Amennyiben a történelmi időrendet betartva haladnánk a címben, akkor fordítva kellene állnia a két szónak: A reformáció és Mohács. Hiszen a reformáció megindulásának első nyomait már Luther 95 tételének közzétételét, 1517. október 31-ét követően néhány hónappal, 1518 első felében feltételezzük a Magyar Királyság területén. Minden valószínűség szerint ismerték és olvasták Luther pontjait, és ennek nyomán elindult hazánk területén is a római egyház megújításáról szóló gondolkodás. Ez a folyamat erősödött, és az esztergomi érsek 1521-ben a Luthert és tanait kiátkozó bullát minden nagyobb város templomának szószékén kihirdettette. A protestantizmus terjedésének további jele volt az is, hogy már 1523-ban, majd 1525-ben a magyar országgyűlés törvényeket hozott a lutheránusok ellen. A reformáció tehát elindult már 1526 előtt is a Magyar Királyság területén. Tudjuk, hogy bár a reformáció jelen volt a tragikus csatavesztés előtt is, mégis olyan változást, fordulatot okozott a mohácsi csata a reformáció menetében, hogy a helyes sorrend mégis ez: Mohács és a reformáció.

A mohácsi csatavesztés

1526. augusztus 29-én délután következett be a magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye. Sokféle katonai és politikai mulasztás vezetett el idáig mind az uralkodó, mind pedig a főnemesek részéről. Mégis a tragédia olyan súlyú volt, hogy ez végleg megszüntette a független és egységes magyar királyságot, ami ebben a formában soha többet nem is állt talpra. A 24.500 fős magyar haderőből több mint 18.000 esett el a csatában[1]. Elhunyt II. Lajos király, az esztergomi érsek, 5 püspök, 16 zászlósúr, valamint sokan a nemesség közül. Ebből következik, hogy a mohácsi vész komoly törést jelentett mindenféle tekintetben. Mind az ország számára, amely hosszú időre elveszítette egységét majd önállóságát, mind pedig a római egyház számára, amely főpapjai egy részének elvesztésével erőteljesen megrendült.

[[paginate]]

Az eddig felvázoltakból következik, hogy óriási csapást jelentett az országnak ez a vereség. Nem azért, mert katonailag ilyen csatavesztés után ne tudott volna „ütős” hadsereget kiállítani ismét az ország. Nem azért, mert a királyság megszűnt volna. Hanem azért, mert a már amúgy is meggyengült önvédelmi rendszer semmisült meg. Írhatom talán úgy is, hogy a gerince tűnt el a magyarságnak. Nem véletlen, hogy Kisfaludy Károly költeményében is ezt fogalmazta meg: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, | Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”[2] A tragédia súlyát jól jelzi ez a pár sor is: „»Mohács« örök. Örök viszonyítási pontja, örök keserve, örök »gombóca« minden magyarnak, akit érdekel a múltja.”[3] Történelmünk nagy választóvonala, amely a honfoglalás és Trianon sorba tartozik bele. A csapás, a kudarc, a teljes megsemmisülés szinonimája lett a hely neve is. Szállóigeként használjuk a mondást: „több is veszett Mohácsnál”. A magyar lélekbe beleégett fájdalmas módon a csata. Ady Endre szerint pedig olyannyira szükségünk van ezekre a vereségekre, hogy egyik versének azt a címet adta: „Nekünk Mohács kell”. Mert a magyar „veréshez szokott fajta”.[4]

A tragédia súlyát talán lehetne annyival enyhíteni, amit nevezhetünk reális, vagy optimista összegzésnek is: „egy szerdai napon a magyar sereg papírforma vereséget szenvedett az oszmán túlerővel szemben”[5]. Mi mégsem így érzünk, és 1526-ban sem ezt érezték, nem ezt látták, nem ezt tapasztalták. A történelem további menete azt mutatja, hogy mégis a tragikus megfogalmazások azok, amelyek inkább helytállóak. Ezt fogalmazták meg a mohácsi csata 400 éves évfordulója alkalmával többen is. „Elmondhatjuk, nincs a mohácsi vésznél gyászosabb esemény nemzetünk történetében”[6].

