Isten bizalmában

 

 

Dráma Kálvin Jánosról két részben
II. rész


(A mű első részét folyóiratunk előző számában adtuk közre – a Szerk.)

Szereplők:

Jean Calvin

Ami Perrin

Marie

Idelette de Bure

Ami Berthelier

Paulette

Théodore de Béze

Roger Rigot

Catherina

Guillaume Farel

Yves Jouvet

Őrparancsnok

Bodel Froment

Georges Rolland

Foglár

Martin Bucer

Guillaume de Trie

I. presbiter

Elizabeth Bucer

Christian Capellini

Prédikátorok,

Antoine Calvin

Nicolas de la Fontanie

presbiterek,

Michel Servet

Pierre Coburt

asszonyok, férfiak,

Claude Dell

Pierre Viret

poroszlók, foglárok

16. kép

Szín: Calvin dolgozószobája 1553-ban. Nicolas de la Fontanie, a titkára, és Calvin. Nicolas az íróasztalnál ül, előtte papír, kezében toll. A prédikátor mellette áll, éppen szünetet tart a diktálásban.

Calvin:        Mára elég volt, Nicolas, elfáradtam.

Nicolas:      Ne csodálkozzék, mester, legalább három órán át diktálta nekem a Zsoltárok könyve magyarázatát.

Calvin:        Régebben ezt meg sem éreztem, de ma már Istennek hála azért is, hogy egyáltalán erőt ad a munkálkodáshoz. Holnap folytatjuk.

Nicolas:      (feláll, leteszi a tollat) Értettem, akkor hát mennék is, mester.

Calvin:        Eredj csak, annál is inkább, mert csekélyke pihenés után időt kell szánnom a levelek megválaszolására. Tegnap sem fukarkodott a posta, kaptam is jó néhányat. Különösen John Knox levelének örültem.

Nicolas:      Ő ugye a skóciai reformáltak vezető prédikátora?

Calvin:        Így igaz, nekem pedig egyik legrégebbi tanítványom. (Benyúl az íróasztal melletti vesszőkosárba, kiveszi Knox levelét.) Hallgasd csak, milyen jó hírekről számol be. „Kedves mester, nálunk most rendben mennek a dolgok. Minden okom megvan arra, hogy köszönetet mondjak az öntől tanultakért. Mert nem jutottunk volna idáig, ha nem a genfi hitelveket és rendtartást igyekszünk Skóciában is meghonosítani.” (Visszateszi a levelet a kosárba.) Szerencsére azt nem tudja John, hogy nekünk itt, Genfben pedig megnehezedett a dolgunk, amióta nem mi vagyunk többségben a kis- és nagytanácsban. Jobb is, hogy nem tudja!

Farel:          (be) Áldott napot nektek! Mi az, éppen dolgoztatok?

Calvin:        Ha tudjuk, hogy jössz, Farel bátyám, inkább rád vártunk volna! Jó ideje már, hogy nem látogattál meg! (átölelik egymást)

Farel:          Akadt is lelkifurdalásom emiatt! De te is tudod, Jean, Neuchatelben sem könnyű prédikátornak lenni.

Nicolas:      Akkor én búcsúznék is mindkettőjüktől. Holnap jövök, mester! (ki)

Farel:          (leül) Úgy hát halljam a híreket, Jean! Mint viseled, hogy az új választás után fordult a kocka, és a jó Coburt után Ami Perrin lett a polgármester?

Calvin:        Megszoktam már a helycseréket a városvezetésben, és az ezzel járó újabb konfliktusokat. Perrinnel úgy-ahogy megvagyunk egyelőre. Talán, mert önmagát is emlékeztetni igyekszik, hogy ő volt az egyik, aki visszakönyörgött Genfbe. Máskülönben végzem a munkámat, amire még drága Idelettém is biztatott. Pedig a lelkem változatlanul gyászban kisfiamért és érette. Nagyon nem hiányozna most nekem egy újabb megpróbáltatás.

Farel:          Ez meg hogy jutott eszedbe? Valami talán készülőben van ellened?

Calvin:        Csak a megérzésemre hagyatkozhatok, kedves bátyám, amely valami rossz esemény bekövetkeztére figyelmeztet.

Farel:          Ugyan már, Jean, ilyesmitől mindannyian tarthatunk, akik valamely nagy ügynek rendeltük az életünket. Neked mondjam ezt, akibe annyiszor belemartak az ellenségeink? Akár az a Servet is, akivel évekig leveleztél, amíg csak pislákolt benned a remény, hogy sikerül más belátásra bírni.

Calvin:        Amíg aztán végképp bebizonyította, hogy fölösleges volt rá az időt pazarolni. Nálunk időztél éppen, amikor csomagban elküldte az Institutiomat. Tele firkálta epés megjegyzésekkel és mindenféle altesti vonatkozású rajzokkal illusztrálta. A fedelén pedig egy vigyorgó ördögfigura éktelenkedett.

