Mindenekelőtt, köszönöm szépen a meghívást és a lehetőséget, hogy pár szót mondhatok erről a kiállításról. Amikor megkaptam a felkérést, nyitnék meg egy a Bibliamúzeumban tervezett Kondor-tárlatot, bár többnyire hárítani szoktam az efféle felkéréseket, Kondor-kutatóként nem tudtam nemet mondani. Tegnap este idejöttem hát, hogy mégis megnézzem a kiállított anyagot – és bizony leesett az állam. Szeretném jelezni: amit itt látnak, az hosszú évek óta a legkomplettebb Kondor-bemutató Budapesten. Elképesztő, hogy Timár Gabriella és Horváth Gyula micsoda kitartással és ügyességgel szedett össze ennyi főművet, mondhatni a Kondor életmű esszenciáját. Ritka alkalom, ami különös meggondolásra is készteti azt, aki méltatni szeretné, amit itt látunk.

[[paginate]]

Hadd fogalmazzak meg egy ellentmondást. Horváth Gyula és Timár Gabriella ugyanis mély értői és odaaadó hódolói Kondor Béla művészetének – de nem szakértők. Magam viszont az volnék, négy éve a Kondor Béla életével foglalkozó OTKA kutatást vezetem, életem során pedig vagy negyven évet töltöttem Kondor Béla tanulmányozásával. Tudom tehát, hogy szakmai szempontból mekkora kihívás egy Kondor-kiállítás – pláne egy ekkora! – megrendezésére vállalkozni. Miközben valamennyiünk nevében meg kell köszönnöm Gabriellának és Gyulának, hogy ezt a találkozást Kondor Bélával összehozták nekünk, mint kutató mégis zavarban érzem magam. Egyáltalán, a művészettörténet tudománya komoly zavarban van Kondor Bélával kapcsolatban, mert se a helye, se az értékelése, se a besorolása művészettörténeti szempontból nincs megoldva. E hatalmas életműnek nem volt előzménye a magyar művészet történetében, de nincs következménye sem: voltak ugyan néhányan, akik a halála után még pár évig próbálkoztak az ő modorában, de Kondort nem lehetett folytatni. Művészileg nincs se előtörténete, se utóélete, mondhatni, nem része a szerves magyar művészettörténeti folyamatnak. Kondor nem volt modern festő, de nem volt avantgárd vagy posztmodern sem, mint ahogy nem volt kortárs (contemporary) művész sem. Azokba a kategóriákba, amelyek segítségével a művészettörténet szereti leírni, illetve besorolni az egyes életműveket, egyszerűen nem fér bele: nem tudunk vele mit kezdeni. Pedig a történésznek az lenne a dolga, hogy beillessze az életművet a nagy egyetemes magyar történeti folyamatba, az európai művészettörténet összfolyamatába: de Kondort nem tudjuk beilleszteni.

^{Fotó:Füle Tamás}

[[paginate]]

Van a magyar művészet történetében még néhány hasonló figura, például Gulácsy Lajos vagy Csontváry Kosztka Tivadar, akik szintén ilyen szigetként állnak magányosan – és mintegy körbefolyja őket a művészettörténet: érti és megérti nagyságukat, mégis inkább megkerüli őket. De ők maguk sem tudtak izmusokról, irányzatokról, mozgalmakról. Kondort sem érdekelte az ilyesmi. Mit tudunk tehát szakmai szempontból kezdeni ezzel a megközelíthetetlenséggel? Másként fogalmazva: egy mai, professzionális Kondor-kiállításhoz új kontextust, új narratívát kellene fölrajzolnunk, de eszközeink, tudásunk egyelőre elégtelenek ehhez. Azt gondoltam, hogy ezt a különbséget a művészet értése és a szakértés között mindenképpen ki kell emelni.

Ráadásul Kondorról azt sem mondhatjuk, hogy nemzeti művész lett volna, de azt sem, kozmopolita; nem volt vallásos művész, de ateista se. Bizonyosan lobogott benne valamilyen mélyből fakadó hit, de nem volt egyetlen tételes vallás, felekezet elkötelezettje sem. Ez itt egy Bibliamúzeum, és logikus, hogy a kurátorok bibliai tárgyú munkákat szedtek össze – de egységes világnézeti keretet ők sem tudhattak kölcsönözni neki.

