Az Argumentum Kiadó jóvoltából tavalyelőtt, 2016-ban jelent meg Kabdebó Tamás írói, költői, műfordítói és irodalomtörténészi munkásságát összefoglaló szakmunka, amelynek 1949 és 2003 közötti alkotói időszakára vonatkozó részt Kórász Mária állított össze. A kötetet Szücs Katalinnal együtt jegyzik, aki az írói és műfordítói munkásság 2004 és 2015 közötti feldolgozását végezte el. A szakszerűen összeállított bibliográfia összesen hat és fél évtized alkotói anyagát tartalmazza: az 1949 és 2016 között eltelt évek irodalmi és kultúrtörténeti termését, s majdnem másfél ezer tételt sorol föl. A külső szemlélő ebből is megállapíthatja, hogy kivételes életutat mondhatott magáénak az írországi Newcastle-ban élt Kabdebó Tamás, aki hatalmas életművet hagyott az utódokra, amikor 2018. május 23-án, 84 éves korában elhunyt. Pomogáts Béla találóan fogalmazott: „Kabdebó Tamás neve nem pusztán egy, a nyugati világban élő magyar írót jelöl, hanem egy írói műhelyt is: egyszemélyes írói műhelyet, amelyben egymást váltva és egymást kiegészítve készülnek a versek, elbeszélések, regények, tanulmányok és műfordítások, méghozzá nem csak magyarul, hanem angolul is”. (Pomogáts Béla: Tizenkét irodalmi esszé, Kabdebó Tamás tanulmányai, Új Horizont, 2003, 5. sz., 123.)

A Kabdebó-család ősei erdélyi örmények voltak. Amikor Kabdebó Tamás a két világháború között még békeidőben, 1934-ben megszületett, a családnak a Bács megyei Baján földbirtoka és erdeje volt. Mire felnőtt, addigra a kommunisták mindenüket elvették. A Rákosi-diktatúra idején, tiltott határátlépési kísérlete miatt és kémkedés gyanújával került az egyetemista korú fiatalember a balassagyarmati börtönbe. Kiszabadulása után nem folytathatta az egyetemet, kizárólag a komlói szénbányában kaphatott munkát, ahol negyvenfokos hőségben dolgozott 1956 szeptemberéig, amikor visszamehetett a budapesti egyetem bölcsészkarára. Pár hónap múlva részt vett a forradalom eseményeiben, többek között ott volt a Bem téren, a Magyar Rádiónál, a fővárosi pártbizottság épületének ostrománál. A Nemzetőrség tagja lett, haláláig őrizte a 06332 sorszámú igazolványát. Az Egyetemi Újságban tudósítást, beszámolót írt Népítélet vagy pogrom? címmel. Számos későbbi, már emigrációban készített írásában emlékezett meg ezekről a történelmi időkről. Saját szemével látta meggyilkolt társait a Kossuth téri sortűz alkalmával, akiket később személytelenül teherautóra dobálva szállítottak el. Évtizedek múlva is megrendüléssel emlékezett vissza írásban és szóban – előadásaiban – a véres emberek látványára. A ledöntött Sztálin-szobor kis bronzdarabját külföldre is magával vitte, mint a forradalom, illetve az önkény és diktatúra megdöntésének szimbólumát. Részt vett az utcai harcokban a szovjet erők ellen, és amikor már tarthatatlanná vált a helyzet és halvány remény sem maradt a független Magyarország megteremtésére, úgy határozott, hogy elhagyja a hazáját. Először az ausztriai Güssingbe, majd Villachba került, azután Klagenfurtban az osztrák belügyi hatóságok több alkalommal is kihallgatták. Ekkor már jól beszélt angolul, így egyből bekerülhetett a brit kivándorlási keretbe. 1956. december 9-én érkezett Andoverbe, majd Londonba, ahol egy csomagoló üzemben kapott munkát és elkezdhette az új életét. Kabdebó Tamás nem volt tipikus emigráns, sőt egyáltalán nem volt az, ám később munkásságával csatlakozott az emigráns alkotókhoz és a nyugati magyar irodalomhoz.

[[paginate]]