Farel:          Ne is emlékeztess arra a förmedvényre, gyomorfelkavaró volt! De legalább ezek után befejezhetted vele a levelezést. Hány éve is már? Azóta egyáltalán hallottál róla? Te Jean, csak nem Servettel kapcsolatosak a megérzéseid? Esetleg ismét vitára hívna ki, de most már személyesre?

Calvin:        Azért ezt nem hiszem, mert azzal tisztában lehet, hogy még válaszra sem méltatnám. Habár tudod mit mondott róla Idelette? Az olyan ember, mint Servet, nehezen visszakozik. Mert ő nem vitázni, hanem harcolni kíván. Akár esélytelenül is, mert maga a harc izgatja ebben az esetben!

Farel:          Idelettének minden bizonnyal igaza volt, de én sem hiszem, hogy Servet ismét gondot okozna neked. Jobb hát, ha elfelejted. Van itt neked éppen elég ellenfeled helyben is. (feláll) Jólesett látnom téged, Jean! Igaz, sovány és sápadt vagy, mint mindig, de a szemedben ugyanolyan az elszántság, mint régen! Bodellel kell még beszélnem, náluk alszom és a hajnali postakocsival megyek is vissza Neuchatelbe. Értesíts, ha történik valami, akár a megérzéseddel kapcsolatban is, mert azonnal jövök. Isten és Idelettéd vigyázzanak rád!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

[[paginate]]

17. kép

Szín: Calvin dolgozószobája. Guillaume de Trie menekült francia nemes és Calvin jönnek be.

Calvin:        Foglaljon helyet, de Trie úr, és mondja el, mi az, amit az istentisztelet után a templom előtt nem akart velem közölni. Attól tartva, mások is meghallhatják.

de Trie:       (leül és egy könyvet tesz az asztalra) Erről a könyvről lenne szó, prédikátor uram. Nemrégen kaptam egy menekült francia honfitársunktól, aki Lyonban jártában vásárolta. Elolvasván annyira megdöbbentem a tartalmán, hogy azonnal írtam egy pápista lyoni rokonomnak, Antoine Arneys-nek. Kérdőre vontam, hogy miféle állapotok uralkodnak ott, ha egy eretnek művét szabadon terjeszthetik.

Calvin:        (leül, kézbe veszi a könyvet) Várjon már, de Trie uram, végül is mi ez és ki írta?

de Trie:       Csak nevének kezdőbetűit jelölik, mint M. S. V., azaz Michael Servetus Villanuevus. De ez csupán az álneve. A valódi Miguel Serveto, mivelhogy apja révén spanyol származású, avagy Michel Servet franciául.

Calvin:        Ne mutassa be nekem, de Trie úr, én aztán sokat tudok róla. Mint látom, ennek a legújabb könyvének is, melynek címe Christianismi restitutio, nyelvünkön A keresztyénség helyreállítása, ugyanaz lehet a mondanivalója, akár az előzőeknek. Jó, ha tudja, hogy ezzel a Servettel én régebben leveleztem. Botorul azt gondoltam, talán hatni tudok rá, hogy tagadja meg förtelmes elmeszüleményeit.

de Trie:       Hiszen éppen a levelezésük ügyében kértem ezt a beszélgetést a prédikátor úrral.

Calvin:        Ön tudott a levelezésünkről?

de Trie:       Nemcsak én, mások is, akik ezt a könyvet elolvasták. Prédikátor úr is látni fogja, hogy ebben benne van Servetnek az önhöz írt huszonegy levele is. Válaszában éppen erre utalt Antoine, a rokonom, hogy akkor a ti Calvinotok miért bocsátkozott levelezésbe egy eretnekkel? Különben Antoine fel is jelentette Servetet a vienne-i főinkvizítornál, Mathieu Orynál. Hiszen a katolikusoknál is olyan nagy bűn a Szentháromság tagadása, mint nálunk, reformáltaknál. Azóta már tömlöcbe is csukták Servetet, azzal a vienne-i nyomdásszal együtt, aki ezt a könyvet kinyomtatta.

Calvin:        És most mit akar tőlem, de Trie úr? Nyilván oka volt rá, hogy ezt a beszélgetést kezdeményezze.

de Trie:       Valóban, és nem tagadom, nehezen is vállalkoztam erre. Ugyanis a vienne-i fővizsgáló engem kért meg a rokonom által, hogy szerezzem meg öntől Servet eredeti leveleit. Mert az eretnek elítéléséhez szükség lenne azokra.

Calvin:        Ezek szerint, de Trie úr, a rokonával együtt azt várják el tőlem, hogy segítsek az inkvizíciónak Servet megbüntetésében? Ami lehet akár a legsúlyosabb ítélet is? Nem gondolja, hogy ez meglehetősen elképesztő kérés? Az inkvizíciónál nincs számunkra gyűlöltebb szervezet szülőhazánkban! Mert ki tudja hány hittestvérünket nyakaztak le, akasztottak fel, égettek meg! Azt akarja hát, de Trie úr, ön is, aki francia menekültként gyülekezetem egyik presbitere, hogy segítsek annak a szörnyűséges testületnek Servet elítéltetésében?!

de Trie:       Legalább úgy gyűlölöm az inkvizíciót, mint ön, prédikátor uram. De Isten ne vegye bűnömül, én Servetet nem védeném meg tőlük. Mert amíg hittestvéreink hitükért, meggyőződésükért vállalták a máglyát is, zsoltárt énekelve a tűzben, addig ő megbújt a vienne-i érsek oltalma alatt. Mivel hogy annak volt a személyi orvosa, buzgó római katolikusnak tettetve magát. Egyébként abban is becstelenül járt el, amikor azokat a leveleket az ön megkérdezése nélkül kinyomtatta.

