A magyar színjátszásnak számos hőskora volt.

Az első minden bizonnyal a kezdetek kora, jó kétszáz éve. Dérynét látjuk az ekhós szekéren, s a pajta-színház világot jelentő deszkáin. Cserebogár, sárga cserebogár ... A lyukas háztetőn át hópelyhek szállingóznak az énekesnő meztelen vállára. A közönség másnap ezt a dalt énekli a lázas beteg színésznő szállásának ablaka alatt.

Mint ismert: a két hazában szinte egy időben jelentek meg (a tizennyolcadik század utolsó évtizedében) az első hivatásos színtársulatok. Pest-Budán a három német színházzal való verseny sarkallta Kelemen László csapatát. Kolozsváron a szigorú és bőkezű mecénás, az idősebb Wesselényi Miklós segítette az első magyar Hamlet, a színházcsináló színész-rendező-igazgató Kótsi Patkó János és színésztársai első lépéseit.

„Ha elérnénk, hogy legyen nemzeti színházunk, nemzetté válnánk” – írta, mondta ekkoriban Friedrich Schiller, a Goethe-kor drámaíró-zsenije a sok kisebb-nagyobb fejedelemségre aprózódott hazájában. Számos közép-európai közösség képviselője is mondhatta, gondolhatta ezt.

„Mint mindennek, ami szabadság, autonómia, individualizmus, a nyelv ügyének is Erdély volt az előharcosa” – írta Szerb Antal (Magyar irodalomtörténet, Magvető Kiadó, 1959. Erdély önmagába tekint c. fejezet 186. oldal, negyedik bekezdés).

Néhány adat Szerb Antal szavaihoz:

1814/15-ben az Erdélyi Museum pályázati felhívására született meg a magyar dráma kánonjának első nagy alkotása, a Bánk bán.

1821. március 21.-ére Kolozsvárott fölépült, megnyílt a kőszínház! (A tavasz első napja)

1822. december 26.-án Kolozsváron bemutatják Ruzitska József Béla futása című operáját. Ez az első magyar operabemutató. (Karácsony második napja)

1823: a Himnusz születésének évében, augusztus 24.-én megnyitotta kapuit a miskolci kőszínház.

[[ paginate ]] 

A harmincas évek a Bánk bán és a közönség találkozásának évtizede. Az ősbemutató 1833-ban Kassáé, a következő premier ’34-ben a kolozsváriaké, majd ’35-ben Pest-Buda, s ’36-ban Debrecen következik. 1837-ben Vörösmarty Árpád ébredése c. darabjával felgördül a függöny a Pesti Magyar Színházban.

Sorra épülnek ezután a kőszínházak Erdély és Magyarország nagyobb városaiban. Magától értődő, hogy hasonlítanak egymásra. Új és új társulatok alakulnak, megteremtődik a színházat értő és szerető közönség. Nagyérdemű közönség nélkül nagy színház sem létezik.

 

Az első világháborút követő békediktátum az elcsatolt területeken válságos helyzetbe sodorta a színházi életet. Az egykori színházlátogatók közül sokan valamelyik budapesti rendezőpályaudvaron éltek vagonlakóként hosszú éveken keresztül. Akik otthonukban maradhattak, azok napi megélhetési gondokkal küszködtek színészként és színházlátogatóként.

A kolozsvári társulat az 1906-ban felavatott épülettől – sok kitűnő előadás után – 1919. szeptember harmincadikán a Hamlet előadásával búcsúzott. Október elsejei határidővel át kellett adni román előadások céljára. A címszerepet játszó színész-igazgató utolsó szavai a színpadon: 

"Én meghalok, te élsz, győzd meg felőlem,
És igaz ügyem felől a kétkedőket."

A társulat más épületben tovább működött a rosszabbodó gazdasági körülmények ellenére.

Az írók 1926-os marosvécsi találkozójának V. számú határozata szerint: "Minthogy a színház jelenti a legközvetlenebb kapcsolatot a művészeti alkotás és a közönség között, és úgy az egyetemes, mint a magyar művelődés szempontjából nélkülözhetetlen tényező, hangsúlyozzuk azt, hogy a színjátszás ügye szervesen össze van forrva az erdélyi magyarság elsőrendű érdekeivel. Azért az egybegyűlt írók szükségesnek tartják, hogy kisebbségi életünk összes szellemi és gazdasági erői összefogjanak az erdélyi magyar színjátszás támogatására és válságának gyökeres megoldására."