[[paginate]]

Emiatt pedig „a mohácsi sír fölött az egész, egy és oszthatatlan magyar nemzetnek mindörökre csak sírni, gyászolni és tanulni valója van…”[7] Azonban a tragédia hangja itt van a 21. században is, és itt lehet az 500 éves évforduló kapcsán is: „Az 1526. évi mohácsi vereség a magyar történelem egyik legnagyobb katasztrófája, amelyben a magyar hadvezetés járatlansága, a magyar politikai elit széthúzása, az ellenfél túlereje és az időjárás kiszámíthatatlansága miatt a hadsereg zöme megsemmisült, maga a király pedig menekülés közben a Csele-patakba fulladt.[8]” Ez tehát a cím első felének értelme: Mohács.

Fordulópont

A cím második felében pedig ott szerepel a reformáció szó. Mohács valóban fordulópontja volt a reformáció menetének? A 16. században már megjelent gondolatsort a 17. századi protestáns szerzők továbbvitték. Tolnai F. István 1679-ben megjelent művében rámutatott a fordulópontra: „Magyarország ekkori reformációjának alkalmatossága ez volt. Ama hires és nevezetes Mohács mezei Magyar romlás után és Lajos királynak elesése után 1526. esztendőben látván az urak, hogy a papok az egész Magyarországnak jövödelmének nagyobb részét, sőt a szőlőhegyeket, szántóföldeket, malmokat, dézmákat etc. magoknak koporították volna, azonban, hogy nem a jövödelem értéke szerint tartának vitézeket, hanem hogy igen keveseket, még pedig azokat is olyakat, kik tunyák, restek, engedetlenek és csélcsapok volnának; egyező tetszésből és akaratból a püspököket és barátokat jószágoktúl megfosztják /…/ magok számára elfoglalják és a pápistaságot oda hagyják”.[9]

Valóban ennyire komoly volt a változás? Zoványi Jenő ugyanis egészen másként látta: „A mohácsi vészt követő zavaros időkben nemhogy rohamos terjedésnek indult volna a reformáció, hanem ellenkezőleg, megtorpant és bár megszakítás nélküli volt tovább is hódítása, ez észrevehetőleg veszített korábbi lendületéből. Más dolgokon járt az eszök az embereknek a felfordult világban, nem a vallás ügyén.”[10] Ezzel a véleménnyel szemben azonban felsorakoztatható szinte mindenki más, aki ennek a korszaknak az egyháztörténetével foglalkozott.

[[paginate]]

Bucsay Mihály úgy véli, hogy Mohács előtt csak a németek ismerték tiszta formában a reformáció tanait, a magyarság csak a mohácsi megrázkódtatás után láthatta elfogulatlanabb formában az új tanokat, és ismerhette meg azokat[11]. Buzogány Dezső szerint „a tulajdonképpeni reformáció csak a nagy katasztrófa után teljesedik ki Magyarország szerte. Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy Mohács mezején számos olyan egyházi méltóság esett el, aki később megakadályozhatta volna a reformátori tanok terjedését.”[12] A csatavesztés fordulópontja tehát nem abban áll elsősorban, hogy a reformáció egyházai erősödtek meg hirtelen, ebben tehát igaza van Zoványi Jenőnek, hanem abban, hogy a reformációt gátló tényezők szűntek meg teljesen. Révész Imre is ezt fogalmazta meg: „A reformációnak már a nagy nemzeti katasztrófa előtti jelentékeny előhaladásából természetesen következett, hogy a Mohács utáni negyedszázadban, amikor a továbbhaladását úgy-ahogy gátolt tényezők és körülmények jóformán mind megszűntek vagy megerőtlenedtek, a történeti Magyarországnak egész területén győzelmesen foglalta el a teret.”[13]

