A Leonardo da Vinci-kérdés

Időszaki kiállítás az újra megnyílt Szépművészeti Múzeumban
2018. október 31. – 2019. január 6.

Ünnep a javából! Három év után újra megnyílt a felújított Szépművészeti Múzeum, a több ezer éves klasszikus képzőművészet budapesti szentélye. A felújítás érintette az épület olyan helyiségeit is, amelyek a második világháború óta raktáraknak, irodáknak használva, el voltak zárva a nagyközönség elől. Újra látogatható az immár hetven éve csipkerózsika álmából feltámadó, a hajdan gazdagon díszített és mára remekül restaurált Román Csarnok, valamint a reneszánsz stílusban kivitelezett Michelangelo-terem. Ünnep a javából azért is, mert épp a reneszánsz művészeti korszak vallásos megújulásának, a reformációnak ünnepén, október 31-én nyílt meg a Múzeum. Igaz, az idén ősztől csak az Egyiptomi- és az Antik Gyűjtemény állandó kiállításai láthatók, de 2019 közepétől az intézmény teljes anyagát: a nemzetközi és a magyar képzőművészet 1800-ig létrejött és a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő mesterműveit is megtekintheti az érdeklődő közönség.

Harmadjára azért is ünnep a javából ez a megnyitó, mert a két nagy gyűjtemény mellett a reformáció ünnepnapjától jövő év Vízkeresztjéig, megközelítőleg a karácsonyi ünnepkör tartamára egy szerény, de annál különlegesebb időszaki kamara-kiállítással is előrukkol a Múzeum Leonardo da Vinci és a budapesti Lovas címmel. Valójában a nagy reneszánsz mester halálának (1519) 500. évfordulójára való emlékezés ez a tárlat. A figyelem fókuszában, ahogy a Michelangelo-terem középpontjában egyetlen műalkotás áll: egy arasznyi lovast ábrázoló bronzplasztika. A szobrot még Ferenczy István szobrászművész vásárolta Rómában a 19. század elején „athéni görög szoborként”, amely aztán hagyatékából a Szépművészeti Múzeum tulajdonába került 1913-ban. Ugyan Meller Simon és Aggházy Mária művészettörténészek kor- és stílusjegyek alapján a bronzplasztika alkotóját Leonardóval azonosították, közvetlen bizonyíték hiányában a kérdés máig nyitott. A kiállítás kurátorának, Kárpáti Zoltánnak több művészettörténész szerzőtársával írott és számos szempontból körbejárt tanulmánykötete összességében megengedhetőnek tartja az alkotónak Leonardóval való azonosítását (Leonardo da Vinci & The Budapest Horse and Rider, 2018), a szobor apropóján azonban inkább a kor művészeti problémáira helyezi a hangsúlyt. Amellett, hogy Washingtonban elvégzett fizikai vizsgálatok során igazolták az öntvény 16. századi eredetét, a művész elpusztult alkotásai között felmerült lovas-szobrok, illetve lovas-ábrázolások számára készített és fennmaradt tanulmányrajzai – amelyek a kiállításon ötletesen körbeölelik a központi alkotást – mindenképpen Leonardo da Vinci alkotói küzdelmét világítják meg a budapesti Lovas kisplasztikája kapcsán.

[[paginate]]

