kutatta olyan buzgósággal az egész Szentírást, és az akkori humanisták hatása alatt az egyház első századai nagy tanítóinak, az egyházatyáknak az írásait, hogy elsősorban Pál apostol leveleiben és Szent Ágoston írásaiban találja meg a feleletet gyötrő kérdésére.

Mi ez a kérdés? A reformáció alapkérdése. Minden igazi keresztyén élet kiindulópontja: az Isten kérdése. Luther számára az, hogy kicsoda Isten, mindennél fontosabbá lett. Meggyőződött arról az alapvető igazságról, hogy én mint ember, Isten szeme előtt élek, aki bírám, s az a legdöntőbb kérdése életemnek, hogyan kapok egy irgalmas Istent. Megnyerhetem-e kegyes, kötelességtudó életemmel, érdemek szerzésével, nagy feladatok elvégzésével, vagy csak azáltal, hogy Ő kegyelemben részesít? Ez a kegyelem természetesen háládatosságra kötelez.

Ha tehát az Ige szerint akarjuk ünnepelni a reformáció ünnepét, nekünk is szembe kell nézni azokkal a kérdésekkel, amikkel Luther viaskodott. Isten színe előtt kell felismerni bűneinket, s hozzá térésben kell megragadnunk az Ő kegyelmét. A reformáció egy bűnei felett kétségbeesett ember megtérésével kezdődött. Azzal, hogy elfogadta a kegyelmet. Enélkül mi sem lehetünk a reformáció örökösei.

Nos, jó, ha nem felejtjük el azt, hogy ez az egész küzdelem, ez az egész életfordító esemény a középkori theológia világából élő Luther életében ment végbe. Amikor 1517. október 31-én kiszögezte tételeit a wittenbergi vártemplom ajtajára, még szívvel-lélekkel a római katholikus egyház fia volt, annak elesettsége miatt szenvedett, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy elszakad tőle, s az egyetlen theológiai reform, amelyet tervezett, abban állt, hogy a keresztelési szertartás szövegét anyanyelvén, németül mondja el. Pedig már megjárta Rómát is. S amit ott látott, megdöbbentette.

Annál érdekesebb a legújabb történeti kutatásoknak az a váratlan eredménye, hogy a pápai udvar átka a bűnbocsátó cédulák kérdésében kiadott theológiai tételei miatt szinte egyik napról a másikra Európa-szerte ismertté vált Lutherre nem ezek miatt a tételek miatt sújtott le, hanem azokért az egyetemi előadásaiért – hiszen 29 éves korában már az akkor Európa egyetemei között vezető szerepet játszó új wittenbergi egyetem professzora –, amelyekben vulkanikus természetétől igazán távolálló önmérséklettel és alázattal, arról beszélt, hogy Isten színe előtt kicsoda az ember. A Luthert az egyházból kirekesztő pápai bulla csak 1521. január 3-án jelent meg. Ő ezekben az években az alázat theológiáját hirdette. Kimondta, hogy az ember Isten előtt senki és semmi, legjobb cselekedetei is halálos bűnök, mert mindig magukban hordozzák a gőgöt és a magunkban bizakodás mérgét. Ezt a más szempontból napjaink mély pszichológiai kutatásai által annyira igazolt s olyan megdöbbentően modern gondolatot Luther előtt, Szent Ágostóntól kezdve, már nagyon sok keresztyén theológus kimondta. Nem volt benne semmi új. De a renaissance ember evilági gőgjétől megrészegedett egyházfejedelmeket, a világi hatalomra törő és azt birtokló egyház nagyjait mérhetetlenül megdöbbentette, hogy ennek a kis wittenbergi professzornak az írásait Európa legkülönbözőbb részein újra meg újra kinyomtatják és mindenfelé terjesztik. Ma, amikor olyan sok szó esik a szolgáló egyházról, Luther ősi keresztyén tradíciókon alapuló alázat-theológiája fontos tanulságokkal szolgálhat.