Erre a fordulópontra pedig Mohács után különösen is nagy szüksége volt a magyarságnak. Szükség volt arra, hogy a társadalmi nehézségek, az ország megosztottsága, a veszély közelsége miatt megrendült lelkeknek az evangélium erőt adjon. Ennek adott teret a reformáció térhódítása. Így látta ezt az egyik visszaemlékező a 400 éves jubileum alkalmával is: „A mohácsi vész által földre sújtott magyar nemzet felemelésére, a mi vigasztalásunkra és megmentésünkre támasztotta a jó Isten azt a lelki megújulást, azt az evangéliomi világosságot, melyet közönségesen reformációnak nevezünk”[14]. Az ország helyzete tehát a megoldás felé terelte az embereket. Új és erős reménységre volt szükségük. Ezt nyújtotta a reformáció. Ráadásul a hanyatlás okait is nevén nevezték a prédikátorok és bűnbánatra hívtak. Isten ítéleteként beszéltek a mohácsi vészről, amiből csak az Istenhez lehet menekülni.

[[paginate]]

Mi okozta a vereséget?

Természetesen egészen máshogyan vélekedtek erről a 16-18. században, és egészen máshogyan a 20. században. Nem azért, mert a tény megváltozott volna, hanem azért, mert a reformáció és ellenreformáció korában a történelemszemléletet is az határozta meg, hogy mit hiszünk. Aki a római egyházban élve szemlélte az eseményeket, az abból az irányból helyezte nagyító alá a csatát, aki pedig a protestáns egyházban élve vizsgálta a történelmet, az másként látta a mohácsi csatához vezető utat.

A protestáns olvasat szerint a vereséget az okozta, hogy a római katolikusok el akarták nyomni Magyarországon az evangéliumi mozgalmakat. Pápai Páriz Ferenc erről az elnyomásról így írt: „Ennyire szaporodván már 1526-ban Magyarországon az evangélikus tudós emberek, midőn látná a pápista papság, hogy igen elkezdené fogni Luther, mind a korona méltóságát a pápától és pap uraktól, mind a zsíros konyhát a barátoktól, mindenképen rajta valának azon, hogy a királyt azoknak üldöztetésükre és az országból való teljes kipusztíttatásukra reá vegyék”.[15] Debreceni Ember Pál már egészen konkrétan meg is nevezi, hogy ez a törekvés okozta a tragikus csatavesztést: „Ez a gyászos mohácsi vereség Isten akaratából érte Lajos királyt, a klérust, a magyar nemesség virágát, azért a kegyetlen intézkedésért, hogy az evangélikusokat megégetni parancsolták bálványimádásért is”.[16]

Hogyan nézett ki mindeközben a római egyház olvasata? Úgy, hogy éppen az elindult reformáció miatt érte Isten büntetése az országot, mert engedték, hogy az „eretnekség” sötét tanai megjelenjenek, meggyökerezzenek és terjedjenek. Az ország lakosságának teljesen ellene kellett volna állni ennek az újításnak, mint bálványimádásnak. Isten pedig látva, hogy az ellenállás nem alakult ki, ezért a mohácsi csatával büntette az országot a római egyháztól való eltévelyedéséért. „A mohácsi vészért igenis felelőssé tehető a reformáció annyiban, amennyiben ez tette teljessé a magyarságnak Mohács előtti széthúzását, a legmélyebb és legbensőbb összekötő kapcsot: a vallásét is, szétszaggatván az egyébként is már annyira szertekülönbözött magyar lelkek között”.[17]

[[paginate]]

Azt hiszem, mindenki érzékelheti, hogy az érvek közül ez az utóbbi nagyon gyenge lábakon áll. Luther Márton is látta, hogy mennyire jó az, hogy a mohácsi vész előtt nem terjedt el az országban jobban a reformáció, mert akkor ez lehetőséget adott volna a római egyház képviselőinek arra, hogy a vereség okának a protestáns bálványimádást jelöljék meg. Mária királyné számára a reformátor zsoltármagyarázatokat küldött vigasztalásként, és ott így fogalmazott: „Hogyha — úgymond — a püspökök [Magyarországon] nem állottak volna ellene az evangélium haladásának: most az egész világ tele volna annak a híresztelésnek a lármájával, hogy ez a szerencsétlenség a lutheri eretnekség miatt következett be.”[18]