^{Kondor Béla: A forradalom angyala
A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ
Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből}

[[paginate]]

Azért is érdekes ez, mert az 1989-es rendszerváltás után Kondor Béla művészete valahogy apályba került, eltűnt a nyilvánosságból. Amikor igen korán, 1972-ben meghalt, igazi kultusz alakult ki a személye körül. 1984-ben a Nemzeti Galériában rendeztek egy nagy életmű-kiállítást neki, és ebből az alkalomból jelent meg a Kondor-oeuvre teljes katalógusa is – ennek fölülvizsgálatát végezzük mi az OTKA kutatás keretében. Sokak számára úgy tűnt, hogy ezzel Kondor végleg bevonult a magyar művészettörténet panteonjába. Mi több: úgyszólván szentté avatták. A kultúrszociológia és a társadalomlélektan kutatóinak szép feladata lesz egyszer a ’70-es, ’80-as évek magyar kultúrájában feltárni azt a mély társadalmi igényt, amely költészetben, irodalomban, képzőművészetben egyaránt váteszeket keresett magának, kivételes lényeglátókat, akikre az igazság kimondásának erkölcsi feladatát ráterhelhette. Mert hasonló kultusz övezte Huszárik Zoltánt, Latinovits Zoltánt, Nagy Lászlót, Pilinszky Jánost is – zseniként tisztelték őket, de nem vagyok biztos abban, hogy a szerep, amelyet halálukban eljátszattak velük, tökéletesen kvadrált művészetükkel és teljesítményükkel. Kondor esetében ez bizonyosan így van – és ezért recepciótörténetét, a prófétai szerepvállalás legendáriumát le kell választanunk a művek valóságáról.

^{Fotó: Füle Tamás}

[[paginate]]

Kondort ráadásul a kádári szocializmus érett szakaszában misztifikálták a leginkább – és ez tette őt bizonyos értelemben a korszak hivatalos művészévé is –, pedig az életrajzából is tudjuk, hogy nem erre volt predesztinálva. Részben ez a félreértelmezés magyarázza, hogy 1989, a rendszerváltás után kiesett a közfigyelemből: hiszen az új, demokratikus berendezkedésben – mintegy a „történelmi igazságtétel” nevében – az addig háttérbe, föl-alá szorított avantgárdot kellett visszahelyezni a jogaikba, és ez bizony – többek között – Kondor Béla rovására történt. A rendszerváltás utáni 10–12 évben gyakorlatilag eltűnt a nyilvánosságból: akkor nagyon úgy tűnt, hogy eléggé kifogott az idő ezen az életművön. Kondor Béla azonban túlélte a kiesést az átmeneti kánonból, ahogy túlélte a zsenikultuszt is, és visszatért. Itt van, azaz sosem ment el, legfeljebb a kultúra, meg a nyilvánosság változó ízlése, változó igényei, változó szeszélyei hol felemelték, hol leejtették.

Egy igazságos mondatot kell, hogy mondjak a rendszerváltásnak erről a kánon-helyreállító gesztusáról. Azt azért ne felejtsük el, hogy itt olyan művészek kerültek be a magyar művészettörténet kánonjába, mint mondjuk Erdélyi Miklós, aki avantgárd barátja volt Kondornak, vagy Pauer Gyula, aki szintén a ’60-as, ’70-es években kiváló avantgardistának számított, de nem volt megfelelő nyilvánossága, megfelelő értő közönsége. Én ezt személyesen nagyon fájlalom, de mára például Erdélyi Miklós is egyfajta kulturális üledékké vált. Tudjuk, hogy ki volt, tudjuk, hogy milyen jelentékeny szerepet játszott a magyar avantgárd történetében, de ki néz ma Erdélyi-műveket? Ő is kiesett a kánonból, s ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert az, hogy ki-ki túléli-e a saját korszakát, a saját aktualitását, hogy érvényessé tud-e válni később, egy megváltozott korszak kontextusában is, az bizony vízválasztó a történeti jelentőség szempontjából.