A Luthert az egyházból kiközösítő utolsó pápai döntés olyan villámcsapás volt, melynek bekövetkeztét már évekkel előbb jelezték a Róma felől közeledő fellegek fenyegető dörgései. S ő ezalatt lett harcos reformátorrá. Ekkor világosodott meg előtte az, hogy az egyház nem azonos a hatalmas klérussal, a püspökökkel és egyházfejedelmekkel, s legkevésbé a pápával. Az igaz egyház valami egészen más, valami nem olyan minden további nélkül látható, mint az az egyház, amely azoktól, akik legjobban féltik, szeretik, szolgálják s meg akarják tisztítani, egyszerűen egy igazságtalan egyházi átok révén akar szabadulni. Így születtek meg 1520-ban fontos művei, amelyekben leszámol az egyházban uralkodó romlással, amelyekben a Szentírás alapján szakít a sákramentumokról vallott tradicionális tanítással, s úgy mutatja be a keresztyén életet, hogy abban az ember szabadságban, s ugyanakkor az embertársainak testvéri szolgálatában él.

Ezek a munkák futótűzként terjedtek el. Ez volt az, amire a hívők százezrei vártak. Akiket a hamis pásztorok emberi rendszabályaik ezreivel megkötöztek, rettegésben tartottak, kihasználtak és semmibe vettek. Ezért támadtak mindenfelé egyszerre százával a reformátorok. Kis Lutherek.

Luther azonban csak egy volt. Úgy tudott írni, olyan mestere volt a szónak, hogy a legegyszerűbb ember is megérthette. Azt mondta ki, amit nagyobbára azok is örömmel fogadtak, akiknek gondolkodását a kor másik nagy szellemi áramlata, az európai kultúra ősi forrásaihoz visszatérni akaró humanizmus készítette erre elő. A humanizmus és a reformáció között az volt a leglényegesebb különbség, hogy az egyik emberi forrásokhoz, a másik viszont döntően az Isten Igéjéhez akart visszatérni.

[[paginate]]

Ez Európában a nagyhatalmak kialakulásának a kora. A legnagyobb politikai hatalom az a Habsburg dinasztia, amely a Német-Római Császárságban nemcsak Közép-Európa legnagyobb részén, s Hollandiától Burgundon át Spanyolországig uralkodott, hanem frissen szerzett tengerentúli gyarmataival az első világhatalommá lépett elő. A másik I. Ferenc Franciaországa, s mindkettőnek vezetői a reformáció ellen sorakoztak fel. Micsoda hallatlan bátorságra volt szüksége Luthernek ahhoz, hogy ilyen körülmények között odaálljon a Wormsi Birodalmi Gyűlésen a legcsászárabb császár, V. Károly elé, s ilyen hatalmak láttán se legyen hajlandó visszavonni egyetlen szót sem abból, aminek igazságáról meggyőződött. S hogy ekkor már mekkora ereje volt a tömegek felett a reformációnak, azt semmi sem mutatja jobban annál, hogy a Wormsi Ediktumban ugyan kimondták Luther és valamennyi követője felett a birodalmi átkot, s számkivetésre ítélték őket, de élete megmenekült, ha el kellett is rejtőznie György lovagként Wartburg várába.

Elgondolkoztató, hogy a Wormsi Ediktum határozatait sok helyütt éppen azért nem lehetett végrehajtani, s Európa leghatalmasabb emberei, élükön V. Károly császárral, többek között azért nem használhatták fel teljes erejüket az új eszmék elfojtására, mert a Habsburg birodalom keleti határai felé egy Európán kívüli félelmetes erő, a török birodalom seregei közeledtek. Tudjuk, hogy Luther tanai 1523-ban már Magyarországon is annyira elterjedtek, hogy megszületett a lutheránusok megégetését elrendelő törvény. Viszont ritkán gondolunk arra, hogy az 1526-ban a mohácsi síkon elveszített csata, Magyarország szörnyű szenvedéseinek kezdete nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Európa középső és északi részein viszonylag nyugodtan meggyökerezhessen a reformáció.