De valóban csak „ennyi” lett volna az oka a vereségnek, hogy Isten megbüntette a magyar népet bűnei miatt? Saját magunk nem lettünk a vész okozói? Antonio Giovanni da Burgio pápai nuncius nagyon egyértelműen az ország anyagi és erkölcsi állapotát nevezte meg a vereség okaként 1526-ban. „Az államnak nincs semmije, a magánosok meg nem akarnak adni, engedelmesség alig van, az urak egymástól rettegnek, a király mindenkitől; semmi előkészület, semmi rend nincs s ami talán még rosszabb, vannak, akik nem is akarják, hogy az ország védekezzék”. Ami pedig még tragikusabb, hogy a pápai nuncius úgy látta, a magyarok semmit nem akarnak tenni a saját országukért. „Ha Magyarországot meg lehetne menteni három forinton ebből a nagy veszedelemből, amiben most van, nem hiszem, hogy akadna három ember, ki azt a három forintot ideadná.”[19] Mi is volt akkor a csatavesztés oka?

[[paginate]]

Isten büntetése, az ország állapota, és a nemzetközi helyzet. Azt gondolom, hogy nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy milyenek voltak az európai viszonyok. V. Károly német-római császár és I. Ferenc francia király harcolt ekkor egymással, és igyekeztek a saját hatalmukat a másik felett érvényesíteni. Ehhez pedig minden eszközt megragadtak. Szövetségükbe bevonták azokat az államokat, amelyeknek érdekük volt melléjük állni, sőt még azokat is, amelyek csak a bajt hozták Európára. I. Ferenc francia király az úgynevezett „cognaci ligába” egyesítette a hozzá tartozókat, amelybe beletartozott a pápa is, és külső támogatásáról biztosította őket I. Szulejmán szultán is. Magyarországra nézve ez kettős veszélyt jelentett. A külső anyagi támogatás a török elleni háborúhoz nem érkezhetett olyan országoktól, amelyek anyagi forrásaikat saját háborújukhoz használták fel. A török pedig lehetőséget kapott arra, hogy a Habsburg-ház befolyási övezetébe tartozó Magyar Királyságot megtámadja, ráadásul attól sem kellett félnie, hogy komolyabb ellenállásba ütközzön.[20]

Az okokról pedig biztosan lehetne még nagyon sokáig írni. Külső és belső feszültségek, nézeteltérések, személyes érdekek, önzés, féltékenység, széthúzás. A tényen azonban ez mit sem változtat, hogy a mohácsi csata megváltoztatott nagyon sok mindent a magyar történelem folyásában, és ez hatással volt a reformáció terjedésére.

Leegyszerűsítve talán három részletet lehet megkülönböztetni ebben a folyamatban: a királyválasztást, a főnemesség helyzetét, és a belső lelki megmozdulásokat.

[[paginate]]

Két király

Van egy mondás, amit a hagyomány szerint a francia uralkodók halálakor egy herold kiáltott ki: „meghalt a király, éljen a király”. A mohácsi csata napján menekülés közben életét vesztette II. Lajos. Az uralkodó halálát követnie kellett volna egy viszonylag egyszerű uralkodóváltásnak, hogy a folytonosság megmaradjon. Ahogyan a mondás jelzi is: az egyik pillanatban meghalt ugyan a király, de az utódja abban a pillanatban a trónon volt. 1526-ban éppen ez jelentette a legnagyobb problémát. Nem volt trónörökös, a trónra pedig a szabad királyválasztás szerint több várományos is lehetett, míg a háttérben megköttetett paktum értelmében II. Lajos sógorának, Ferdinándnak kellett következnie. A csatavesztést követően már eleve megjelent az országban egyfajta bénultság és sokkhatás. A különböző érdekek pedig végül oda vezettek, hogy megválasztották I. Szapolyai Jánost és I. Ferdinándot is Magyarország királyának. Ennek köszönhetően 1526-ban a mondat így hangzott a Magyar Királyságban. Meghalt a király, éljen a két király. „A két király azt jelentette, hogy tulajdonképpen nem volt király”[21].