[[ paginate ]] 

A kolozsvári színház jelentős fellendülést élt meg a huszadik század harmincas éveiben. A maradandó hatású, híres előadások közül példaként az évadok sorrendjében egy-egy: Ibsen: Vadkacsa (1930/31), Hofmannstahl: Jedermann (1932), Madách: Az ember tragédiája (1933/34), Shakespeare: A vihar (1935/36), Tamási Áron: Énekes madár (1936), Kós Károly: Budai Nagy Antal (1937).

 

A harmincas évekből a közelmúltba érkezve adja magát a kérdés: milyennek látjuk most, néhány évtized távlatából a hatvanas, hetvenes, esetleg a nyolcvanas évek erdélyi színházát?

A kérdés megválaszolásakor segítségünkre van Aniszi Kálmán, az író és Varga Vilmos, a színművész. Könyvük címe: Magyar színész vagyok Erdélyben. A könyvvel és szerzőivel az első olvasói – a kortárs magyar irodalom már-már szakrálisnak mondható bemutatóhelyén – a budai várbeli Litea könyvszalonban találkozhattak.

A formáját tekintve is gondosan kivitelezett szép könyv Nagyváradról, az Europrint nyomdájából érkezett.  Címlapján a címszereplő Varga Vilmos látható, jobb kezében a halántékára szorított felhúzott ravaszú revolverrel. A másik keze a füle közelében a fejére mutat. A szituáció önmagában drámai, az arckifejezés ezt a hatást erősíti. A kép a művészt Szakál Dani szerepében láttatja Páskándi Géza A bosszúálló kapus abszurdoidjában.

A könyv kiadója a Kiss Stúdió Alapítvány. Megjelenését támogatta az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alap. A könyvhöz előszót Kocsis István írt.

[[ paginate ]] 

A könyv műfajának meghatározásakor több műfajt említhetünk. Emlékirat? Kismonográfia?  Vallomás? Mélyinterjú? Curriculum vitae? Esszék és novellák együttese? Pikareszkregény? Színháztörténeti dokumentum? Korrajz a teátrum világában?

Az író Aniszi Kálmán és a főhős-interjúalany Varga Vilmos kommunikációs kapcsolatát a közös szülőföld-élmény és a kortársként átélt és földolgozott történelem, az évtizedek emlékeire épülő barátság határozza meg. Ebből is adódik a beszédmód, a stílus természetessége, közvetlensége, ami egyrészt az írói jellemzés eszköze, másrészt a színművész szeretném magam megmutatni önjellemzésének a kiteljesítése.

A könyv szerkezetét a lineáris vonalvezetés és a sok – viszonylag rövid – fejezetből álló mozaikos felépítés jellemzi. Ez az események pergő, cselekményes megjelenítését hozza – ami az olvasói érdeklődést folyamatosan ébren tartja. A találó, frappáns fejezetcímek – a kronológikus felépítés szerinti olvasás után – lehetővé teszik az egyes epizódokra való visszalapozást.

A vizualitást, a képszerű szövegformálást jól egészítik ki a fekete-fehér és színes  illusztrációk. A több mint ötven kitűnő színházi és családi fotó közül néhánynak a képaláírása:

„Mint hintáslegény és rakodómunkás”  (98.oldal)
„Hegyházkovácsi református templom. Fent a toronysisakjában volt elrejtve a magyar zászló” (40. oldal)
„Tennessee Williams: Orpheus alászáll. Balról: Biluska Annamária, Vitályos Ildikó, Varga Vilmos, Kiss István. Rendező Szabó József” (138. oldal)
„A Marinica c. agyonkoptatott dal paródiája a Nézz vissza nevetve c. előadóestemből” (140. oldal)
„Shakespeare: Tévedések vígjátéka c. darabban Biluska Annamáriával és Kakuts Ágnessel. Rendezte: Farkas István” (148. oldal)
„Csurka István: Eredeti helyszín. Balról: Kiss Törék Ildikó, Halasi Erzsébet, Szabó Lajos. Ezzel az előadással vizsgáztam rendezői szakon Bukarestben.” (168. oldal)
„Maszek ballada nőalakkal, gitárral, pódiummal, koponyával (1969) Országos Színházi Fesztivál, Bukarest, I. díj. Rendező: Varga Vilmos” (174. oldal)
„A száz éves Dénes Zsófia átadja az Ady-díjat” (202. oldal)
„Déván a Böjte Csaba-féle gyermekotthonban Kiss Törék Ildikó előadást tart”  (270. oldal)

[[ paginate ]] 

A könyv első harmada regényes életrajz, epizódok fűzéréből, az életutat, a művészi pályát, az emberismeretet meghatározó élmények sokaságával. Életveszélyek és életmentések, az édesanya bebörtönzése, (a hegyházkovácsi templomban rejtegetett zászló miatt), a korai gyerekkor falusi élményei, a nagyváradi városszéle, a serdülő kamasz és fiatalember – itt-ott pikareszk regénybe illő – kalandjai és megpróbáltatásai. Mind muníció a későbbi színészi pályához.