Calvin:        Ez igaz, de Trie úr, de nagyon nehéz helyzetbe hoz a kérésével. Ha engedek, ebben az ellenségeim, főleg a libertinusok nekem tulajdonítják majd Servet elítéltetését. Éppen azáltal, hogy kiadtam azokat a leveleket.

de Trie:       Tulajdonítsák, de mi, reformáltak meg azt tulajdonítjuk majd önnek, hogy ezzel csak a vallásunkat védte. A pápisták előtt is fontos ez. Mert ha nem adja ki a leveleket, könnyen önre foghatják, hogy a Szentháromság-tagadó orvost hittestvérünk-ként védi. Ez pedig nagyobb súllyal kerül a latba, mint a libertinusok felbőszülése!

Calvin:        (szünet) Rendben van, de Trie úr, átadom a leveleket. (Feláll, az íróasztala egyik fiókjából kiveszi a levélcsomót.) Itt van mind, juttassa el hát oda, ahová kell!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

[[paginate]]

Közjáték. Calvin hangja felvételről.

Aztán alig telt bele három hónap, hírét vettem, természetesen de Trie úrtól, hogy Servet megszökött a vienne-i tömlöcből. Arra, hogy ez miképpen történhetett, de Trie sem tudott válaszolni. Viszont meggyőződéssel állította, hogy ez segítség nélkül nem mehetett. Valakiknek érdekükben állt, hogy Servetet kimentsék onnan, és ezt egyik éjszaka meg is tették. Azóta már ki tudja, hol lelt valami jó búvóhelyre, hogy óvja az irháját. Amire szüksége is volt, mert a vienne-i törvényszék – ez is tudomására jutott de Trie-nek – távollétében máglyahalálra ítélte Servetet. Jelképesen tüzet gyújtottak, egy őt ábrázoló festményt elégettek, és minden fellelhető könyve is a lángok martalékává vált.

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

18. kép

Szín: Calvin dolgozószobája. A házigazdán kívül jelen vannak még Bodel Froment és Farel. A középütt lévő asztalt ülik körbe.

Farel:          Ne legyen lelkifurdalásod, Jean, a Servet-levelek átadása miatt. Kötelességed volt. Most pedig már mindegy is, hogy megszökött az inkvizíció szorításából és valahol rejtőzködve éli világát.

Bodel Froment:          És ha maradt még a fejében parányi józan ész, akkor többet nem mutatkozik. Még maskarában van, mert azalatt is felismerhetik.

Calvin:        Biztosak vagytok abban, hogy képes nyugton maradni? Mert én nem. Jól megismerve a leveleiből, remetének nem válna be. Megszállottan hiszi azt, hogy küldetése van, és ez az érzés felülkerekedhet a veszélyérzetén is.

Bodel Froment:          Ebben lehet valami, de ehhez az is kell, hogy nagyon bízzon a segítőiben. Mert nem csupán a hírhozód, de Trie úr látja úgy, hogy valakik megszervezték a szökését, de ezt gyanítom én is.

Farel:          Úgy igaz, és én meg azt teszem hozzá, hogy nem felebaráti szívességből. Csak valamely célból történhetett ez. De ha így is esett, miért kell nekünk egyáltalán ezzel a Servettel foglalkoznunk? Különösen Jeannak, aki eleget szenvedett már tőle, anélkül, hogy személyesen megismerhette volna.

Calvin:        Elkerültük egymást, pedig módunkban állt volna, hogy találkozzunk valamelyik reformációs zsinaton. Ezeket ugyanis szorgosan látogatta. Ahogy hallottam, ebben a körben ismerkedett meg Melanchthonnal, Zwinglivel, vagy Bucerrel, aki el is mondta ezt nekem. Aztán hazament Vienne-be mint Pierre Palmier érsek házi gyógyítója, és gyónt meg áldozott, feledve a reformációs kirándulást.

Farel:          Állítólag jó orvosként tartották számon. Még valami újítása is volt a gyógyításban a kis vérkörrel, vagy mivel kapcsolatosan, ehhez én nem értek. Azt meg végképp fel nem foghatom, hogy akkor miért nem az orvolásban lelte örömét? Miért a teológiát szemelte ki működési területének? Talán abban is újítani akart? Nahát, ez nem sikerült neki, mert az eretnekség nagyon is régi minden vallásban.

Catherina:  (be) Nagytiszteletű gazdám, Christian Capellini presbiter úr érkezett fontos hírrel.