A két részre szakadó ország, a két uralkodó miatti megosztottság konzerválta a bénultságot, így senki nem tudott fellépni a reformáció tanaival szemben, senki, semmilyen formában nem tudott gátat szabni a hitújítás terjedésének, köszönhetően a két király viszályának.[22] Ferdinándot a protestantizmussal való barátkozással vádolták, aminek az alapját az jelentette, hogy egy ideig ellentétes oldalon álltak a pápával, és hadban is álltak. Szapolyai Jánost pedig azzal vádolták, hogy a törökkel való barátságért a keresztyénséggel szembe fordult, aminek szintén meg volt az az alapja, hogy Szapolyai a török támogatását élvezte. Egyik király sem tudta olyan formában erőssé tenni a hatalmát, hogy ne lettek volna rászorulva a főurak támogatására. A kevésbé gerinces főnemesek pedig megfelelő mennyiségű birtokért cserébe hajlandóak voltak az egyik oldalról a másikra pártolni, és vissza. Ez tovább gyengítette a központi hatalom erejét, és elvette annak a lehetőségét is, hogy fellépjenek a reformáció tanaival szemben. Ahogyan Zoványi Jenő ezt meg is fogalmazta „A mohácsi vész után bekövetkezett országos állapotok jelentékeny befolyást gyakoroltak a reformáczió ügyére. A legjelentékenyebbet az a körülmény, hogy két ellenkirály versengett a trónért, akik közül roppant nehéz és kényes helyzetökben egyik sem léphetett föl szigorúan semmi irányban, hacsak el nem akarta magától idegeníteni még a saját híveit is.”[23] A Mohács következtében megválasztott két király jelenléte tehát segítette a reformáció terjedését.

[[paginate]]

A főnemesség

Mohácsnak a reformációra hatása talán legerőteljesebben abban jelentkezett, ahogyan a főnemesek, néhány kivételtől eltekintve, engedték terjedni az új eszméket birtokaikon. A főurak felett nem volt erős királyi hatalom, mert félniük kellett az uralkodóknak, hogy keménykedés esetén átpártolnak a másik királyhoz, aki ráadásul még birtokokat is ad jutalmul nekik.[24] Ebből következett, hogy aki tehette, a saját gazdagodására figyelt oda, ráadásul a gazdátlanul maradt egyházi javakat is előszeretettel kaparintották meg a főurak. Debreceni Ember Pál is megemlíti egyháztörténetében mindezt, mint a reformáció terjedésének okát: „Mivelhogy a mohácsi mezőn Lajos királlyal együtt a legtöbb főpap és püspök is odaveszett, ezek javait világi férfiak foglalták le, kik a hazáért őrhelyeiken maradtak. Így például az egri püspökség javait Perényi Péter, a nyitraiét Török Bálint, a váradiét Czibak Imre, az erdélyiét Bodó Ferenc, a csanádiét Petrovics Gáspár, a pécsiét Szerecsen János foglalta el és igazgatta. Ezek szinte mindannyian elhagyták a római katolikus vallást, szerették az evangéliumot, igen kedvelték és mindenben előbbre vitték azt.”[25] A megemlített családok közül legnagyobb hatalomra az Enyingi-Török család tett szert, amely anyagi felemelkedését részben a mohácsi vésznek köszönhette. Az 1530-as években Enyingi Török Bálint kezére kerültek többek között a nyitrai püspök birtokai, a pannonhalmi apátság birtokai, így szedte be más területek főpapokat illető dézsmáit is. Óriási kiterjedésű birtokokkal rendelkezett az országnak mindkét felében, és semmilyen akadályt nem gördített a reformáció terjedése elé, sőt a maga módján támogatta is azt. Övé volt 1535-36 után többek között Pápa és Debrecen városa is. Elmondhatjuk tehát, hogy a Mohács következtében elhunyt főnemesek birtokainak újraosztása is segítette a reformáció terjedését.