A színészi pálya első állomása Kolozsvár és Marosvásárhely, a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem, majd tíz szép temesvári év után az ifjúkora városa, Nagyvárad.

Varga Vilmos színművészi pályája három erős fonalból sodródik egésszé. Az első a színpad, a színészi játék. A másik a rendezői munka, a harmadik a témák köré szerkesztett versek és prózai művek előadóművészi bemutatása, a pódium.

Aniszi Kálmán e mindhárom területen kifejtett tevékenység visszhangját számos sajtóközlemény és olvasói levél bemutatásával illusztrálja.

Németh László Papucshős c. színművének premiere után az Utunk-ban olvashattuk: „Az előadás legemlékezetesebb pillanatait kétségkívül a címszerepet játszó Varga Vilmos alakítása nyújtja. A váradi színtársulat e vezéregyénisége valósággal lenyűgöz színészi kvalitásainak széles skálájával (...). Csak örülni lehet színész és szerep ilyen találkozásának.”

A rendező munkájáról – Sütő András: Vidám sirató egy bolyongó porszemért c. darabjának bemutatása után – Vastaps címmel jelent meg kritika: „A színház igazi ünnepe, a teltház, a már-már elfeledett vendég Nagyváradon örvendeztetett. (...) A rendező Varga Vilmos helyi hagyományokhoz kapcsolta Sütő szövegét... (...) bihari folklórt alkalmazott, s ez közelebb hozta a művet a váradi néző szívéhez...”

Az előadóművész első önálló műsora 1968. decemberi bemutatója után 150 előadást ért meg. Az összeállítás a címét Szilágyi Domokos Maszek ballada című versétől kapta.

[[paginate]]

„Varga Vilinek, aki megvalósította a lehetetlent, a verset.” A kolozsvári előadás után Páskándi Géza írta ezt a mondatot a művész műsorfüzetébe.

–Pódiumtevékenységed egyféle hiányérzetből fakadt? – kérdezte Aniszi Kálmán.
–Igen. A Villon-est így született.
–Milyen természetű volt a hiány, ami arra késztetett, hogy egyedül állj ki a közönség elé?
–Vágytam a megméretésre, lelkileg is, meg minden tekintetben. Tudtam azt, hogy ahova én esek, ott talpra esek.
–Téged tulajdonképpen az élet nevelt.
–A piac meg a Pece-part, a külváros.
–Olyan világban alkottál kimagaslót, amit anno Pece-parti vagányként álmodni se mertél volna. Őstehetséget érzek benned.
–De azért meg kellett dolgoznom mindenért.
–Pódium-előadásaid közül a Maszek-ballada volt a legnépszerűbb?
–Nem. A Villon-est volt a legnépszerűbb, de közvetlen ott volt mellette Ady.
–Hányszor adtad elő a két zsenit?
–Mind a kettőt közel háromszázötvenszer.
–Hogyan született meg benned a Villon-est gondolata?
–Kelemen István, színházunk irodalmi titkára, a Maszek ballada sikerén fellelkesülve sugallta nekem a Villon-est gondolatát, mondván, hogy én alkatilag, habitusomban is igen alkalmas lennék a nagy francia vágáns költő tolmácsolására. (...)Hosszú, gyötrelmes hónapok következtek: rohantam haza a próbákról, mert üzent, hívott Francois. Memorizáltam, ízlelgettem a jelzőket, a hangulatokat, magnóra vettem, újra meg újra meghallgattam, nem ez még az igazi, újra felvettem... Készültem.

Az eredmény: „Amikor – írja egyik elemzője  – Varga Vilmos azt mondja, hogy: Én, Francois Villon, a nézőben nincs semmi kétség, hogy valóban ő az, a Költő beszél, könyörög, röhög, szenved, játszik...”  Telitalálat.

