Lelkészek pasztorációja

 

Siba Balázs: Pasztorálteológia

A református lelkészi hivatás vizsgálata interjúk tükrében


Budapest: KRE / L’Harmattan, 2018 

 

 

Mintha kettészakadt volna a világ: egyházi berkekben még – joggal – arról beszélgetünk, hogy a lelkészi hivatás Isten elhívásán alapul, amelyet az egyház közösségének kell megpecsételnie; ugyanakkor hallunk modern vezetőképzésről, HR-technikákról, menedzselésről, ami mind fontos, ha egy közösséget megfelelő módon akarunk megszervezni. Politikai kérdésekben teljesen elfogadott, ha kérdezik: kicsoda a custodium custos, tehát ki felügyeli a felügyelőket – persze, ezen azt értik, hogy korrupció gyanúja se merülhessen fel a tisztségviselők kapcsán. Mi joggal kérdezzük: és ki a lelkészek lelkigondozója? Hagyományosan nyilván a lelkészi közösség; és ez nyilván funkcionál is, ha felelősségteljes tagok élnek a közösségben. Viszont éppen ezért merül fel a szakmaiság kérdése e téren is: megfelelő szakértelemmel látjuk el a gyülekezetek vezetőinek lelkigondozását?

Siba Balázs könyvét örömmel üdvözölhetjük a fentiek tükrében. Nem csak azért, mert egy alapos sondage, véleménykutató munka áll a hátterében, amelyek során lelkészeket kérdezek meg életükről és szolgálatukról, hanem azért főképpen, mert ezeknek az interjúknak az eredményét a szerző mindig ütközteti a modern pasztorálpszichológia és szociológia eredményeivel, állandó figyelemmel kísérve, hogy ezek a szigorú értelemben vett szakmai eredmények mennyire felelnek meg a református teológia kihívásainak.

Az nyilvánvaló, hogy egy recenzió nem tudja a könyv tartalmát visszaadni. Ezúttal azonban a gondolatok sokrétűségét is csak a tárgyalt témák megemlítésével tudjuk sejtetni. Az első nagy fejezet a pasztorálteológia elméleti és gyakorlati kérdéseit tárgyalja (a szolgálat bibliai alapjait, a lelkészkép változásait az idők folyamán, a lelkészi identitás és szerep kettősségét). A könyv derekas része aztán magát a kutatást mutatja be. Hogyan hat a szülői ház a lelkészi egyénisége? Mit jelent az ifjúkor a hit fejlődésében? Külön fejezet foglalkozik a megtérés-élményekkel (lelkészek esetében!). A vocatio externa és interna kérdése. A teológiai képzés és a lelkészi szolgálat, majd a lelkészi szolgálat és a magánélet kapcsolata. Külön fejezetet érdemel a pénzkérdés a lelkészi szolgálatban, az anyagi javakhoz való ambivalens viszonyulás. Az egyházi kultúra, ill. az egyházi szolgálat és lelki hatalom kettőssége. Az utolsó, ám legkevésbé sem elhanyagolható nagy kérdéskör pedig: spirituális útkeresés és református lelkiség. – Értelemszerűnek tűnik, bár egyáltalán nem magától értődő, hogy a lelkészi identitás nem egyszerre születik meg, s a lelkész maga is lelki fejlődésen megy át. Ezért aztán az utolsó nagy egység a lelkésszé válás folyamatát tárgyalja: a lelkész személyes alakulását, de a közösségben bekövetkező formálását, aminek nyilván az a célja, hogy a lelkész személyes hite a közösség Istennel való kapcsolatát is implikálja.

[[paginate]]