A küzdelem a lovas-ábrázolás statikus és hiteles megvalósítása körül érhető tetten. A statikusság a plasztika szempontjából azért izgatta Leonardót, mert megrendelései nyomán kíváncsi volt arra, hogyan valósíthat meg bronzból kiöntött ágaskodó lovas-szobrot úgy, hogy az mindenféle alátámasztás nélkül a két hátsó lábán megálljon. Erre ugyanis még nem volt példa. Jól ismerték a Capitoliumon Marcus Aurelius-emlékmű ókori minta-remekét, ahogy Donatellónak a padovai Gattamelata (1453) és Verrocchiónak a velencei Colleoni (1496) zsoldosvezérek lenyűgöző lovas-szobrait. De mindegyik a három lábán áll, csak a ló egyik mellső lába emelkedik lépésre. Leonardo mesterének, Verrocchiónak példáján látta, hogy a két lábon ágaskodó ló a szobor nagy tömege miatt eleddig megvalósíthatatlannak tűnt, ezért ő maga erre az újításra tett kísérletet. Amikor Francesco Sforza milánói lovas-szobrán dolgozott (1493), csak a hatalmas agyagmodellel végzett, amelyet aztán a várost megszálló francia zsoldosok elpusztítottak. Milánóba visszatérve Giangiacomo Trivulzio síremlékére kapott megbízást (1513), de ez sem készült el. Megmaradtak viszont mindkét feladathoz tartozó vázlatrajzok, amelyek igen hasonló mozdulatban ábrázolják az ágaskodó lovast, mint a budapesti kisplasztikán. Feltehető, hogy a Szépművészeti Lovasa műhelymodell lehetett a nagy bronzöntvény elkészítéséhez, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint a kis bronzplasztika belsejében a tökéletes kiegyensúlyozás érdekében meghagyott anyagtömb.

Ugyanilyen módon a kisplasztika az ábrázolás hitelessége szempontjából is segíthette Leonardót a firenzei városháza falára festett Anghiari csata című képének (1505) ló-ábrázolásaihoz. Ugyanis a térben megalkotott lovas-szobor körbeforgatva, a síkban ábrázolt csatakép több lovának különböző nézetből történő megrajzolásához kiváló modellül szolgálhatott, ahogy azt a szintén elpusztult festményről készített másolatok bizonyítják. A kiállító teremben Leonardónak a kisplasztikát körbeölelő csodálatos vörös kréta-, ezüstvessző- és tollrajzai: ágaskodó lovak, különböző nézetű lóláb- és izomzat-tanulmányok nemcsak a megrendelt művek érdekében papírra vetett tervei, hanem azokon túl a mester megfigyelésein alapuló tudományos vizsgálatainak dokumentumai is.

   

[[paginate]]

És a kiállítás által felvetett Leonardo-kérdés ezen a ponton válik rendkívül érdekessé.

Az a feszültség és titokzatosság, ami a reneszánsz géniusz tevékenységét övezi, a világ megismerésének és a megismert világ művészi visszaadásának sajátos kísérletében rejlik. Ebben a kísérletben a mester három polaritással kíván megküzdeni: a tudomány és művészet, az általános és különös, valamint a kép és szöveg között feszülő elsőbbségi harc mentén.

1) Leonardo da Vincit – bármennyire furcsán hangzik – nem a műalkotások elkészítése, hanem az elkészítendő művek által felvetett tudományos kutatás érdekelte elsősorban. Mire alaposan megvizsgálta, módszeresen leírta és részleteiben lerajzolta megrendelt műveihez az ábrázolandó témát vagy technikai eljárást, már ezen előtanulmányok kielégítették kíváncsiságát, sőt továbbgondolásra késztették az elkészítendő feladat keretein túl. Végül az alkotó felett mindig győzedelmeskedett a kutató, a művész felett a tudós. Nem véletlen, hogy hiteles mű alig maradt a mester után, inkább befejezetlenekről tudunk. Leonardo fő műve valójában az a hatalmas kéziratos anyag, amely rajzai zömét is tartalmazza. Mai értelemben ezek az értekezések tudományos-technikai érdeklődésre vallanak, mintegy előképei civilizációnk homo faber-ének, noha számára a tudomány még megfigyeléseken alapuló filozófia, amelynek segédtudományai a geometria, a perspektíva, az anatómia és az asztronómia. Azért tartja a tapasztalati kutatást előbbre valónak a művészetnél, mert úgymond „a tapasztalat a természet műve és az ember közötti értelmezés (interprete),” s az általa megszerzett ismeretnek nélkülözhetetlen, de mégiscsak a tudomány szolgálatába állított kifejezési eszköze a művészet. Ilyen értelemben értekezik a festészetről mint filozófiáról, amely a természet műveit a legteljesebb mértékben képes megmutatni.