A Wartburg várába elbújtatott Luther itt, halálos fenyegetések közepette vitte véghez azt a maga nemében teljesen egyedülálló munkát, amely a hatalmas német nyelvterület legegyszerűbb embereihez is eljuttatta a reformáció kulcsát. A humanisták fejedelme, Rotterdami Erasmus görög nyelvű Újszövetség kiadása alapján két és fél hónap alatt – ismétlem: két és fél hónap alatt – elkészítette az egész Újtestámentom német fordítását. Aki tudja azt, hogy e hatalmas nyelvterület egyes nyelvjárásai még ma is mennyire különböznek egymástól, aki úgy tudta magáról, hogy jól beszél németül, s a nyaranként idelátogató szászországi németek, vagy akár svájciak egymás közötti beszélgetéseiből egy hangot sem értett, az tudja csak igazán értékelni azt, hogy ezalatt a két és fél hónap alatt Luther példátlan zsenialitása egy olyan Újtestámentom-fordítást tudott készíteni, amelyet az egyszerű emberek is mindenütt megértettek német földön. Ez a Luther-fordítás nemcsak az egységes német irodalmi nyelv megszületése, hanem valóságos pünkösdi csoda. Tudjuk, hogy milyen viharos, imádságos tusakodások közepette született meg. Mert Luthert csak egyetlen gondolat vezérelte ebben a munkájában, az, hogy mindenki megérthesse Isten Igéjét. Ez az Ige állt a reformáció központjában. Ebből merítettek új erőt, reménységet a szenvedők, ez tisztította meg és tette szabaddá az egyes emberek életét és az egyházat; ez ítélte meg a múlt bűneit és ez nyitotta meg egy igazabb jövő útját. A reformáció lényege nemcsak az Igéhez való visszatérés, hanem belőle fakadó új élet, és ezért csak akkor igazi, ha nemcsak a múlt eseménye, hanem egy szakadatlanul megújuló folyamat. Nincs köze a reformációhoz annak, aki nem az Igéből él, s akinek az életében az Ige folytonosan megújító hatalma nem érvényesül.

Nagyon hálás dolog lenne most arról beszélni, hogy Luther az Ige érvényre juttatása érdekében hogyan teremtette meg az európai népművelés első nagyszerű iskolarendszerét, hogyan tisztította meg az istentiszteleti formákat, amelyeknek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, és hogyan dolgozott ki súlyos következményekkel járó egyházszervezeti reformokat. Ehelyett hadd mondjunk még néhány szót Luther egyéniségéről. A felséges Isten, a félelmetes bíró haragjától halálosan megrettent kis szerzetes számára a kegyelem evangéliuma valóban felszabadító örömhírré lett. Ez az öröm nemcsak a császár, hanem az Isten előtt is bátorrá tette. Mekkora lelki bátorság kellett ahhoz, hogy sorra áttörje az egyház korábban általa is szentnek tartott tradícióit. Elképzelhetetlen merészség kellett ahhoz is, hogy mint akkor már annyi más, a reformációhoz csatlakozott pap, ő, a vezér is megnősüljön, s méghozzá egy szökött apácát vegyen feleségül. De házassága nem csak protestálás, tiltakozás volt a cölibátus ellen, hanem a szó pozitív értelmében – s bárcsak így értelmeznénk protestáns nevezetünket is – pro-testálás, tanúságtétel a keresztyén ember szabadsága mellett. Hogy milyen gyermekien örvendező, valóban szabad emberré lett, azt azok a mindig vendégszerető asztala mellett feljegyzett, s halála után egy hatalmas kötetben kiadott „Asztali beszélgetések” mutatják, melyekből még évszázadok múltán is ránk kacsint páratlan humora, s kihallatszik, néha vaskos középkori baráttréfákon felcsattanó, jóízű, harsány nevetése. Mennyit csipkelődött a feleségével, s hogy szerette őt és gyermekeit! Milyen meleg lehetett az a családi otthon, melyben ezernyi gondja között is ráért muzsikálni, s amelyből a karácsonyesték áhítatába még ma is belehangzanak a világba maga szerzette karácsonyi énekei. S akkor is tudnánk, hogy mekkora költő és milyen muzsikus volt, ha csak egyetlen éneke, az „Erős várunk nékünk az Isten” szövegét és dallamát ismernénk, a reformáció ma is hatalmasan zengő „Marseillaise”-ét.

