Húsvét hajnalának fényét – amely évezredeket bevilágítva nyújt reményt a Krisztus hívőknek – megelőzte Nagypéntek sötétsége. A nagypéntekí igehirdetések – érthető módon – Krisztus szenvedését állítják a középpontba, s ritkán esik szó arról a jogi eljárásról, amely a nagypénteki dráma kereteit adta.

A jogtörténész szemével megkíséreljük e helyen összefoglalni mindazt, amit mai kifejezéssel Jézus-pernek nevezhetünk.

Ma ezt a pert koncepciós eljárásnak minősítjük. Tény, hogy Jézus korában ezt a fogalmat egyetlen jogrendszer sem ismerte, s nem találkozunk vele az ókori jogtudósok írásaiban sem. Úgy véljük mégis, nem történelmietlen a fogalom használata, mert – mint látni fogjuk – tartalmában megvalósultak mindazok az elemek, amelyek kimerítik e fogalmat.

Mit értünk a koncepciós per fogalmán? A koncepciós eljárásokon olyan büntetőeljárásokat értünk, amelyek elszakadnak a büntetőeljárás törvényben meghatározott céljától és különböző politikai célok elérését szolgálják. E politikai (rejtett) cél elérése érdekében fiktív tényállás kimondásával, vagy/és az anyagi jogi szabályok megsértésével mondanak ki és hajtanak végre ítéletet.

Sajátos jelenség, hogy a koncepciós eljárásokat eszközként felhasználó gátlástalan politikai erők akik – mint Jézusnak a hamis bíróról mondott példázatában – Istentől nem félnek, embertől nem tartanak, mégis a törvényesség látszatával próbálják elkendőzni gaztetteiket.

[[paginate]]

Visszatérve a Jézus-perhez, szólnunk kell a forrásokról, amely a per lefolyásáról tudósítanak. Több ókortudós úgy véli – s vélekedésük nem alaptalan –, hogy a per Pilátus előtt folyt szakaszáról készültek feljegyzések – ma jegyzőkönyvnek mondanánk, amelyek az alexandriai könyvtárba kerülhettek. A könyvtárat felemésztő tűzvészben azonban megsemmisültek. S az sem kizárt, hogy a Szanhedrin eljárásáról is készült írásos anyag, amely viszont a templom pusztulásakor semmisült meg.

Ma azt mondhatjuk, akár volt ilyen forrás, akár nem, nekünk nem állnak rendelkezésre a pert rögzítő iratok. Rendelkezésre állnak viszont az evangéliumok, amelyekből rekonstruálhatjuk a per lefolyását. Noha az evangélisták egyike sem volt jogász, tudósításukból rekonstruálható az eljárás minden releváns mozzanata.

Az eljárás – amely két fő szakaszra tagozódik – egyik szakasza a legfelsőbb zsidó törvényszék, a Szanhedrin (Nagytanács), a másik szakasza Pilátus római helytartó előtt zajlott. Áttekintése előtt idézzük fel azokat a társadalmi viszonyokat, amelyben a Jézus-per zajlott.

A zsidó nép ekkorra elvesztette szuverén államát, s a Római Birodalom Iudaea provincia (tartományának) – fegyverrel meghódított – lakói voltak. A római légiók a késői köztársaság korában Cneus Pompeius Magnus (Kr.e. 106 –Kr.e. 48) parancsnoksága alatt hódították meg a korábban független zsidó államot. Megalázó módon behatoltak a templomba is, s könyörtelenül felszámoltak és megtoroltak minden ellenállást. Augustus – az első római császár – Kr.u. 7-ben nyilvánította provinciává a meghódított államot.

A légiók katonai fölénye lehetetlenné tette ugyan a hódítók legyőzését, de nem csillapította az idegen hatalom iránti gyűlöletet. Rómának politikai érdeke fűződött ahhoz, hogy a meghódított provinciában béke és nyugalom legyen. Ez biztosította az adók beszedését és a római kormányzati akarat érvényesülését. A megszállók ezért sajátos „megegyezésre” törekedtek a zsidóság vallási és világi vezetőivel.

[[paginate]]

A római megszállás alatt élő zsidóság vezetőinek – ma úgy mondanánk, a politikai elitnek – a helyzete igen kényes, és törékeny volt. Nem veszthették el tekintélyüket a vezetett nép előtt, ugyanakkor meg kellett felelni a római hatóságoknak. Kétségtelen tény, hogy volt – korlátozott – politikai befolyásuk a római hatóságokra, amit féltékenyen őriztek.

A Jézus-per idején a római uralkodó, a birodalom második császára – Augustus császár fogadott fia Tiberius (Kr.e. 42 – Kr.u. 16) volt. Iudaea provinciát Quintus Poncius Pilatus procurator rangú helytartója kormányozta Kr.u. 26 – 36 között. Kezében tartva mind a katonai, mind a polgári teljhatalmat.