Calvin:        Akkor hát engedd be, Catherina!

Catherina:  Máris küldöm. (ki)

Bodel Froment:          Mostanában, Jean, sűrűn kapod a híreket!

Capellini:    (be) Áldott napot a prédikátor uraknak! Már elnézést, ha megháborgatom a disputájukat, de olyasminek váltam tanújává, amit alig akartam elhinni.

Calvin:        Akkor hát mondja, Capellini úr, hátha bennünk is felmerül a kétely.

Capellini:    Akiről annyi szó esett mostanában leginkább de Trie részéről. Michel Servet itt tartózkodik Genfben. Nem a belvárosban, hanem távolabb, a Rózsához címzett fogadóban, a nagy tóhoz közel.

Calvin:        Mit beszél? Servet? Ezt meg ön milyen alapon állítja?

Capellini:    Azon az alapon, hogy a saját két szememmel láttam. Arra volt dolgom, és csaknem beléjük ütköztem. Akkor mentek be a fogadóba. Servettel volt Berthelier és még két libertinus, Georges Rolland és Frank Nitzen.

Calvin:        Ön biztos abban, hogy Servet volt az? Ismeri egyáltalán? Találkozott már vele?

Capellini:    Hogyne ismerném, hiszen sokáig Vienne-ben éltem én is. Servet volt Palmier érsek úr háziorvosa. Naponta láttam az utcán.

Calvin:        Miért mondta el ezt most nekünk, Capellini úr? Mert mint tapasztalhatja, itt vannak a tiszttársaim is.

Capellini:    Örülök is ennek, mert legalább ők is hallották. Ahogy nekünk, a presbitereknek is elbeszélte de Trie, hogy milyen átkozott eretnek lett ebből a Servetből. Azt is megtudtuk tőle, hogy Vienne-ben már tömlöcbe is csukták, de onnan megszökött. Nem kéne akkor itt is elfogni, mert könnyen tovább állhat? Hanem ezt már jobb, ha egymás között beszélik meg a prédikátor urak, én csak ezt a hírt hoztam. Isten megáldja mindhármukat! (ki)

Calvin:        Ehhez meg mit szóltok, barátaim? Inkább ti véleményezzétek, mert bennem a szót is megakasztja az elképedés!

Farel:          Hihetetlennek tűnik, az biztos. De ha igaz, amit a presbitered állít, Jean, akkor Servet nem véletlenül jött Genfbe. A napnál is világosabban bizonyítja ezt az, hogy abban a fogadóban libertinusokkal találkozott. Méghozzá olyanokkal, akik már régóta gyűlölnek téged. Esetleg ki akarják használni, hogy Servet a legnagyobb ellenfelének tekint. Ezért hát mindent kockáztatva hitvitázna veled a városban. Ha pedig győzne, megint szedhetnéd a sátorfádat!

Bodel Froment:          Elképzelhető, csak nem kivitelezhető. Ha a vienne-i törvényszék tudomására jut, hogy ide merészkedett, azonnal követelik a kiadatását.

Farel:          Genfben pedig a lefogását, ha Berthelier-ék akarata ellenére is, mint veszélyes eretneknek. Miben bíznak a libertinusok? Mivel ámítják Servetet? Azzal talán, hogy garantálják a biztonságát?

Calvin:        Azzal is, de sajnos van még egy ettől is nagyobb érvük. Servet hiúsága, mely által bármire képes. A célpont pedig valóban én vagyok. Pedig ha őszinte lenne önmagához, beláthatná, hogy milyen alig észlelhető porszemek vagyunk Isten szemében. És két porszemnél mi a jelentősége annak, ha egyikük győz a másik felett.

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

[[paginate]]

19. kép

Szín: Polgármesteri hivatal, Ami Perrin irodája. Calvin és Perrin.

Perrin:        Bizonyára tudod, hogy a múlt vasárnap Michel Servetet a te prédikációd után vették őrizetbe a Szent Péter-templomból kijövet. Jelen volt a kistanács három tagja és két poroszló, akik megbilincselve kísérték át a közeli régi fogházba.

Calvin:        Természetesen tudom, hiszen elég sokan jelen voltak azon az eseményen. Azt viszont csak jó lenne tudnom, hogy neked és másoknak mikor jutott tudomásodra Servet jelenléte Genfben? Ugyanis legalább két hétig a Rózsához címzett fogadóban tartózkodott. Egyik presbiterem közölte is ezt velem, mivel látta bemenni oda Berthelier és még két libertinus társaságában.

Perrin:        Akkor ezt miért nem jelentetted nekem, Jean? Gyanítom azért, mert te is kételkedtél a presbitered szavahihetőségében. Ennek ellenére hozzám is eljutott ez a hír, de egyszerűen vaklármának tartottam, hogy a vienne-i tömlöcből megszökött rab éppen Genfbe meneküljön. Ráadásul azért, hogy itt a libertinusok oltalmát keresse. Említettem Berthelier-nek is, de ő csak nevetett ezen.