[[paginate]]

A belső lelki folyamatok

Megrázkódtatást jelentett a mohácsi csatavesztés olyan formában is, hogy a vérveszteség mellett komoly anyagi kár is érte az országot. A lakosságot így a lelki válság mellett anyagi válság is fenyegette. Ezeken túl pedig az erkölcsi válság is megjelent. A török veszély elleni összefogás helyett kettéosztottá vált az ország, és igazából egyik uralkodó sem tudott úgy megerősödni, hogy az oszmán birodalommal felvegye a harcot. A török jelenlét ráadásul megtörte a biztonságérzetet is az emberekben. Nyugodtan mondhatjuk, hogy minden téren szinte minden kérdésessé vált. Ebben az elbizonytalanodásban pedig kereste a megoldást mindenki. A reformáció gondolatai reménységet, menedéket, biztonságot és válaszokat jelenthettek a megrendült lelkeknek.

Ezeken túl pedig 1526-ot követően megszűnt a gyanakvás a protestantizmussal szemben, így történt ez az egyházi személyek körében is. Sztárai Mihály például, aki szemtanúként átélte a mohácsi csatavesztést, és aki ekkor a zempléni főispán udvari papjaként ura halálának is tanúja volt, elhagyta a római egyházat, és a reformáció egyik leghíresebb terjesztőjévé vált. 1526-ot követően jegyezték fel, hogy „a pataki franciskánusok közül is sokan hitehagyottakká lettek” [26], köztük volt Sztárai Mihály. Bátrabban lehetett vállalni a reformáció tanainak terjesztését Mohács után, hiszen nem volt semmilyen erő, amelyik annak útját állta volna.

A másik oldalon pedig a lelki megrázkódtatás miatt szinte kiáltottak a lelkek a megújulás iránt, hogy találjanak valamilyen választ a mohácsi vész sokféle kérdésére. Miért engedte mindezt Isten? Kinek a bűne miatt történt? Hogyan lehet kijutni a mélységből? Lelki téren a sokféle megválaszolatlan kérdés szintén a reformáció felé terelte a lakosságot. A reformáció ugyanis elsősorban nem egy szervezetet mutatott fel az embereknek, hanem azt a személyt, akiről az evangéliumok szólnak, Jézus Krisztust.

[[paginate]]

Konklúzió

Sok minden mutat tehát abba az irányba, hogy a mohácsi csata következményei segítették a reformáció terjedését. Ezek mellett azonban azt is látnunk kell, hogy nem csak a mohácsi vész okozta a reformáció széles körben való elterjedését. Azt ugyanis nem szabad feltételeznünk, hogy Magyarországon a reformáció csak a csatavesztést követő zűrzavarnak köszönhetően terjedt el. A lutheri eszmék megerősödtek azokban az európai országokban is, ahol összességében rendezett volt. Ráadásul magyar területeken is ott terjedt el elsőként a reformáció, ahol viszonylag rendben zajlott minden, a városokban, a polgárság körében.^[27] A mohácsi tragédia olyan szerepet töltött be a hitújítás terjedésében, mint a katalizátor. Bizonyos folyamatokat megerősített, felerősített, és ezzel segítette a reformáció eszméinek elterjedését. Így válhatott a magyar történelem egyik leggyászosabb eseménye református egyházunk története szempontjából mégis fordulóponttá, és indulhatott hódító útjára a reformáció a 16. századi Magyarországon!