Jézus fellépése és növekvő befolyása a zsidóság vallási vezetőiben – a Szanhedrin tagjaiban – veszélyeztetettség érzését váltotta ki. Más szóval féltették vallási hatalmukat és politikai befolyásuk elvesztését. Jézus tanításának és társadalmi befolyásának növekedését jól érzékelték, s nem lehetett titok az sem előttük, Jézus „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók” (Mt 6.28).

A másik nagy kérdés, ami lázban tartotta a zsidók vezető rétegét, hogy messiás-e Jézus, vagy álmessiás (Jn 7,25; 7,31). A főpapok: Annás és Kaifás (Kajafás) egyértelműen úgy értékelték, Jézus veszélyes a hatalmukra, ezért el kell hallgattatni, de törvényesen. Ez a halálbüntetés kiszabását jelentette. Tudták azonban, hogy Róma nélkül nem lehetséges ilyen ítélet, mert a Szanhedrinnek nincs ius gladii-ja (pallosjog, a halálbüntetés kiszabásának és végrehajtásának joga). Rá kell venni tehát Pilátus helytartót: mondja ki a halálos ítéletet. Kajafás és Pilátus így sajátos presztízs-küzdelem szereplőivé vált. A római hatalom birtokosa vagy az alávetett zsidó vezető tudja-e érvényesíteni akaratát?

[[paginate]]

Az eljárás első része tehát a Szanhedrin előtt zajlott. A Szanhedrin korántsem volt egységes összetételű. Farizeusok, írástudók, szadduceusok és Heródes-pártiak mellett találkozunk kevés Jézus-szimpatizánssal is, mint Nikodémussal vagy Arimatiai Józseffel.

Kajafás főpap (szadduceus) igen sajátos javaslattal állt elő: „Jobb egy embernek meghalni, mint az egész népnek”. Kétségtelen megrémíthette Jézus jeruzsálemi bevonulása (zavart kelthetett még a templom megtisztítása és a nyíltan hozsannázó tömeg is). Kit ünnepelnek? A Messiás királyt vagy a rómaiaktól megszabadító harcos királyt? Mindegy, a tömegbefolyás így is, úgy is morális veszély, de politikai veszély is a vezetők számára.

A Szanhedrin félelmei – forrásszerűen – összefoglalhatók (Mt 26,1-5, Mk 14,1-2, Lk 22, 1-2):

– Jézus tanítása lázadáshoz vezet, amelyet a rómaiak levernek;
– Elvész az elit politikai hatalma;
– Megszűnik a vallási vezetők minden befolyása.

Megkérdezik tehát: „Miféle jogon tanítasz?” (Mt 21,23). A válasszal – „Menyből vagy emberektől szerzett hatalommal keresztelt-e János?” – mit sem tudnak kezdeni, sőt megszégyenülnek. Marad tehát Jézus elfogása és a törvénytelen eljárás.

Miben állt Júdás árulása? A tartózkodás helyének felfedésében, amelyre megtalálják az árulót Júdás személyében. Aki így mesterét „kiszolgáltatta”, „kezükre adta.”

[[paginate]]

A Szanhedrin urainak központi kérdése Jézus Messiás voltának állítása volt – ez számított Isten káromlásának, amelynek a zsidó jog szerint halál a büntetése.

Júdás adatszolgáltatása e tekintetben informátori, de nem tanú. Itt jegyezzük meg, hogy a pénz szerepe – 30 ezüst dénár egy átlagos rabszolga ára – inkább jelképes. Júdás részéről az árulás elsősorban bosszú. Karrier reményeinek meghiúsulásának megtorlása.

Elfogása után Jézust először Annáshoz viszik kihallgatásra (Jn 18-23). A kihallgatás éjjel történik, ami tilos volt a zsidó törvények szerint. Kérdés, hogy a zsidó vagy római szabályok érvényesülnek-e az eljárásban. Úgy véljük, a kettő keveréke. Jézus ügyére a zsidó jog szerint a Szanhedrinnek volt kizárólagos hatásköre (igaz, a ius gladii nélkül), ezért az Annás előtti eljárást nem lehet hivatalos kihallgatásnak tekinteni. Annás tájékozódik a tanításról és a tanítványokról. (Hasonló tájékozódó kihallgatás egyébként létezik az angolszász jog vizsgálati szakaszában is.) Tény: Jézus tanítása nem azonos a rabbik tanításával. – Messiás-e? – Mozgalmat akar-e kirobbantani? Válasz: „Én teljes nyilvánosság előtt szóltam a világhoz……..” (Jn 28, 20). Ki ő tehát? Kitől jött? Ki a magbízója?