[[ paginate ]] 

Aniszi Kálmán monografikus – mélyinterjú jellegű – esszéregényében a színművész mellett az írótárs Varga Vilmost is bemutatja. Méltán, hiszen a korábbi két könyv, A Pecepartról jöttem és a Szót fogadtam Madáchnak, valamint a Kiss Törék Ildikóval közös Mesterségünk a szó c. kötet mellett és után napjaink nagyváradi publicisztikájában is találkozunk vele. Tudjuk jól, hogy Ady és a Holnap városában mindig rangja volt és lesz az újságírásnak. Varga Vilmos a Bihari Naplóban és a Fáklyában Noteszlapok és Színházi noteszlapok címen publikál. A köz ügyei iránti elkötelezettsége a nagyváradi fák sorsa miatti aggódásában is megnyilvánult. Pár sornyi részlet ebből: „Ahogy mész a Rulikovszky temető felé, a kaszárnyák udvarán volt vagy ötven gyönyörű, oxigént lehelő jegenye. Ma már egy sincs. Hova lettek azok a fák? Nem tudni. Várad levegője meg csak romlik, romlik...

Bihartól Margittáig az országút két oldalán égbenyúló jegenyesorok voltak, azok is eltűntek. Sok ezer tonnányi fa, rég eladva, rég bedarálva, rég meggazdagodva belőle stb. Azzal az indokkal vágják ki őket, hogy ha jön a szél, kidönti a fákat, ráesnek az autókra. És hasonló „érvek”. Az a gyönyörű, templomív jegenyesor csak úgy eltűnt, valakiknek a zsebébe költözött...”

[[ paginate ]] 

Varga Vilmos és művésztársa Kiss Törék Ildikó közös alkotása, a Kiss Stúdió Színház immár két évtized munkáját és sikereit őrzi.

„Sok átvirrasztott éjszaka után – emlékezik Kiss Törék Ildikó –, az az őrült elhatározásunk született, alapítsunk egy magánstúdiót.(...) Mert van közönség, amelynek még ma is kell a katarzis, a lélektől lélekig történő nemes játék, mely az élő színpadon mindig egyszeri és megismételhetetlen.”

A Kiss Stúdió Színház Madách előadása a szomszéd országokba és számos nyugat-európai nagyvárosba is eljutott. Néhány a visszajelzésekből:

„A Tragédia előadása végén az arcokon csodálat ült a Madách-szöveg hallatán, és hosszú-hosszú tapssal köszönték meg az előadást a müncheni magyarok.”

„A váradi Kiss Stúdió a Magyar Dráma Napja tiszteletére tűzte műsorára Az ember tragédiáját, és túlzás nélkül állítjuk, hogy ez a népszerű színészházaspár hat és fél éve működő művészi vállalkozásának eddig legnagyobb erőpróbája.

Aradon, nagyon is illő környezetben, a belvárosi református templomban, teltház előtt láthattuk vendégjátékukban a Tragédiát.”

„A nagyváradi Kiss Stúdió Színház ünnepet, élményt és vigaszt hozott a nyugati magyaroknak a keleti magyaroktól. A színész-rendező Varga Vilmos nevét pedig a Dérynéé mellé kell tenni.”

2007-ben a Kiss Stúdió Színház a szórvány magyarságot szolgáló színházművészete elismeréseként Magyar Örökség Díjban részesült.  

[[ paginate ]] 

A könyvet végigolvasva, egy-egy fejezethez olykor visszalapozva a hátsó borítóhoz érünk. Villont látjuk, zekéjére egy fehér madártollat tűzött. Meztelen nyakán nyaklánc helyett egy lazára kötött kötél látható.

„Tulajdonképpen köztem és Francois Villon között semmi különbség sincs azon az 500 éven és azokon a csodálatosan megírt testamentumokon és balladákon kívül, amiket ő megírt és én csak előadok.”

A ’csak’ szó – úgy tűnik – fölösleges.

Így gondolhatja az Aniszi Kálmán által is idézett recenzens, Gurzó K. Enikő, aki a nagyváradi Reggeli Újságban írta:„Varga Vilmos egy személyben Széchenyi, Wesselényi és Szacsvay, győztes negyvennyolcas, életét bitón végző, egyenes derekú honvédtábornok. Reményvesztett vén cigány, s valahol Erdélyben, ki tudja ma már pontosan melyik patak partján örök álmát alvó, népe jövőéért, a magyar nemzet értékeinek sorsáért már ifjú korában aggódó poéta. Ha kell őrült, ha kell kedveséhez búcsúlevelet író katona. Aradi akasztott. Ezeresztendős história egyetlen előadásban. A Kiss Stúdió Színház ’fényes ege alatt’ – mondhatnók – hatalmas csillag ragyog. Üstökös, amelynek pályája egy páratlanul megható egyéni műsor.”

A Magyar színész vagyok Erdélyben című könyv várbeli bemutatóján a színészházaspár pódium-műsorát látva és hallva megbizonyosodhattunk a fentiek igazáról.

Minél több színházszerető olvasónak legyen része hasonló élményben. Találkozzanak minél többször és minél többen Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó élőszavával.

Somos Béla