„Amíg csak lélegzem, és Isten lehelete van bennem, nem szól ajkam álnokságot, nem mond nyelvem hamisságot. Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Míg csak meg nem halok, nem engedek feddhetetlenségemből. Igazamhoz ragaszkodom, nem hagyom, egyetlen napomért sem bánt a lelkiismeret” (Jób 27, 3-6).
Jelenlegi szolgálati helyemen élt egy öregúr, 2018-ban szólította magához a Teremtő. Minden nap találkoztunk, mert a gyülekezetünk által működtetett idősek otthona lakója volt, és amikor megismertem, már a 92. esztendejét taposta.
Minden nap szembejött velem, borostásan, kopott sárgásbarna zakójában, botra támaszkodva. Ha megkérdeztem, hogy van, mindig ugyanaz a beszélgetés zajlott le köztünk: Kérdésemre a válasza annyi volt, hogy jól, bár '46-ban egy ló megrúgta, de a ló már nem él. Erre én általában megkérdeztem, hogy mi a hosszú élet titka, amire nemes egyszerűséggel, mindenféle mosoly nélkül annyit mondott: „mindig levegőt kell venni!”
Ma már egyáltalán nem valami olcsó poénra emlékszem, hanem egy nagy igazságra, amikor felidézem ezt a párbeszédet. Mindig levegőt kell venni.
Jób számára a lélegzés nem pusztán az életre esély, hanem barátaival szemben saját igazának bizonyítására is. Ahogy újra és újra elolvassuk vallomását, egyre erőteljesebb az érzésünk, hogy számára nem valami vegetatív történés a lélegzés, hanem kegyelmi idő.
Hogy mit szívunk magunkba ma, az komolyan elgondolkoztatja azokat, akik aggódnak nem csak Földünk, hanem az emberiség állapotáért. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tavalyi felmérései szerint évente 8 millió ember hal meg a szennyezett levegőtől. És bizony, mi is tapasztalatból tudjuk, hogy a tiszta levegő létszükséglet.
Ahogy pedig a test alapvető szükségéről beszélünk, eszünkbe juthat, hogy a reformátortól gyakran idézzük a híres mondatot: "Az imádság a lélek lélegzetvétele".
Nem lehet könnyű kiszámolni, hogy a világon hány "test" hal meg, mert nem kap tiszta levegőt. De ez a többmilliós szám, félek, hogy eltörpül amellett, hogy hány lélek nem lélegzik. Hány lelket fojt meg az a légkör, ami körülveszi? Hány lélek kapkod frissesség után reménytelenül?
Csak Isten tudja.
Abban a nagyon vegyes összetételű anyagban, amit beszívunk, sok alkotóelem található. Van ami hasznos, van ami semleges és van ami káros. Nem tudjuk megszűrni, de egyvalamiben biztosak lehetünk: lélegzésünk nem lehet „egyedi eset”, gálaszerű reakció a légszomjra.
Szó szerint élethosszig tartó cselekvés, és amíg tart, addig nem önmagáért van. Nem azért veszünk levegőt, hogy éljünk, hanem az élethez hozzátartozik a lélegzés, hogy milliónyi cselekedetet valósíthassunk meg. Például beszéljünk. Beszéljünk az igazságról, Isten igazságáról és hatalmáról. Jób a végletekig kitartott amellett, hogy a percnyi esélyek sokaságát − egy levegővételt − nem azért kapta, hogy szembe menjen Teremtőjével, hanem hogy Vele a közösséget keresse, célját kutassa, akaratát megértse. Egy életen át. Ez pedig nem egy lehetőség a sok közül, hanem az egyetlen lehetséges út.
Jelen korunk egyik legnagyobb betegsége, hogy elhisszük: nem csak oxigénnel lehet életben maradni. Bármit - szó szerint bármit - magunkba szívhatunk. Egy olyan világ kezd kivirágozni a szemünk láttára, ahol Isten nem a világgal szembenálló entitás, hanem a mindenséget átható szellemi energia. Amihez az egyén csatlakozhat a maga elképzelése szerint, amelyben deliriáns békére lelhet. A világ által kínált igazságszivárványok színpompája nem más, mint a legnagyobb csapda: elhiteti veled, hogy "Isten nem kell", Ő csak egy lehetőség. Pedig kell. Mint a testnek a levegő.
Rácsodálkozom a magyar nyelv olykor előbukkanó finomságaira: levegőt kell venni. A "mindennek ára van" tudatkapitalizmusában azt mondhatnánk, hogy a levegő legalább ingyen van. Azt vehetsz ingyen is. A levegő kegyelem. Ingyenes és mégsem értéktelen. Mert ahol nincs levegő, ott nincs élet. Ahol nincs kegyelem, ott nincs megmenekülés.
Jób a hosszú beszélgetésben egyszerre szenved a helyzetéből fakadóan és fürdőzik a magabiztosságban, hogy az igazság az ő oldalán van. Isten lehelete van benne. Nem hagyja relativizálni a helyzetét. Nem hagyja, hogy Istenről torz kép szülessen. Mert az a puszta tény, hogy van mit belélegeznie, Isten csodálatos hatalmát bizonyítja.
Ez a küldetése: életfogytig tartó igazsághirdetés, melyre a puszta létével kapott jogosítványt és elhívást. És az igazság tényleg nem relatív. Nem torzulhat el Jób számára csak azért, mert mindent elvesztett, ami ehhez az élethez kötötte. Az igazság túlmutat, ő pedig túllát ezen.
Az elmúlt napokban találkoztam a hírrel, miszerint egy tényleges életfogytiglani börtönbüntetését töltő férfi egy szepszis okán a klinikai halál állapotába került, amelyből a gyorsan reagáló orvosnak sikerült visszahoznia. Ezek után az elítélt kérvényt adott be, hogy engedjék szabadon, hiszen egy perc erejéig "meghalt", így letöltötte az életfogytig tartó büntetését.
A történet abszurditása nem is annyira az, amit először mondanánk: mégiscsak él, tehát nem halt meg, ezért nem lehet szabad. Számomra ez a történet akár arról is szólhatna, hogy ez az ember megtagadta a saját bűnös életét, nem kér többé belőle, szabad akar újra lenni, mert az a régi, aki volt, már nem él.
Mindenki szabadságra vágyik, de nem fogadjuk el, hogy az igazság tesz minket szabaddá, amit nekünk, mint a levegőt kellene beszívnunk és ragaszkodnunk hozzá, mindaddig, míg erre Istentől lehetőség adatik.
Kovács Tibor