Még egy ilyen rövid visszatekintés során sem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a német nyelvterület legdélibb részén egy Luthernél alig néhány héttel fiatalabb reformátor lépett fel, szinte vele egyidőben, akit semmiképpen sem lehet a kis Lutherek közé sorolni. Zwingli a bécsi és a bázeli egyetemen tanult; az előbbiről ki is csapták, svájci önérzete túlságosan harcias megvédelmezéséért. Nem nagyon fűlött a foga a papsághoz. Nem is volt vallásos élményekre hajlamos típus. Amikor családja nyomására mégis pap lett, hamar kitűnt éles eszével, széleskörű tudásával és diplomáciai képességeivel. Fényes karriert jósoltak neki, s feltehető, hogy már a bíborosi kalappal is kecsegtették. Az ő életének is az Új Testamentum Erasmus által kiadott eredeti görög szövegének tanulmányozása szabott új irányt, 1516-ban. Három esztendeig tartó tusakodása tette theológussá. Most értette meg, hogy mi a hit. 1519-re tudta, hogy mit kell a régiből elvetnie. Közben megismerte az egyházatyák írásait, s lázas izgalommal forgatta Erasmust. Sola gratia – sola fide! Egyedül kegyelemből – egyedül hit által üdvözülünk. Luther írásai 1518 végén kerültek a kezébe, s akkor ámulva látta, hogy azt, ami előtte megvilágosodott, más is megtalálta, sőt nálánál jobban és érthetőbben, bátrabban meg is írta. De a lényegben ugyanarra az eredményre jutottak! Többször leszögezte, hogy a wittenbergi reformátortól, akit végtelenül tisztelt, nem sok újat tanult, de egyért örökre hálás lesz neki, mégpedig azért, hogy a lipcsei hitvitában tanúsított hősies magatartásával olyan példát adott, amelyből ő is erőt és bátorságot merített a hit félelem nélküli megvallásához.

[[paginate]]

Luther, aki rábízta a politikát a fejedelmekre, helyzeténél fogva az európai politika egyik kimagasló tényezőjévé lett. Zwingli, a kis zürichi városállam reformátora, hite alapján, a maga parányi területén újította meg a társadalmi, a gazdasági és kulturális életet: intézményesen gondoskodott a szegények, betegek és öregek ellátásáról, megszüntette a jobbágyságot, véget vetett az uzsorások garázdálkodásának, példás, szinte modern házasságjogot és iskolarendszert alkotott, s közben ritka diplomáciai tehetségével, a hit védelmében, egy Habsburg-ellenes európai liga megszervezésére törekedett. Hatása messze kisugárzott. Hozzánk is eljutott, ahová a reformáció Wittenbergből érkezett. Tudjuk, hogy a zürichi reformáció több mint három évtizeddel Zwingli halála után a magyarországi református egyház megszületésében sokkal nagyobb szerepet játszott, mint Genf, sőt maga Kálvin is. Ezt még egyházunk elnevezése is sokáig bizonyította. A pápaságtól elszakadt egyházak mindenütt az Örömhír, az Evangélium egyházainak, evangéliumi, latinosan evangélikus egyházaknak nevezték magukat, az egy skót református egyház kivételével, amely ma is megtartotta az Apostoli Hitvallás általunk használt fordításában „közönséges”-nek, azaz egyetemesnek fordított katholikus keresztyén egyház nevet. A svájci református egyházak ma is evangélikusnak nevezik magukat, s a mi egyházunk az Ágostai Hitvallású Evangélikusoktól, a lutheránusoktól való megkülönböztetés érdekében a zürichi reformáció hitvallási iratának, a II. Helvét Hitvallásnak elfogadása után 1567-től kezdve „Helvét Hitvallású Evangélikus Egyháznak”, azaz az Evangélium szerint reformált, rövidítve: ev. ref. egyháznak nevezte magát.

Elgondolkodtató, és egyben a minden emberi nagyság határait is félelmesen megmutató fájdalmas tény az, hogy Luther milyen mereven visszautasító, fölényes magatartást tanúsított a vele nagy tisztelettel egyességet kereső Zwingli iránt. Nemcsak az úrvacsora kérdésében, ebben az akkor valóban legkényesebb témában nem tanúsított iránta semmiféle megértést, hanem egész tanítását oly kevéssé törekedett megérteni, hogy magát a svájci reformációt is besorolta a német reformációnak az 1520-as években kialakult másik nagy ágába, amelyet ma általában a reformáció balszárnya, harmadik ága, vagy a radikális reformáció néven emlegetnek a történelemben. Milyen különös tévedés!