Ezeket a kérdéseket feltették Keresztelő Jánosnak is nyilvánosan és hivatalosan.

Jézus kihallgatásánál ezeket a kérdéseket nem halljuk, mert őt vizsgálódás nélkül, eleve álmessiásnak tartották, aki lázadásba hajtja a zsidóságot, és ezáltal veszélyezteti, netán megszünteti a zsidó vezetők hatalmát.

[[paginate]]

Annás után Jézust Kajafáshoz viszik (Jn 18,24; Lk 22, 63-65). A csúfolás és bántalmazás mintegy prejudikálja az ítéletet. A zsidó perrendre utal a tanúk keresése, akik nem tudnak egybehangzóan vallani (Mk 14,55). Ezt ugyanis a perrend megkövetelte. Végül a „romboljátok le Isten templomát, harmadnapra felépítem” mondatból akarnak szentély elleni merényletet konstruálni, de nem tudta senki megfogalmazni Jézus szavait. Az idő szorítja a döntéshozókat. A per ugyanis nem napolható el a közelgő ünnepek miatt.

Kajafás színre lépése fontos lépcső. A szadduceus főpapnak hihetetlen, hogy a Messiás egy názáreti ács legyen, ezért eleve álmessiásnak ítéli Jézust, akit minden áron halálra kell adni. A bizonyítást ő leegyszerűsíti, kimondatja Jézussal, hogy Messiás. „Kényszerítelek az élő Istenre, hogy mondd meg, te vagy-e a Messiás, az élő Isten fia”. A válasz: „Úgy van, amint mondod”. Kajafás ruháját megszaggatva ítélkezik. „A Magasságbelit káromolta.” Fel sem merül benne, hogy Jézus állítását megcáfolja, vagy – mai kifejezéssel – valóság bizonyítást rendeljen el. Előítéletére alapozva kimondja a halálos ítéletet.

Kajafás ítélete azonban nem hajtható végre. Mint említettük, a Szanhedrinnek nincs joga halálos ítéletet hozni és végrehajtani. Ez a római hatóság – vagyis Poncius Pilatus – kizárólagos jogosítványa. A főpapok tehát Pilátus elé terjesztik a Jézus-pert.

Pilátus előtt három per fekszik: Jézus, Barabás – akit a rómaiak elleni fegyveres mozgalomban való részvétel okán nemzeti hősnek tekintenek a zsidók – és két köztörvényes rabló ügye. Pilátus, akinek politikai érdeke volt a tartomány nyugalmának biztosítása, élt azzal a kegyelmezési szokással, amely még a Makkabeus királyság idejéből ered. Jézus nem volt római polgár, státusza tartományi alattvaló. Ez bizonytalanná teszi, hogy milyen formában zajlott az eljárás Pilátus előtt, mivel ha volt is forrás erre nézve, ma nem ismerünk ilyen anyagot.

[[paginate]]

Korai keresztyén szerzők a második században Justinus és 3. században Tertullianus feltételezik, hogy kellett lennie. A 4. században Euzébiosz „hallott róla”. Giovanni Rosadi ügyvéd (nem biblikus) a 20. sz. elején úgy ítéli, hogy nincs zsidó ítélet és nincs római sem, egyszerű politikai gyilkosság (Giovanni Rosadi: Jézus pöre. Révai Kiadó, 1926.) Érvelése nem helytálló. Kritikája olvasható a Protestáns Szemle 1927. évi kötetében Benkő István tollából (p. 315-317).

A Szanhedrin ítélete tehát Pilátus elé kerül. Ezzel megkezdődött az eljárás második szakasza. A Szanhedrin ítélete péntek hajnalban született meg, s ezt akarták Pilátussal is sürgőséggel kimondatni (Jn 18,29). Pilátus azonban nem ismeri el a döntést ítéletként, azt vádként fogja fel: „miféle vádat hoztok föl ez ellen az ember ellen?”

„Ha nem volna gonosztevő – (Jn 18,30) érvelnek a főpapok –, nem adtuk volna a kezedre.”

Pilátus – mivel Jézus nem római polgár – jogi lehetőséget lát az ügytől való gyors megszabadulásra: „Ítéljetek fölötte saját törvényetek szerint” (Jn 18,31). Ez persze kizárja a halálos ítélet meghozatalát. Ezt viszont a főpapok nem fogadják el, mert ragaszkodnak a halálos döntéshez. „Nekünk nincs jogunk senkit sem megölni” (Jn 18,31).

A főpapok tudják, hogy olyan Róma-ellenes tevékenységet kell találni, amivel Pilátus kényszeríthető a halálbüntetés kiszabására. Az Isten fia, Izrael királya alkalmasnak látszik arra, hogy a császári hatalom elleni mozgalom látszatát keltsék.