[[paginate]]

2) Leonardo da Vinci munkásságának másik ellentmondásossága az, hogy tanulmányaival a legpontosabb részletekben mélyed el, ugyanakkor kész műveiben nem a különös, hanem az általános elérése a célja. Nyilvánvaló, hogy általános törvényt keres a megtapasztalt világban. Legcsudálatosabb ezüstvessző rajzai, mint a windsori gyűjteményben lévő kéztanulmánya, vagy a párizsi Louvre-ban őrzött fiatal nőről készült fejrajza – feltehetőleg a Madonna Littához – az alak minden töredékességével, esendőségével együtt a megismételhetetlen különösnek, a legszemélyesebb tapasztalat ábrázolásának művészi diadala. Mégis, amikor a kész festmény elkészül, ezekből az előtanulmányaiból lesimított, kiegyensúlyozott, egyedi jellegétől megfosztott, ideális kép születik, ahogy például a röntgenfelvételen egyedi jegyeivel jól látható képmásból Mona Lisa átszellemiesített ideája valósul meg a felszínen. A platonista gondolkodás hagyományán a természetben tapasztaltaknak nem az utánzását, hanem általános és maradandó igazságát keresi, „egy rejtett szenthelyen tartózkodó, felfogható Szépség szemlélésére céloz” – ahogy Marsilio Ficino és követői hangsúlyozzák – s az esztétikai báj (grazia) által a Szépséget mint az „isteni arc” látható képmását kívánja elérni. Ugyanakkor ezzel együtt elveszíti a különöst és az egyszerit, az objektív megragadásának céljából lemond a szubjektív megközelítésről, s az ember bemutatása érdekében feláldozza a személyt. Ezért van az, hogy elkészült képmásain sokszor nehezen dönthető el, hogy férfit vagy nőt ábrázol-e, hiszen az ember ideája, a mennyei ember nem ismeri a nemi megkülönböztetést.

3) Leonardo da Vinci életművének harmadik ellentmondásossága a kép és a szöveg, a festészet és a költészet vetélkedésében mutatkozik meg. Amint láthattuk, Leonardo a festészetet olyan filozófiának tartja, amely hívebben képes visszaadni a természet művét (l’artifiziosa natura), mint a költészet, a tudományos értekezés vagy egyáltalán az írott szöveg. „Minden tudomány, amely mondatokban fogalmazódik, alighogy életre kelt, meghal” – írja a Trattato della pitturában. Ezzel szemben a lélek ablaka, a szem a legnemesebb érzék valamennyi közül, amely előtt mindig látható a teljes kép, mely a szépséget és az arányok harmóniáját nem részletekben, hanem egyszerre egészében át tudja fogni. Itt adja Mátyás király szájába a poéta és a festő közötti versengés évezredes anekdotáját, amiben a festő mestersége, a vizuális nyelv viszi el a babért. Az ellentmondás abban rejlik, hogy a kép által rögzített általános törvény statikus maradandósága érdekében lemond az Ige által megfogalmazott történésről és a megváltás eseményéről, amelyekről csak a verbális nyelv képes tanúbizonyságot tenni. Az örökkévaló Szép előtti alázatának azzal adja tanújelét, hogy mindazt a szöveges tanulmányt, tudományos vizsgálódást és filozófiát, amely Leonardo munkásságának javát képezi, ő maga teszi zárójelbe épp e tudomány szolgálatába állított néhány elkészült festménye mögött.

