Oda sem kell tartanunk a másik orcánkat

Az ember tragédiája a Nemzeti Színházban

Álomszerű. Vidnyánszky Attila rendezőnek ez a jelző jutott eszébe először, amikor egy korábbi interjúban Az ember tragédiájáról kérdezték. A Nemzeti Színház főigazgatója 20 év alatt negyedik verzióban vitte színpadra Madách Imre ikonikus emberiségkölteményét. A tavaly óta látható vízióját megtekintve bizton állíthatjuk: megfelel a jelzőnek.

Miért olyan nehéz érteni és értelmezni az első néhány színt? Miért a zaklatottságot sugalló megoldások, a Lucifert alakító számtalan színész? Miért érezzük azt az első fél órában, hogy legszívesebben elszaladnánk a hihetetlen töménység, az elképesztő látvány és ezernyi inger elől? Na és miért távozunk szinte menekülve a színházból a darabot követően nagyjából annyira fáradtan, mintha egész nap kaszáltunk volna a mezőn? Vidnyánszky Attila sorai a Nemzeti Színház honlapján rengeteg, a darab megtekintését követő kérdésre válaszolnak.

„Madách Imre ’emberiségkölteménye’ hatalmas látomás, amely végigszáguld velünk a történelmen a Paradicsomtól egészen a jövőbe, de a Lucifer által ajánlott módon, vagyis a ’tünékeny álom képei’-n keresztül. A rendezéshez a kulcsot tehát maga Madách adja meg: az álom logikátlan logikájával válik megélhetővé mindaz, amit Ádám és Éva korról korra lát és tapasztal, amiért lelkesedik, és amiből kiábrándul.”

A választ tehát a rendező zsenialitása adja. Madách arra utasít, hogy álmodjunk, hát Vidnyánszky olyan elemi erejű álmot bocsát színészein és irányításán keresztül az összes nézőre, hogy másik orcánk odatartása nélkül is a fal adja a másikat.

Kezdve attól, hogy az arénaszerűen körbeült, néha értelmezhetetlenül sokdimenziós színpad szinte folyamatosan mozgásban van. Folytatva azzal, hogy húsz színésznél kevesebb szinte sosincs előttünk, zárva a hatalmas mennyiségű fény, hang és szaghatással, amivel a darab dolgozik. A rendezés olyan tömény, hogy még akkor sem unatkoznánk, ha úgy ülnénk be, hogy a fejünkre húzunk egy dobozt, amiből kizárólag a színpad egy meghatározott pontját látjuk. Hiszen még ekkor is bőven lenne mit nézni. Képzeljük hát el, hogy milyen mérhetetlenül sodró és terhelő élmény az egész egyben. Persze milyen is lehetne más az emberiség költeménye. Elképzelhető viszont, hogy az sem véletlen, hogy a művet 1862-es megjelenését követően közel másfél évig színpadképtelennek tartották.

Hiszen több mint négyezer év történetét sűrítik nekünk a színészek a jelenleg három és fél órás előadásba. A bűnesetet követően az ember Isten tenyeréből kiesve célt keres magának. Arra kíváncsi, merre tart a világ, mivé válik majd hagyatéka. A teremtéstől kezdve az ó-, közép- és újkoron át egészen az űrig haladunk. A történelmi száguldás és célkeresés közben őseink először az élvezeteket választják, majd szent eszmét és célt kreálnak és követnek, végül a tudomány oltárán áldoznak. Eközben a tagadás ősi szellemének jelenléte miatt végül minden zsákutcába jut. Kifordul sarkaiból, átalakul saját maga ellentétévé, majd feloldódik valamilyen átfogó elvben. A hegeli triáda és a tragédiák sorozata persze csak a körítés. Hiszen az ember is csak eszköz Isten és Lucifer háborújában. Ádám bukása pedig az Isten bukását is jelentené. Madách műve tehát amellett, hogy több ezer év történelmét tárja elénk, a transzcendensről is olyan mélységű állításokat fogalmaz meg, olyan hatalmas kérdéseket vet föl, amit valahogy kezelni kell a színpadon.

Arról persze lehetne vitatkozni, hogy megfelelő mértékben, vagy szükségtelenül túlfűtött formában jelenik-e meg a szexualitás a darabban, hogy jó-e a visszhang ilyen mértékű használata, hogy kell-e ennyi inger, vagy csak elvonja a figyelmet a lényegről. Mindez azonban egy olyan világban, ahol egy nap alatt több hatás ér bennünket, mint amennyi Kálvin Jánost egész életében érte, szükségtelen. Ha szeretnénk, hogy tinédzserek színházba járjanak, klasszikus darabokat nézzenek, és azokról gondolkodjanak is, akkor nem dughatjuk homokba a fejünket. Ha szeretnénk, hogy a kultúra a lehető legtöbb emberhez eljusson, meg kell engednünk ezt-azt. Kell például néhány kivillanó comb – persze nem árt, ha az említett testrészek a darabban eredetileg is benne voltak – egy-két kiszólós poén, és némi extravagancia. Ha ez megvan, akkor kapunk teltházas előadásokat még klasszikus darabokból is. Ez pedig ma talán nem utolsó szempont.

Vidnyánszky tehát álmodik helyettünk. Nekünk nincs is más dolgunk, mint kitartani a sodrás közepén, kapkodni a fejünket, tapasztalni, látni, érezni és a végén elgondolkodni az egész értelmén. Ha az a kérdés, érdemes-e a főigazgató negyedik rendezését is megnézni, a válasz igen! Nem egyszerű végig ülni, de azt hiszem, nem is kell annak lennie.

Szűcs Péter


fotó: Eöri Szabó Zsolt (2018)

Hasonló anyagaink

A Déryné Programról

Valamivel több, mint három hónapja működik a Déryné Program, a Nemzeti Színház új kultúrmissziója. A kezdeményezésnek négy pillére van, a lényege, hogy olyan helyekre is minőségi előadásokat visznek, ahol eddig a szórakozás e formája nem volt elér...