^{Fotó: Füle Tamás}

[[paginate]]

Kondorra mindenesetre nagyon jellemző, hogy már a saját korában is vállaltan anakronisztikus volt: azért sem lehet beilleszteni a művészettörténeti periodizációba, mert mindenki úgy nézett rá, mint egy csodabogárra. Ez bizonyos értelemben korszerűtlenné is tette. A ’60-as években ikonokat és szentképeket festeni bizony nem volt a művészeti fősodorba illeszkedő magatartás. Kondor ma is anakronisztikus, ma sem lehet azt mondani, hogy a kortárs művészet valahogy visszaigazolta volna Kondor egykori zsenialitását. Bizonyos értelemben ugyanolyan különálló idegen és furcsa szigetként létezik ma is, mint ahogyan 50 évvel ezelőtt.

Mégis, minden anakronizmus mellett is hiperaktuális. Kondor maga is olyan, mint a Biblia: valamikor valahogy e világra jött, de immár örök érvényűen létezik. A Szentírás nélkül nem lehet elgondolni az emberiséget, pedig könyvei történeti esetlegességeknek köszönhetik meglétüket, és az idők folyamán jegecesedtek azzá a megkerülhetetlenséggé, aminek egyebek mellett múzeumokat is állítunk. A Biblia szövege tele van furcsa emberi viselkedéssel, bűnös ostobákkal és megkergült prófétákkal, mindenféle csalárd és épületes dolgokkal – mégsem vonja senki kétségbe, hogy kinyilatkoztatás, hogy messze túl egyes történetein és hősein érvényes és igaz.

^{Fotó: Füle Tamás}

[[paginate]]

Kondor életműve is ilyen volt: miközben a „mindenséggel mérd magad” éthoszát zengi és prófétai hangon szónokol, azt is tudjuk, hogy súlyos alkoholista volt, tele mindenféle kisebbrendűségi komplexussal, vággyal és kétségbeeséssel. Legmagasztosabb művei is tele vannak ennek a személyes, bizonyos értelemben magánemberi nyomorúságnak a jegyeivel. Mert ez is volt, meg az is volt, ilyen is volt, meg olyan is volt: ahogy a Biblia is tele van bűnbeeséssel, katasztrófákkal, szörnyű átkokkal, de közben himnuszokkal, zsoltárokkal, hallelujákkal is. Kondor életműve is nyitott könyv, amiként a Szentírásé: olvasnunk kell; elmerülni benne és kiválni.

Csak egyetlen összefüggésre hívnám fel végezetül a figyelmet. Itt látható balra a teremben a Szentek bevonulása című alkotás, melyet a Budapesti Történeti Múzeumtól sikerült megszerezni a kiállításra. Ugyanakkor az alsó helyiségben ki van rakva két, szintén hatalmas méretű Auschwitz kép – ellentétük, a két pólus együtt hibátlanul mutatják meg azt, hogy Kondor Béla miként is viszonyult mind a Bibliához, mind a történelemhez. Mindkét holokauszt-kép brutális: óriási méretűek, nagyon megrázóak, emellett kifejezetten a krisztusi szenvedéstörténet kontextusába illesztik a holokausztot.

^{Fotó: Füle Tamás}

[[paginate]]

Most azonban fontosabb, hogy azt a drámát, azt a megrendítő igazságot, amely ebből a két képből sugárzik, egyben lássuk a szentek bevonulásával, e fenségesen ironikus művel, az ember e valóságos hallelujájával. Ha más nem, a Louis Armstrong híres számát idéző felirat – „When the Saints Go Marching In” – mutatja, hogy Kondor afféle vizuális jazzként, burleszk-szerű vidámsággal közelít a szentség nagy témájához – poláris ellenpontjaként az Auschwitz-képek infernális komorságának. Két metafizikai erejű vallomás, és mindkettő egyszerre igaz: és mind a kettő egyszerre biblikus és kondori.

Ez a kiállítás tehát nem rajzol Kondor Béla kiállított művei köré életrajzi, művészettörténeti vagy vallásos kontextust. Ennek a kiállításnak nincs más narratívája, amit most elmondtam: hogy Kondor világa éppoly komplex, mint a Bibliáé. Másként fogalmazva, a válogatás értelmét napjaink valósága, a jelen kontextusa adja meg: hadd ne kelljen itt tovább magyaráznom, hogy háborútól, média-őrülettől, hamis nagyotmondásoktól és politikai manipulációktól hemzsegő világunkban milyen égetően szükségünk van a teljesség igaz hangjára, Kondorra és a Bibliára. A kiállítást megnyitom.

Rényi András

^{Fotó: Füle Tamás}