Műanyagban fuldokló óceánok

Tudta, hogy világszerte minden percben kétmillió műanyag szatyrot, egymillió műanyag flakont és eldobható poharat vásárolunk? Tudta, hogy percenként egy teljes teherautónyi műanyag kerül az óceánokba? Tudta, hogy a Föld népességének egynegyede nem fér hozzá a megfelelő hulladékgazdálkodási rendszerekhez? Tudta, hogy 2050-re több lesz a műanyag az óceánokban, mint a hal? Liz Bonnin biológus „Drowning in Plastic” című dokumentumfilmében ilyen és hasonló kérdéseket feszeget zavarbaejtő őszinteséggel, miközben közvetlen közelről mutatja be műanyagokban fuldokló vizeinket.

Az ír származású biológus több hónapos terepmunkáját elementáris erővel foglalja össze a BBC dokumentumfilmje, amelynek fókuszában mindvégig az ember felelősségvállalása és a törékeny élővilág kiszolgáltatottságának kettőssége áll. Liz Bonnin útját a csendes-óceáni Lord Howe- szigeten kezdi, ahol egy tengeri madarakat segítő önkéntes csapathoz csatlakozik. Munkájukban ő is aktívan részt vesz, így saját szemével látja, ahogyan az alig néhány hónapos tengeri madarak gyomrából 15-17 műanyag darabot (kupakok, törmelékek) mosnak ki. Jennifer Lavers tengerbiológus jóslata szerint ez a szám a jövőben elérheti a 30-40 darabot is, miközben a rajtuk megtelepedő vegyszerek tovább gyengítik a madarakat és hormonháztartásukban is visszafordíthatatlan problémákat okoznak.


Műanyag szigetek - http://wewantrefill.com/garbage-islands

[[paginate]]

Mégis, miért eszik meg akkor a műanyagokat? – merül fel a kérdés. A válasz tanulságos: mert algák telepszenek meg rajtuk – mondhatnánk, körbenövi őket az élet – amik egyfajta jeladóként működnek, csábító illatot árasztva magukból. Így tulajdonképpen puszta jószándékból etetik a szülők műanyaggal fiókáikat. Ezen a vonalon haladva Liz Bonnin utolsó állomása az Északi- sarkkör, ahol a nagy, szemmel is jól látható műanyag kupacok helyett a részecskék mikrovilágában merülünk el. A Föld egyik legtávolabbi és leginkább érintetlennek vélt pontján a szemünk láttára igazolódik be: az ember végérvényesen otthagyja keze nyomát mindenütt. Nincs menekvés előle. Hogyan kerülnek mikro műanyag részecskék az Északi-sarkkörre? Egy-egy mosási ciklus alkalmával több, mint 700 000 mikroszálas rostot szabadítunk fel, amik az esővíz, a csatornák és folyók segítségével végül az óceánokban kötnek ki. Az apró, fluoreszkáló részecskéket pedig örömmel fogyasztják a planktonok – amik így már be is kerültek a táplálékláncba, aminek a végén mi, csúcsragadozók állunk.


http://internapcdn-net-shutterstock.com


http://independent.co.uk/plastic-pollution

[[paginate]]

Ahogyan a táplálékláncban is nagy utat járnak be a műanyagok, az ír kutató útja is hosszú és megrendítő Ausztrálitától az Északi-sarkkörig. Közben számos aktivistával, fiatal feltalálóval, önkéntesekkel és szakemberekkel találkozik, akik mind azon dolgoznak, hogy Földünk a jövőben is élhető maradjon. Az egymásnak gyakran ellentmondó képsorok – mint amilyen a műanyagokban fuldokló indonéz folyók, rajtuk a szemét-halászókkal és a legkülönfélébb technikai újításokkal dolgozó óceán tisztító szerkezetek – óhatatlanul vetik fel a kérdést: hol a határ teremtett világunk kizsákmányolásában? Ajándékba kapott Földünket miért nem becsüljük meg jó gazdaként? A világon továbbra is csupán a műanyagok tizenegy százalékát hasznosítják újra, a fókusz még mindig az újak gyártásán van. Pedig, ha így folytatjuk, becslések szerint 2050-re 500%-kal nő meg az évi műanyag termékek mennyisége, ez pedig azt jelenti, hogy több műanyag lesz vizeinkben, mint hal.