Révész Imre összefoglalása adja meg – nem csupán a mohácsi megrázkódtatást követő időkre nézve, hanem minden megrendítő eseményt követően is – azt a szolgálati irányt, amit a keresztyénségnek követnie kell minden körülményben: „Amikor a nemzet politikai élete egyetlen nagy temetővé változik, akkor mi az örökkévalóság felé tudjuk fordítani s ezáltal megmenteni, új életreménnyel és életerővel átitatni azt, ami számunkra egyedül marad meg az általános összeomlásból, mint munkatér és mint feladat, mint ajándék és mint kiváltság: a nemzet meztelen, vérző, haldokló és kétségbeesett lelkét.”[28]

Szabó Előd

[[paginate]]

FELHASZNÁLT IRODALOM:

BERECZKY, 1926. = Berecsky Sándor: A mohácsi vész és a reformáció. In. Harangszó. Az Országos Luther Szövetség Hivatalos Lapja. XVII. évfolyam. 35. szám. 1926. augusztus 29. 290-292. és Harangszó 36. szám 1926. szeptember 5. 298-299.

BÍRÓ, BUCSAY, TÓTH, VARGA = Bíró Sándor, Bucsay Mihály, Tóth Endre, Varga Zoltán: A magyar református egyház története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1949.

BUCSAY, 1977. = Bucsay Mihály: Der Protestantismus in Ungarn 1521-1978. Böhlau, Wien-Köln-Graz, 1977.

BUCSAY, 1985. = Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945. Gondolat, Budapest, 1985.

DEBRECENI EMBER, 2009. = Debreceni Ember Pál: A magyarországi és erdélyi református egyház története. Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, Sárospatak, 2009.

FODOR, 2020. = Fodor Pál: Örök Mohács. Gondolatok a mohácsi csatáról és következményeiről. In. Rubicon történelmi magazin. 2020/1. 31. évf. 342. szám 5-13.

KENYÓ, 2011. = Kenyó Ildikó (szerk.): Brodarics emlékkönyv. Egy különleges pártváltás a mohácsi csata után. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2011.

KEVEHÁZI, 1975. = Keveházi László: Sztárai Mihály. Halálának 400. évfordulójára. In Theologiai Szemle Úf. XVII. 1975/9-10. 291-298.

KEVEHÁZI I., 2011. = Szerk. Keveházi László. A reformációtól – napjainkig. Evangélikus gyülekezetek, egyházmegyék, kerületek a Dunántúlon I. kötet Dunántúli Evangélikus Egyházkerület, Veszprém, 2011.

KUBINYI, 1981. = Kubinyi András: A mohácsi csata és előzményei. In. Századok. 115. évf. 1981. 1. szám 66-107.

PAP, 1968. = Pap László: A mohácsi csata. in Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, Pécs, 1968. 139-160.

PÁPAI PÁRIZ, 1685. = Pápai Páriz Ferenc: Romlott fal felépítése (1685). in Szerk. Stromp László. Egyháztörténeti adattár. V. évf. Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, 1906. 129-181.

RÉVÉSZ, 1926. = Révész Imre: Mohács és a reformáció. Protestáns Szemle. Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1926. XXXV. évfolyam 8. szám, 1926. október. 475-486.

RÉVÉSZ, 1938. = Révész Imre: Magyar református egyháztörténet 1520-1608. Magyar református egyház kiadása, Debrecen, 1938.

THURY, 1901. = Thury Etele: Felső dunamellék reformácziója. in Dunántúli Protestáns Lap. XII. évf. 1901/19. 315-318. 1901/20. 330-332. 1901/21. 345-349. 1901/22. 363-365. 1901/23. 378-382.

TÓTH-KÁSA, TŐKÉCZKI, 1999. = Tóth Kása István, Tőkéczki László (Szerk.): Egyháztörténet I. A kezdetektől 1711-ig. Református Pedagógiai Intézet, Budapest, 1999.

VARGA, 2020. = Varga Szabolcs: Mohács több mint egy csata. In. Rubicon történelmi magazin. 2020/1. 31. évf. 342. szám 14-23.

ZOVÁNYI, 1922. = Zoványi Jenő: A reformáczió Magyarországon 1565-ig. Genius kiadás, h.n., 1922.

ZOVÁNYI, I. 2004. = Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus története. I. Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004.