Cardiffba került, a walesi egyetemre, majd az oxfordi egyetemen történelmet és könyvtártudományt tanult. 1969-től az University of Guyana (Georgetown) könyvtárosa lett, 1979 és 1984 között a Victoria University of Manchester szakkönyvtárosaként dolgozott. 1970-ben a Just for all that (Georgetown) és a Poet (Madras) különszámait szerkesztette: British Poets, Guyanese Poets, Hungarian Love Poems címmel. Szinte alapításától munkatársa lett a Párizsban, majd Londonban megjelenő Irodalmi Ujságnak. A nyugati magyar irodalom egyik ismert személyiségévé vált; kutatott, írt, műfordított és publikált. Makkai Ádámmal és Tábori Pállal közösen a 20. századi magyar költészet egy igen jelentős részét fordították, ő leginkább József Attila és Illyés Gyula munkásságát ültette át angol nyelvre. Hazaszeretetét és anyanyelvét mindig előtérbe helyezte, emiatt prózai műveit magyar nyelven írta. Rómában, 1971-ben jelent meg nagy sikert arató első regénye: az Érettségi, amelyet 1974-ben Rómában egy elbeszéléseket tartalmazó kötet Magyar Odüsszeuszok címmel, majd négy évvel később a Minden idők című regénye követett. Az Istenek című regénye 1983-ban Rómában jelent meg. Évelő című elbeszélőkötete 1980-ban látott napvilágot. Útleírását Írország két arca címmel 1987-ben jelentette meg. Verseit angol és magyar nyelven, Londonban, 1973-ban Kétszívű címmel adta ki. Munkái a rendszerváltás után sorra Magyarországon láthattak napvilágot. Szépirodalmi műveiben személyes hangon írt a nagyvilágba-szakadás életérzéséről, a nyugati magyar fiatalok kalandos életéről, nosztalgikusan felidézve ifjúkori budapesti élményeit. Hozzá kapcsolódik az a jelentős munka, amelyet Tollas Tibor összegyűjtött verseiről és műfordításairól állított össze a 2006-ban, Budapesten megjelent tekintélyes gyűjteményes kötet végén. Először 1963-ban látogatott haza, majd másfél évtizedig nem léphetett Magyarország területére, s nem kapott beutazási engedélyt.

Nehezen kezdődött el a diplomás élete; eleinte a londoni St. Pancras állomáson árult fagylaltot, míg nagy nehezen sikerült megkapnia egy könyvtárosi állást. Évtizedeken keresztül írt és műfordított, s több brit irodalmi folyóirat rendszeres szerzőjévé vált. Alkalmanként Cs. Szabó László, majd Siklós István is leültette a BBC magyar adásának a mikrofonja elé, hogy beszélgessenek vele a megjelent műveiről. Ugyanúgy, mint a Norvégiában élő Sulyok Vince, ő is könyvtárosként írt és műfordított. Jelentős változást hozott az életében, amikor könyvtárigazgató lehetett a brit guyanai Georgetown könyvtárában. Dél-Amerika északi csücskén 1969-ben, 35 évesen lett könyvtárvezető, s valószínűleg ő volt akkor az óceán két partján a legfiatalabb könyvtárigazgató. Nehéz körülmények között dolgozott, ugyanis az átlaghőmérséklet 36 fok volt, s a nagyon magas páratartalom csak nehezítette a munkakörülményeit. Utcai zavargások, sztrájkok és ebből adódó ellátási bizonytalanságok is nehezítették a hétköznapjait, míg 1972-ben családjával együtt visszatért Európába, ahol a londoni University of Westminster könyvtárigazgatója lett, majd a manchesteri egyetemé, ahol a jelentős diplomata, Joseph Andrew Blackwell életét kutatta. Blackwell 1843 és 1851 között Magyarországon élt, akinek Esterházy Pál herceg, a Monarchia londoni követeként eszközölte ki a magyarországi akkreditálását. Ebből született meg a doktori értékezése, majd a Blackwell és a magyarok című diplomata regénye, amely Aradon, 2007-ben jelent meg. Szakmunkájában arról is beszámol, ahogy Blackwell megkedvelte a magyarokat és megismerkedett korának nagyságaival: Kossuthtal, Széchenyivel, Szemerével és Batthyány Lajossal. Kabdebó nagy ívű történelmi regényt írt, amelynek hitelessége kedvéért alapos történelmi kutatásokat végzett, s komoly előtanulmányokat folytatott. E jelentős mű, az 1998-ban megjelent: Duna-folyamregénye, a Danubius Danubia. Első hazai méltatója, 1984-ben Pomogáts Béla, a nyugati és kárpát-medencei irodalom egyik legjelentősebb, határontúli irodalommal foglalkozó irodalomtörténésze volt. A már idős Kabdebó 2001-ben József Attila-díjban és előtte – 1999-ben – Arany János-díjban részesült, amelyet a magyar irodalom értékeinek védelme és gondozása terén végzett kiemelkedő tevékenysége szakmai elismeréseként ítéltek oda számára.

Munkásságát hűen adminisztrálja az a másfél ezer tételt tartalmazó bibliográfia, amely egy ideje hozzáférhetővé vált. Nekünk – irodalomtörténészeknek és tanároknak – a feladatunk, hogy minél szélesebb közegben és olvasói körben válhasson ismertté és olvasottá az a jelentős alkotói munkásság, amely lenyomata egy szabadságszerető, hazáját és anyanyelvét haláláig tisztelő, a világ távoli táján élt író, műfordító és történész életművének. Ez a bibliográfia azt mutatja meg, s összeállítói azt bizonyítják mindannyiunk számára, hogy létezik az emigráció egyik jelentős alkotójának a munkásságához méltó, hazai szakmai körben is értő, szakszerű feldolgozása. Végezetül mondjunk köszönetet az új és régi szerzőpárosnak: Kórász Máriának és Szücs Katalinnak a munkájukért, ugyanis a kötettel egy leendő Kabdebó-kutatás munkálataihoz helyezték el a szakmai alapot.

Arday Géza