http://independent.co.uk/environment

„Felelős vagy azért, amit az életedben teszel. Én nem akarok felelős lenni bálnák halálért, csodálatos teremtmények, amikben inkább gyönyörködnünk kellene” – fogalmazza meg a nagy titkot egyszerűen az egyik amerikai kereskedelmi halász, akit Liz Bonnin felkeres. A dokumentumfilm számos példát hoz arra is, hogyan lehet a hagyományos halászati módszereket kiváltani, hangsúlyozva, hogy az elszakíthatatlan vékony függőleges plasztik kötelek a legfőbb forrásai a különböző tengeri fajok, például a bálnák nagyfokú veszélyeztetettségének, amiket jelenleg is a kihalás fenyeget.


http://cleanmalaysia.com/wo-content-uploads-2016-02-turtle-in-plastic

[[paginate]]

A furcsa kettősség végig uralja a filmet: egyszerre látjuk a mérhetetlen szemét-özönvizeket többek között Indonéziában, ugyanitt látjuk azonban azokat a példákat is, amiket egyszerű emberek egyszerű eszközökkel pusztán az elhatározásukból visznek véghez. Így azokat az indonéz közösségi vállalkozásokat, szemét újraválogató és felhasználó üzemeket, amik egy-egy apró láncszemet alkotnak a nagy egészben. A végeredmény pedig alacsonyabb fokozatú, de tökéletesen újrahasznosítható műanyag.  Más szavakkal a végeredmény: naponta harminc tonna műanyaggal kevesebb az óceánokban.


http://shutterstock/plastic-pollution-nagy-bagoly-arpad

A film legszemléletesebb példája, amikor Liz Bonnin annak jár utána, hogy a sekély részeken élő tengeri fű, hogyan járul hozzá a korallok egészségéhez. Tulajdonképpen az első védelmi vonalat alkotják, ami nemcsak megszűri, fertőtleníti a műanyagokat, hanem 50%-kal csökkentik a műanyagokon megtelepedő, élővilágra ártalmas baktériumokat. Vagyis, a természet saját maga talál gyógymódot önmaga regenerálására.

Az egyik ázsiai piacon nézelődve, a temérdek műanyag csomagolás közepette Liz Bonnin szavakba önti a film legfontosabb, nyíltan kimondatlan üzenetét: a fejlődő országokba a műanyag viszi el a „nyugati életérzést”. A műanyag az, ami a jólét illúzióját kelti, amitől úgy érzik az emberek, hogy ők is részeseivé válnak a fejlett, modern világnak. Többszörösen szomorú üzenet ez, rólunk, „nyugati emberekről”. Egyfelől azt a káros attitűdöt közvetíti, hogy a fejlődés, a modernitás, a „nyugatiság” egyet jelent a pazarlással, a kizsákmányolással, a következmények nélküli MŰ élettel. A műanyag nevében is hordozza, hogy művi, természetellenes, életidegen. Másfelől, műanyagokba zárni az életet az emberiség legnagyobb tévedése, amiért a történelem legsúlyosabb büntetése jár. Mert a természet nem felejt. Unalomig ismételt közhely, de valóban rajtunk múlik, hogy milyen kép alakul ki a világ nagyobbik felén rólunk, piedesztálra emelt, felvilágosult, művelt és gazdag nyugatiakról. Tegyünk hát róla, hogy ne kiváltságos kiskirályokként gondoljanak ránk, akik éppen a Föld szerencsésebbnek titulált felére születtünk, hogy ne önérdekeinktől vezérelve basáskodjunk erőforrásainkkal és Föld többi részével, miközben nemcsak a környezetünk, hanem mi magunk is megmaradunk az újrahasznosítatlan műanyagok szintjén, mű-emberekként elveszve a plasztik tengerben.

Szoták Orsolya

Hasonló anyagaink

Szemét-ügy

Szoták Orsolya írása az Italos Karton Környezetvédelmi Szolgáltató Egyesülés reklámfilmkampányának díjazottjairól.

A (történelmi) film sajátossága

Bármennyire is furcsán hangzik, nem beszélhetünk történelmi filmről. Ugyanis minden játékfilm történelmi abban az értelemben, hogy idői művészet lévén, a képek, a hangok egymásutánjában és...