Hiszen ennek a harmadik ágnak a képviselői erős huszita hatásokból indultak ki. Aztán közülük kerültek ki azok, akik elvetették a gyermekkeresztséget, sőt újrakereszteltek, Krisztus azonnali visszajövetelét várták, a rajongás legváltozatosabb, beteges megnyilvánulásaiba estek, s maguk-választotta prófétáik hatása alatt még arra is hivatottnak érezték magukat, hogy a lelkek megítélésének ajándékával hivalkodva, a szerintük istentelenek felett ítéletet hirdessenek, s ezt nagyon is emberi eszközökkel végre is hajtsák. 1534-35-ben kikiáltották Münster városában Sion királyságát, mely a vallási rajongás szomorúan groteszk rémdrámájává lett, s melynek bukásával vérbefulladt az anabaptista mozgalom.

Luther ebben éppen úgy tévedett, mint abban, amiről ma sokkal több szó esik, hogy a német parasztháborúk során hamar feladta közvetítő álláspontját, és 1525-ben „A parasztok rabló és gyilkos hordái ellen” címmel megjelent munkájában hatalmas szavával rettenetes fegyvert adott kegyetlen kizsákmányolóik és elnyomóik kezébe. Mert bármilyen hevesek lehettek is a németsvájci reformációban a képromboló tendenciák megnyilvánulásai, a reformációnak ez a második ága a harmadik ágat jellemző rajongó chiliazmusnak, anabaptizmusnak, államellenességnek éppen olyan szilárdan ellenállt, mint a sakramentárius vagy antitrinitárius szentháromságtagadó tanításoknak.

Valóban Isten Igéje sohasem engedi meg nekünk az emberimádatot, s talán ezért is kell még Luther gigantikus alakja mögött is meglátnunk tévedésekre, hibákra és bűnökre hajlamos embervoltunk sötétlő árnyékait. Milyen jó tudni, hogy nálánál senki sem tudta és vallotta határozottabban: mindannyian bűnös emberek vagyunk, akik egyedül kegyelem által igazulunk meg.

Az 1530-as évek elején, tehát abban az időpontban, amikor Kálvin János theológiával kezdett foglalkozni, Zwingli már meg is halt, s már végbement és megszilárdult a reformáció. Az ő küldetése volt azután az, hogy a Felnémetországban legnagyobb hatású Bucer tanítványaként tiszta francia szelleme, mély hite, hatalmas tudása fegyvereivel tovább építse a lutheri reformáció és a főként az antitrinitáriusokban továbbélő balszárny között a reformáció voltaképpen Zürichben született úgynevezett második ágát, a református keresztyénséget. Semmivel sem csökkentjük Kálvin jelentőségét azzal, ha Isten iránti hálaadással emlékezünk meg arról, amit vele együtt mi is mindnyájan a lutheri reformációnak köszönhetünk.

Sőt tovább kell mennünk. Történeti tény, hogy a reformáció még a római katholikus egyházon belül is megújuláshoz vezetett. Mert az ellenreformáció fegyverei, komoly belső újraeszmélés nélkül nem tarthatták volna meg. Amikor Luther 1546. február 18-án meghalt, már folyt a Tridenti Zsinat. S az sem történt volna meg Luther nélkül, hogy már a reformáció legelején, XXIII. János pápát évszázadokkal megelőzve, a csak néhány hónapig uralkodó VI. Hadrián pápa 1523-ban nyilvánosan megvallotta egyháza bűneit.

A nyugati keresztyénségben beállott nagy szakadás, sőt a szakadásoknak az a sora, amely a reformációval megindult, még ma is fennáll. Katholikusok és protestánsok, de evangéliumi keresztyének és evangéliumi egyházak is évszázadokon át keserves és szégyenletes harcokat vívtak egymással. Nem utolsó sorban azért, mert rosszul engedelmeskedtek annak az Igének, amiből kiindultunk, jobban figyeltek Isten eszközeire, bűnös és halandó emberi tanítóikra, mint az Egyház Urára, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz.

A Szentlélek erői, amelyek a reformáció erői voltak, azonban ma is hatnak. A világot átfogó ökumenikus mozgalomban hitvallásos örökségük tiszteletben tartásával testvéri jobbot nyújtottak egymásnak nemcsak a nagy történelmi evangéliumi egyházak, hanem a reformáció harmadik, radikális ágának az Ige fegyelme alatt letisztult látású egyházai is.