[[paginate]]

 

Ha összefoglaljuk ellentmondásaival megvívott harcát a világ megismerésében és megismertetésében, akkor azt mondhatjuk, hogy Leonardo da Vinci nem véletlenül ejt zavarba bennünket, hiszen életműve Hüperión-egyéniségét bizonyítja. Hamvas Béla feltárása szerint Hüperión-egyéniség az, aki lemond a népről, az asszonyról, a barátról, a dicsőségről, ugyanakkor tanítványokat kíván, legalább egyet. Mégis teljesen egyedül marad. S azzal, hogy egyedüllétével eltávolodik az emberitől, kilép az ember világából, megnyílik előtte a nem emberi: a megistenülés. Az elidegenülés ezen individualizmusa okán idegenkedik a vallás különös, személyes megrendülésétől és elkötelezettségétől is. A maradandó és örök törvény kristályszerkezetű üvegtengerének szolgálatában Leonardo számunkra mindig távolságtartó marad, „fenség, Észak-fok, titok, idegenség, lidérces, messze fény.”

1519-ben, Leonardo halálának évében már a reformáció korszakában vagyunk. Luther, s majd a svájci reformátorok, Kálvin és Bullinger tulajdonképpen erre a Leonardo által képviselt humanista Hüperión-gondolkodásra adják meg a választ. Leonardónak igazat adnak abban, hogy az ember eredendően és az örökkévalóság fényében méltósággal rendelkező lény, akinek figyelme szüntelenül az örökkévalóra kell, hogy irányuljon. Ugyanakkor a megistenült ember helyett a szuverén Istenre hívják fel a figyelmet, aki nem az általa teremtett világ csudálatos arányaiban és törvényeiben (theologia naturalis), hanem a kereszt eseményében (theologia crucis) ismerhető meg igazán, ami az Isten emberhez forduló személyes viszonyát illeti. Az emberi méltóság egyetlen feltétele pedig immár nem a bűn által megrontott és elveszített teremtésben, hanem az elnyert megváltásban van, mint az emberré lett Isten, Jézus Krisztus kereszthalálának váltságában való részesülés.

 

[[paginate]]

A Teremtő megismerése céljából Leonardóval együtt a reformátorok is ugyanúgy olvashatónak, tanulmányozhatónak tartják a természetet, hiszen „ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik” (Róm 1,20). A reneszánsz mesterrel együtt szorgalmazzák az Isten ujjlenyomatának, a természetnek megismerését és a tudományoknak művelését. Ugyanakkor a teremtésre tekintő ember korrupcióban elhomályosult szeme nem képes meglátni azt, ami Istenben láthatatlan. Ezért az arányok harmóniája, a báj statikus graziá-ja, valamint az emberben feltételezett virtù önhitt képessége helyett a reformátorok a gratiá-t mint az isteni kegyelem dinamikáját emelik ki. Isten eleve elrendelésében az emberi akaratnak és tekintélynek semmi szerepe nincsen, csak a mindent megelőző kegyelemnek. A személyes Megváltó hívására a mellette való döntés tesz az általános emberiből személlyé, s válik az egyszeri személynek különös, töredékes és múlandó élete az üdvösség útján megszenteltté.

A kép és szöveg vitájában pedig a reformátorok egyértelműen a szónak (la Parola), az isteni Igének adják vissza a jelentőségét, mégpedig azzal a radikális megállapítással, hogy csak a cselekvő Ige által létezik a világ és annak képe, valamint csak az írott Ige, a Szentírás szerint értelmezhető helyesen a természet artisztikuma is, és nem pusztán annak tapasztalatával. A képet az Ige hordozza magában, és nem fordítva. Ennek az álláspontnak szellemtörténeti következménye a protestáns, és különösen a református egyházban egyrészt a liturgikus térnek képeket mellőző Ige-központúsága, másrészt pedig a templomokból kikerülő festészet szekularizációja. Ez azt jelenti, hogy a szentképek helyett a hétköznapi, profán témák különös részletei, mozdulatai, általánosítástól mentes, esendő, mulandó, szánalomra és szeretetre méltó személyeinek ábrázolásai tesznek tanúbizonyságot az isteni kegyelemről.

Békési Sándor

Hasonló anyagaink

Olvadó jövőnk

Szoták Orsolya írása Kércz Tibor és Komáromi Csaba fotókiállításáról.