Calvin:        Vajon akkor is nevetett, amikor a poroszlók Servet kezére csatolták a bilincset? Ebben én kételkedem.

Perrin:        Az a te bajod, Jean, hogy már régóta minden rosszban a libertinusok ténykedését látod. De hagyjuk most ezt. Mint tudod, a genfi alaptörvények szerint ha valaki ellen vádat emelnek, a fővádló is fogházba kerül.

Calvin:        Jogi végzettségem is van, szükségtelen, hogy ismertesd. Amennyiben a vád nem igazolódik be a vádlotton, a fővádlón foganatosítják azt a büntetést, amit a megvádoltra róttak volna ki.

Perrin:        Pontosan. A kistanács azonban úgy döntött, Roger Rigot bíró és Yves Jouvet főügyész egyetértésével, hogy ne te legyél a fővádló, hanem a titkárod, Nicolas de la Fontanie helyettesítsen ebben a feladatban. Ő kerüljön be Servet mellé a tömlöcbe, mert neked és a konzisztóriumnak elég tennivalótok lesz a per folyamán. Hiszen Servet eretneksége leginkább egyházi jellegű, még akkor is, ha világi bíróság hozza meg az ítéletet. Különösen nehézzé teszi ennek a pernek a kimenetelét, hogy Vienne-ben már máglyára ítélték ugyanezért Servetet.

Calvin:        Tehát erről is tudtok?

Perrin:        Természetesen igen, de az itteni bíróságot ez nem befolyásolhatja. Arra kérlek, Jean, hogy foglald pontokba Servet eretnek nézeteit. Ő pedig lehetőséget kap azok megcáfolására. Később úgyis Yves Jouvet főügyész veszi át a törvényes vádló szerepét, de te akkor is megmaradsz teológiai szakértőnek.

Calvin:        Rendben van, de volna egy javaslatom, amit már a konzisztóriumban is megtárgyaltunk.

Perrin:        Mi lenne az?

Calvin:        Szívesebben vennénk, ha a per az egyik templomban, a gyülekezet előtt zajlana le. Tanulságos lehetne a hívek számára is.

Perrin:        A templomi helyszínt mi is felajánlottuk Servetnek, de elzárkózott tőle. Nem lesz bolond, jelentette ki, hogy az általad elbűvölt reformáltak előtt védje az igazát. Maradjunk meg hát, Jean, a törvényszéki körülmények között.

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

[[paginate]]

20. kép

Szín: A genfi törvényszék nagy terme. Középütt bírói pulpitus, tőle egyik oldalt a vádlottak padja, szemközt azzal kis asztal, székkel a jegyzőkönyvvezetőnek. A hallgatóság fordított „v” alakzatban székeken helyezkedik el, hogy ne takarja a pulpitust. Az egyik részen Calvin, Farel, Bodel Froment, de Trie, Capellini és még ketten a prédikátorok közül. A másik részen Berthelier, Frank Nitzen, Georges Rolland és más városi polgárok. Ami Perrin polgármester a pulpitushoz közel egy karosszékben foglal helyet, semlegességét demonstrálva.
Képkezdetkor két foglár kíséri be Servetet és Nicolast, Calvin titkárát. Leültetik őket a vádlottak padjára. Servet Calvintól két évvel fiatalabb, vele egymagasságú lehet, őszes hajú, lecsüngő bajszú, kis, hegyes szakállú, ültében kihúzza magát, mintha így akarná kissé magasabbnak mutatni alakját.
Bevonul a bíróság. Roger Rigot bíró, Yves Jouvet főügyész és a jegyzőkönyvvezető. Előbbiek elhelyezkednek a pulpitusnál, az utóbbi kis asztalához ül le.

Roger Rigot:   (kis szünet után feláll) Tisztelt jelenlévők, mindenkit köszöntök! Roger Rigot bíró vagyok. Azért rendeltem el zárt tárgyalást, mert önök is láthatták a teret szinte zsúfolásig megtöltő sokaságot. Azok mind be akartak ide jönni, ami nyilvánvalóan lehetetlen. Ez a per különben sem cirkuszi látványosság. Az ilyesmit nem a bíróságon kell keresni. A tárgyalást megnyitom! (leül)

Servet:       (felemeli a kezét) Bíró úr, szólni kívánnék!

Roger Rigot:   Máris? Tessék, de ha csak valami fontosat akar közölni velünk.

Servet:       Számomra fontosat. Ugyanis megalázónak tartom, hogy fővádlóként nem Jean Calvint, hanem a titkárát záratták be mellém. Ebből arra következtetek, hogy Calvin úr meghátrált egy négyszemközti hitvitától, amit a fogházban nyugodtan lefolytathattunk volna.

Roger Rigot:   És mit gondol, Servet úr, ebben a szűk körű hitvitában ki lett volna a bíró?

Servet:       Isten. De megnyugodhat, uram, ebben a perben is ő bíráskodik majd felettem.