[[paginate]]

Elmérgesedett a helyzet. Pilátus inkább vallási síkon akarja kezelni az ügyet, amit a zsidó főpapok a teológia síkjáról a politika síkjára akarnak fordítani:

– Megtiltja az adófizetést!
– Messiás királynak mondja magát.

Ez már olyan vád, amire Pilátus kihallgatja Jézust: „Te vagy valóban a zsidók királya?” (Jn 18;24, Mt 27,11; Mk 15,2; Lk 23,3). „Te mondád” (Uti rogas). Jézus kérdése „magadtól mondod-e vagy mások mondták neked?” (Jn 18,34). Pilátus: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok. Mit míveltél?”

A királyság kérdése:

„Az én királyságom nem ebből a világból való”.

Pilátus: Király vagy?

Jézus: „Jól mondod… azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról”.

Pilátus: „Mi az igazság?”

Pilátus rájön, hogy Jézus nem politikai bűnös, olyan vallási ügyről van szó, amelynek eldöntésében nincs birodalmi érdek. Pilátus ezért megpróbálja elterelni az ügyet, Jézust átküldi Heródes Antipashoz, aki Jeruzsálemben tartózkodott. Ő kormányoz Galileában, s Jézus galileai illetőségű.

[[paginate]]

Heródes nem követi a zsidó vallást és hagyományt, sokkal inkább hitetlen. Pilátussal feszült volt a viszonya. Jézus átküldését mindketten békülési gesztusnak értékelték. Heródes Antipas Tiberius császár előtt persona gratissima (igen kedvelt személy) ugyanis, részletes tájékoztató leveleket küldött a császárnak Flavius Josefus történetíró értesülése szerint.

Pilátus feltételezi, Heródes nem akarja kivégeztetni Jézust (mert elég volt a botrány Keresztelő Jánossal). Jézus: „válaszra sem méltatta” Heródest, így visszakerül Pilátus elé. Pilátus úgy véli egy sajátos „kompromisszummal” lezárhatja az ügyet. Megostoroztatja Jézust, azután elengedi. Munkácsy Mihály Ecce Homo jelenete áll előttünk. A zsidó vezetők – és a feltüzelt tömeg – nem fogadják el Pilátus „ajánlatát”, de azt sem, hogy ők feszítsék meg, mert a jogszerűség látszatát és a támadhatatlanságot fent akarták tartani.

Utolsó érvük a zsarolás maradt. A zsarolás: „nem vagy a császár barátja /…/ mindenki, aki királlyá teszi magát, ellensége a császárnak” (Jn 19,12-13). Ez megingatja Pilátust, mert tudja, hogy ha bevádolják a császárnál, az kétes kimenetelű – személye elleni – eljárást eredményezhet, s ezt nem vállalja. Inkább kimondja az általa is ártatlannak tartott emberre a halálos ítéletet, a jog sérelmével és az erkölcs megcsúfolásával.

Jézus halálával a főpapok úgy vélhették, teljes sikert értek el. A római helytartóval szemben is keresztülvitték akaratukat. Pilátus bizonnyal nem lehetett ilyen elégedett, hiszen a zsarolás súlyos csapás volt tekintélyére. Úgy vélhette azonban, sikerült elkerülni egy személyére veszélyes ügyet.

[[paginate]]

Azt sem a főpapok, sem Pilátus nem tudhatta, hogy mi következik a kivégzés utáni harmadik napon, amikor is a világtörténelem új fejezete kezdődött, amelynek szegletköve az a kő lett, amelyet az „építők elvetettek” (Mt 21,42-44). Pilinszky János örökszép sorai szerint a Harmadnapon c. verséből

„Mert megölhették hitvány zsoldosok
és megszűnhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált
Et resurrexit tercia die.”

A Jézus-per kitervelői és végrehajtói csak holtuk után – amikor a Világ Ura elé került lelkük – tudhatták meg, hogy nem nekik, hanem a Názáretinek adatott meg minden hatalom égen és a földön (Mt 28,18-19).

Jézus perének mélyén észre kell vennünk egy üzenetet, amely minden kor minden emberének szól, így nekünk is. Két »igazság« ütközik meg ebben a drámában. Az egyik a farizeusok és írástudóké: fenn kell tartani minden áron törékeny politikai  hatalmukat. A másik, a transzcendens „nem e világból való” igazság. Isten országának igazsága.

Annyira elvakultak, hogy nem veszik észre, amit ők igazságnak hisznek az  csak egy véges lét keretei között mutatkozik igazságnak, és semmivé válik amikor a valódi nagyság lép elő, a véges földi életen túl, az örökkévalóság felé mutató „út, igazság és élet” (Jn 14,6), a feltámadt Krisztus.

Kahler Frigyes