A könyv érdekessége éppen az, hogy az egyik oldalon a teológiai reflexiók visszafogott mennyisége mellett (a legmodernebb gyakorlati-teológiai szakmunkák rövid idézetével) ott látjuk a lelkész-interjúk pőre egyszerűséggel megfogalmazott gondolatait. Ezzel bátorít minket a szerző: bármennyire is köznapinak, sokszor talán alpárinak érezzük problémáinkat, itt azért olyan kérdésekről van szó, amelyeken egyetemi oktatók is törik a fejüket – és vagy tudnak megoldást találni, vagy sem. Szabad minden kérdést az elmélet tükrében megvizsgálni; sőt, sokszor talán csak az segít! Ezt a könyvben lépten-nyomon érezni lehet, s ha csupán egyetlen példát hozok, az pars pro toto értendő. A 141k lapon tényleg csak rövid utalás történik arra, hogy hogyan is értjük a hatalom (dünamisz és exouszia) fogalmát bibliai háttéren. Majd aztán jönnek azok az idézetek, amelyek egészen nyilvánvalóan e kérdéskörben mozognak, de mintegy teljesen függetlenül ettől – mint ha csak egy hatalmas felkiáltójel lenne mindez, hogy a legkisebb dolgokban is legyen meg a kellő teológiai reflexió! „Vannak még ilyen vezetéselmélet, meg nem tudom mi, ami, tehát csak azt gondolom, hogy egy 25 éves lelkészt hogy kap szét a presbitérium, ha neki nincs vezetéselmélete, tudásháttere…” (147. lap). Hát persze – nyilván olyan a hivatásunk, ahol a tapasztalat sokat számít. Persze, nálunk minden egyéb lehet a cél, csak az nem, hogy valakit „szétkapjunk”. A lelkészi kar belső kérdése is teológiai reflexió tárgya kell azonban legyen! „Nekem nagyon rossz az egyházképem. Nagyon utálom azt, hogy kis királyok vannak az egyházunkban, hogy nem lehet őket megmozdítani és azt csinálnak, amit akarnak, és átgázolnak az embereken…” (153. lap) Reméljük, hogy az általános helyzet nem ennyire tragikus, bár vitathatatlanul előfordulnak olyan helyzetek, amikor „hatalom nélküli” embereknek lehet ilyen benyomásuk is. Nyilván hosszabb folyamat az, ha egy közösség megtanulja: úgy kell viszonyulnunk egymáshoz, hogy senkinek még csak véletlenül se lehessen ilyen benyomása belső egyházi életünk kapcsán. S ha mégis megtörténne ilyesmi (ami ellen semmilyen garancia nem véd), akkor azt is tanulni kell, hogy hogyan viszonyuljon mindehhez az alávetett, adott esetben szenvedő fél. Az első fontos lépés mindazáltal megtörtént: őszintén kell vallani az ilyen esetekről, ilyen benyomásokról, hogy feldolgozni lehessen a történteket, s teológiai alapokon változtatni tudjunk ott, ahol kell.

Néhány szubjektív gondolatot hadd fogalmazzak meg! Leginkább azt, hogy mennyire örülök, sőt csodálom, ahogy a szerző visszafogott az általa előtárt kép interpretációjában, s tényleg csak a szakmailag szükséges dolgokat közli. Csodálom, mert ezt én nem tudtam volna megtenni – s ezzel bizonnyal sokat rontottam volna! Például a lelkész és a pénz kapcsolatáról bizonnyal elmondtam volna, hogy ha viszonylag ritkán is, mégis előfordul az anyagiasság lelkészi körökben is. Ez azért furcsa, mert az elhívottak között a legritkább esetben találunk olyan fiatalt, aki számára a mammon kísérés lett volna (ezt olvassuk a jelen könyvben is). Nem arról van szó, hogy sok esetben éppen az anyagi kérdések elhanyagolása révén taszítunk némelyeket az ellenkező végletbe? Egy lelkészi kar tehát jól teszi, ha az anyagi kérdéseket őszintén és prüdéria nélkül kezeli, s lelkészeit a gondoskodó szeretet lelkületével ápolja. – Hasonlóképpen a lelkész és párja kapcsán elmondtam volna, hogy a papnéra legalább akkora teher nehezedik, mint a lelkészre. Köszönet azoknak, akik ugyan nem lelkészi hivatást választottak, hanem csak „szekunder” módon, házastársuk révén vállalták a szolgálatot. S talán egy kis támogatást megérdemelnek mind házastársuk, mind pedig a lelkészi kar többi tagjának részéről! – Magam is lelkészgyerek vagyok, aki lelkész lettem, így fokozott érdeklődéssel olvastam a lelkész családjáról írtakat: hogyan alakul a gyermeki lélek, ha egy üvegfalú házban nő fel? Míg magam ezt természetesnek vettem, akkor is és most is örömmel fogadtam, addig arra is emlékezem, hogy tinédzser koromban, más lelkészgyermekek kapcsán vettem észre: ez mennyire nem természetes! Vannak, akik ebben lelkileg megroppantak, sőt néhol a „papfi–gazfi” igazsága is megvalósult. S ha ez így van: miben segítheti őket is a lelkészcsaládok még nagyobb családja?

Biztos vagyok abban, hogy másnak egészen más, szerteágazó gondolata lehet a könyv elolvasásakor. De hát ez a könyv legnagyobb érdeme: belevonja az olvasót abba a folyamatba, ami talán nem most kezdődik, de reménység szerint egyre tudatosabban és egyre gyakrabban fog folyni a jövőben. Ez a könyv elolvasásra kötelez!

Karasszon István

 

Hasonló anyagaink

Nászta Katalin: Thália erdélyi napszámosai

Nem színháztörténet ez, de ha valaki (valamikor) megírja az erdélyi magyar színházak és színjátszás történetét, abba nagyon sok mindent bele kell foglalnia Nászta Katalin testes könyvéből.