Roger Rigot:   Úgy hát semmi baj, mert nyilván Calvin úr is benne bízik, amikor kész vitába szállni önnel. Meg is kérem hát, hogy fővádlóként kezdje el vádbeszédét ebben a perben.

Calvin:        (feláll) Tisztelt bíró úr! A konzisztóriummal, mint az egyház vezető testületével egyeztetve, pontokba foglaltam a Michel Servet elleni vádakat. Ennek másolatát a tárgyalás előtt benyújtottam önnek!

Roger Rigot:   (papírokat rendezgetve maga előtt) Valóban itt van előttem, és én ezt lelkiismeretesen el is olvastam. Csak éppen az a helyzet, hogy ezek nagy része inkább egyházi jellegű, melyek a zsinat tárgykörébe tartoznak. Azonban ez bírósági tárgyalás egy olyan vádlott ügyében, akit már egyszer főben járó eretnekség vétségében Vienne-ben halálra ítéltek. Egyébként már írtunk az ottani törvényszéknek és elkértük tőlük a vádiratot.

Calvin:        Értem, tisztelt bíró úr, de most Genfben vizsgáljuk Michel Servet tevékenységét. Ezért kicsit részletesebben kívántam ezzel foglalkozni egyházi szempontokból is. Mit kíván akkor tőlem?

Roger Rigot:   Csak azt, amivel, mint fővádló ön is tisztában van. Miben nyilvánul meg leginkább Servet úrban, de főleg könyveiben leírt nézeteinek eretneksége?

Calvin:        Több ilyen is van, és sort kerítettem volna ezekre is. A legsúlyosabb kétségtelenül a Szentháromság következetes tagadása. Ami azért is érthetetlen, mert a három istenség fogalmát már Krisztus után 325-ben is elfogadták a niceai zsinaton. Azóta ez vitathatatlanul alappillére a nyugati keresztyénségnek.

Servet:       (felugrik) De a Bibliából nem bizonyítható! Ezt miért nem teszed hozzá?!

Calvin:        Azért, mert nem igaz! Emlékezz, hány levelemben igyekeztelek meggyőzni erről. Ki vagy te, hogy kétségbe vonod a niceai zsinat döntését?!

Servet:       Azok is csak emberek voltak, nekem ne hivatkozz rájuk! Mi a bűnöm? Talán az, hogy mertem a számomra elfogadhatatlan három Isten fogalmát kétségbe vonni? Neked éppen az a bajod, Jean Calvin, hogy az innen-onnan beszajkózott dogmák, mint páncél feszülnek rád, és elfedik a gondolataidat!

Calvin:        És rád meg mi feszül, Michel Servet? Egyetlen felekezetben sem tudtál magadnak helyet találni! Abban tetszelegsz netán, hogy vallásalapító vagy? Vigyázz, mert ezzel sokan próbálkoztak már előtted is!

Servet:       Ez rágalom, Jean Calvin! De fel sem veszem tőled! A leveleidben is igyekeztél valótlannak beállítani minden meglátásomat, ha nem egyeztek a felfogásoddal! Most is erre törekednél! Figyelmen kívül hagyod, hogy nem az orvossal, hanem egy hittudóssal állsz szemben. Hidd el, hogy legalább úgy ismerem a Bibliát, mint te!

Calvin:        Ha úgy ismernéd, hittudós úr, akkor nem ülnél ott a vádlottak padján! Bizony az orvossal állok szemközt, mely foglalkozást sokak szerint jól művelted! Kár, hogy éppen magadat nem tudtad kigyógyítani az istenkáromlásig merészkedő tévképzeteidből!

Servet:       Bíró úr, kérem jegyzőkönyvbe venni Jean Calvin szavait! Azzal, hogy orvosi mivoltomra hivatkozott, kétségbe vonta hozzá méltó vitakészségemet a hit dolgaiban. Holott ő sem más, mint egy elvetélt jogász, aki az én teológiai tudásomat meg sem közelíti. Tudod mi vagy te, Jean Calvin? Egy nagy senki, aki igyekszel valakinek erőltetni magad, most meg különösen, hogy módodban áll felettem ítélkezni!

(Moraj fut végig a teremben a hallgatóság körében, a libertinusok nevetve kiabálják: „Úgy van! Úgy van! Kain úr egy nagy senki!” A másik oldalról Farel dörgő hangja: „Pimaszság! Ha a mi Calvinunk egy nagy senki, akkor te, Servet, nem is látszol!”)

Roger Rigot:   (megrázza a csengőt) Csendet! Elég legyen! A tárgyalást mára berekesztem! Akkor folytatjuk, ha megkaptuk Vienne-ből is a kért iratokat. Távozzanak!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

[[paginate]]

21. kép

Szín: Mint az előző képben. A tárgyalás két hét múltán folytatódik. A megnevezett szereplők is ugyanazok, a résztvevőkkel együtt. Csak Nicolas, Calvin titkára nem ül már Servet mellett a vádlottak padján.

Roger Rigot:   A tárgyalást folytatjuk Michel Servet vádlott ügyében. (Servet felszólalásra jelentkezik.) Úgy látom, Servet úr megint felszólalással kezdi, mint a múltkor. Tessék, hallgatjuk!