[[paginate]]

Befejezésül hadd mondjam el egy személyes emlékemet. 1967-ben volt utoljára alkalmam elbeszélgetni azzal a nagy református theológussal, akit az egész keresztyénség területén, még a római katholikusok között is sokan a reformáció óta a keresztyénség legnagyobb tanítójának tartanak. Barth Károlynál keményebb vitákat kevesen folytattak a római katholicizmussal. Az Ige theológusa nem tartozott a megalkuvó, a meggyőződését udvariasságból vagy opportunizmusból elhallgató emberek közé. Találkozásunkkor a halálához akkor már nagyon közel járó öregembert az a nagy öröm töltötte el, hogy az általa annyit támadott Római Katholikus Egyház felismerte benne a testvért, s a Vatikán meghívta Rómába. – Sokszor jártam Rómában – mondta –, de a szó legjobb értelmében még sohasem voltam ott ennyire vidám. Részt vehettem a római katholikus theológusok nagy nemzetközi kongresszusának egyik ülésén. Belépésemkor tapssal s egy megtisztelő üdvözlőbeszéddel köszöntöttek. A jelenlevő bíborosokkal úgy ismertettek meg, mintha magam is valami efféle volnék, bár hiányzott az e méltósághoz tartozó kis piros sapkám. S aztán, ha tőlük egy kis távolságban is, de ugyanazon az emelvényen, amelyen ők foglaltak helyet, egy karosszékbe ültettek. – Barth Károly aztán a VI. Pál pápával folytatott egyórás beszélgetéséről beszélt. Mély megindultsággal. – „Azt a benyomást kaptam róla, hogy eszes, s a maga módján kétségtelenül alázatosan kegyes ember. Ha illetékes lennék arra, hogy a magam részéről kívánjak neki valamit, akkor talán egy kissé több örvendező jóreménységet kívánnék neki azoknak a belső feszültségeknek a láttán, amelyek egyházában egyrészt szükségessé tették a II. Vatikáni Zsinatot, másrészt éppen a Zsinat következtében jöttek létre. De ahhoz, hogy az ember megítélhesse, milyen nehéz lehet a meglevő és most keletkező problémák közepette, úgy ahogy VI. Pál ezt nyilvánvalóan meg is szeretné tenni, egyidejűleg szolgálni az igazi szabadságnak és a szükséges rendnek, ahhoz bizony az embernek magának is pápának kellene lennie.”

Eközben megszólalt a telefon. Egy világhírű római katholikus theol. professzor kereste Barthot. S hallottam, amint a megigazulás kérdéséről beszélgetve a reformátori theológia atyja ezt mondja: „Ha ön ezt állítja, akkor én is katholikus vagyok.”

Persze a Római Katholikus Egyházban, amint ezt az utóbbi időben megint sok jel mutatja, a II. Vatikáni Zsinat ellenére is nagyok még a reformációellenes erők. De az bizonyos, hogy az Ige iránti érdeklődés a reformáció óta még sohasem volt benne olyan erős, mint napjainkban. És az Ige az a hatalom, amelyből reformáció születik. Barth Károly le is írta ennek az utazásának az emlékeit. S jó, ha mi is megszívleljük éppen a reformáció ünnepén ezeket a szavait: „Közelről ismertem meg egy olyan egyházat és theológiát, mely kihatásaiban beláthatatlan, lassú, de minden bizonnyal valóságos és visszafordíthatatlan mozgásba lendült, amelynek láttán az ember csak azt kívánhatná, hogy nálunk is lenne valami ehhez hasonló. Ott, ultra montes, annyi keresztyén emberrel találkoztam, akikkel őszinte komolysággal beszélni, de szívből együtt kacagni is tudtam, hogy lehetetlen volt szomorúság nélkül gondolnom a mi berkeink bizonyos kerti törpéire. A jövőre nézve magától értetődően tilos minden olcsó optimizmus. Annál parancsolóbb szükségszerűség azonban az, hogy nyugodt testvéri reménység éljen bennünk, azzal a készséggel együtt, hogy jó alaposan söprünk kis és nagy dolgokban a saját portánk előtt. Végsősorban odaát és ideát csak egy lehet fontos, az, hogy mindenki a maga helyén és a maga egyházában meghallja az egy Úrba vetett hitre és az Ő szolgálatára hívó szót”. Mert Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.

Bodoky Richárd

Hasonló anyagaink

Solus Christus crucifixus

„Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1,23-24)

Őrizd meg!

Isten igéje, az evangélium tanítása tehát az a kincs, amit ránk bízott az Úr.