Servet:       (feláll) Tisztelt bíró úr, ki kell jelentenem, hogy mindazokat a vétkeket, amiket nekem tulajdonítanak szóban vagy írásban, Jean Calvin sugalmazására követtem el. (Morajlás Calvinék felől.) Ne csodálkozzanak ezen, uraim, mert ő hasonló a bibliabeli Simon mágushoz, és delejes erővel bír. Távolról is képes megbűvölni, akár levelek által is. Már egészen fiatalon kiszemelt magának, és azóta is a vesztemre tör. Higgyék el, nem a képzeletem szüleménye mindez, orvosként is találkoztam olyan emberekkel, akik hipnotizálásra képesek. Ártatlanul vagyok itt, Calvin helyét foglalom el, neki kellene a vádlottak padján ülni a legsúlyosabb büntetésre várva. A vagyonát pedig nekem ítélni kárpótlásul a meghurcoltatásomért! (leül)

(Kiáltozás a libertinusok felől: „Helyes! Úgy van! Pereljék csak be Calvin mágust is! Mit tud felhozni mentségére?!” Calvin, Farel, Bodel Froment felállnak, elindulnak kifelé.)

Roger Rigot:   (utánuk szól) Uraim, kérem, hogy üljenek vissza! Jean Calvin, önnek különben is mondanivalóm lenne.

                   (A prédikátorok visszaülnek a helyeikre.)

Roger Rigot:   Köszönöm! Servet úr, elképesztő, amit itt összehordott. Hasonlóra nem is emlékszem bírói gyakorlatomban. A vádlottak védekezni szoktak és nem misztikus történetekkel szórakoztatni a jelenlévőket. Tekintsünk is el ettől, és térjünk vissza a valóságba. Már csak azért is, mivel megkaptam a vienne-i törvényszéktől a vádiratot és kérelmüket az ön kiadatására.

Servet:       Azt ne! Csak azt ne! Nagyon kérem, ne szolgáltassanak ki az inkvizíciónak!

Roger Rigot:   Miért ne? Éppen az előbb fejtegette, hogy minden vétke, eretneksége Calvin úr lelkén szárad. Nem bízik benne, hogy ezzel beérnék ott is?

Servet:       Nem bízom azokban a mérges kígyókban! Ítélkezzenek felettem most már Genfben.

Roger Rigot:   Mi is így gondoltuk, és el is ment Vienne-be a válaszunk, amiben megtagadtuk a kiadatását. Hozzátettük azonban azt is, hogy a reformált Genfben sem tűrjük az eretnekséget. Ezért az ön perében is ennek megfelelő ítéletet fogunk hozni.

Servet:       Hozzanak csak! De azoknak a szörnyetegeknek, akik már egyszer távollétemben megégettek, ne lökjenek oda prédául.

Roger Rigot:   Azonkívül jó, ha tudja, kikértük a reformált városok véleményét is az ön ügyében. Mert azáltal, hogy tanait könyvekben is kinyomtatta, már túlnőtt Vienne-en vagy Genfen. Az egyetemes egyházat veszélyeztette. Tisztában van ezzel?

Servet:       Nem vagyok, mert én nem az egyházat veszélyeztettem, hanem éppen ellenkezőleg. A rá veszélyes tanokra próbáltam a műveimben figyelmeztetni!

Roger Rigot:   (Calvinhoz) Calvin úr, mivel ön túlságosan érintett ebben a perben, tovább nem lehet fővádló. Mint tapasztalhatja, a titkárát is kiengedtük a tömlöcből. Ezután csak teológiai szakértőként számítunk önre. A vádat ettől kezdve hivatalosan is Yves Jouvet képviseli. Főügyész úr, elkezdheti!

Yves Jouvet:   Köszönöm, bíró úr, de inkább folytatni szeretném. Hiszen Servet úr legeretnekebb tanait már a vienne-i iratok is tartalmazzák. Ottani elítéltetése is ezekre épült, a Szentháromság tagadására, a gyermekkeresztség elvetésére és Krisztus örökkévalóságának megkérdőjelezésére. Servet úr ragaszkodik továbbra is ezen állításaihoz?

Servet:       Főügyész úr, ezekről a tanokról nem itt kellene beszélni, hanem hitvitákon…

Yves Jouvet:   Sajnálom, de itt is kell és minden teológiai fejtegetés nélkül, csak egyenesen. Főleg a legfontosabb vádpontról, a Szentháromság következetes tagadásáról. Ön változatlanul kitart ezen meggyőződése mellett?

Servet:       Az Isten a legfőbb lény, főügyész úr, aki megismerhetetlen. Az ember csupán azt tudhatja róla, amit kinyilatkoztat létéről. Kétféleképpen teheti ezt: Isten-igeként és Isten-lélekként…

Yves Jouvet:   Nem válaszolt a feltett kérdésemre, amit megtehet egyetlen szóval is. Igen vagy nem?

Servet:       Ezt nem lehet egyetlen szóval elintézni. Nekem is hosszú időbe telt, amíg a könyveimben próbáltam kifejteni…

Yves Jouvet:   Ezek szerint marad annál, amit már kifejtett. Kár erre az időt vesztegetni! Bíró úr, nincs több kérdésem a vádlotthoz!

Roger Rigot:   Megértem önt, de azért én még szeretnék valamit közölni Servet úrral. Hátha ezzel jobb belátásra bírom. Mint említettem már, kikértük a reformált városok véleményét is. Bázelből, Bernből, Zürichből, Schaffhausenből és természetesen a genfi konzisztóriumtól is. Itt vannak előttem a levelek, melyek mindegyikében elítélik Servet úr istentagadó eretnekségét és a legsúlyosabb büntetést kérik rá. Ennek tudatában kérdezem öntől, Servet úr, hajlandó-e megváltoztatni legalább a legfőbb vádpontban, a Szentháromság tagadásában megalkotott véleményét? Ígérem, ha ezt megteszi, az ítélethozatalkor is figyelembe veszem!

                   (Libertinusok kiáltozásai: „Ne változtasd meg! Esze ágában sincs figyelembe venni! Szabad vagy! Servet! Servet! Servet!”)

Roger Rigot:   (megrázza a csengőt) Csendet kérek! Várom a válaszát, Michel Servet!

Servet:       Bíró úr, az én válaszaim minden vádpontra megtalálhatók a műveimben. Magamat meghazudtolhatnám, de Istent nem tudom. Mert amely tanításaimért eretneknek bélyegeznek, azok mind a Biblia igazságára épülnek.

Roger Rigot:   Megértettük, Servet úr, és a mai tárgyalást ezzel berekesztem. Legközelebb már az ítélethozatalra jövünk össze. Elmehetnek!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

[[paginate]]

22. kép

Szín: Változatlanul a genfi törvényszék nagy terme, délelőtt. Kétoldalt a széksorokban ugyanazok a személyek, mint az előző képekben. Servet a vádlottak padján ül két foglár között. A bírói pulpitus kezdéskor még üres, majd bejön a bíró, a főügyész és a jegyzőkönyvvezető. Velük érkezik Ami Perrin is, aki leül a székébe. Roger Rigot és Yves Jouvet nem ülnek le, állva maradnak a pulpitus mögött, kis szünet.

Roger Rigot:   Kérem, hogy álljanak fel! (Mindenki feláll, a bíró kezében papír, az ítéletet onnan olvassa.) Mi, Genf város törvényszéke, az előttünk lefolytatott Michel Servet perében a vádlott által elmondottak alapján és az elibénk terjesztett vádiratokból a következőkről bizonyosodtunk meg. Először is arról, hogy nevezett személy minden intés és figyelmeztetés ellenére hamis és eretnek tanokat hirdetett. Nem csupán szóban, de könyveiben is a keresztény, vagy nevezve keresztyénként is, vallások legszentebb hitelvei ellen lázított. Borzalmas és ragályos nézeteknek vált ördögi szószólójává és nem szégyenlette önmagát felemelni az isteni fenség és Szentháromság bizonyossága ellen.

Mindezen és más igaz okok alapján hoztuk meg ítéletünket. Michel Servetet a Szentháromság Isten nevében arra ítéljük, hogy vitessék Champel mezejére és ott egy cölöphöz kötözve legutóbbi könyvével együtt megégettessék. Híven régi szokásunkhoz, döntésünket véglegesítve pálcát török ezen megátalkodott eretnek: Michel Servet felett. (Vékony pálcát emel fel az asztalról, körbe mutatja és lassan ketté töri.)

Servet:       Irgalom! Kegyelem! Ez égbe kiáltó bűn! Isten ellen való vétek! Megölettek azért, mert én másként imádom az Örökkévalót!? (indulna a bíróhoz)

Roger Rigot:   (a foglárokhoz) Vigyék ki! (Azok megragadják Servetet, vonszolják kifelé, de ő megmakacsolja magát, erejét megfeszítve megtorpan.)

Servet:       (a libertinusok felé üvöltve) Nem ezt ígértétek! Nem ezt! Verjen meg az Isten benneteket! (A foglárok kitaszigálják.)

Calvin:        (Roger Rigot-hoz siet) Bíró úr, a konzisztórium nevében kérem, hogy a máglyát változtassák át bárd általi elveszejtésre. Ha kell, beadványt nyújtunk be ennek érdekében!

Roger Rigot:   Lehetetlen, az külön eljárást igényelne. Ne próbálkozzanak. Holnap a kihirdetett ítélet szerint máglya által végeznek az eretnekkel!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

 

23. kép

Szín: A kis fogház látogatókat fogadó helyisége, még aznap délután. Hosszabb asztal, két végén egy-egy faszék. Képkezdetkor az egyiken már ott ül Calvin. Kis szünet után Servetet bilinccsel a kezén kíséri be egy foglár. A másik székhez érve Servet leül, majd a foglárra néz, aztán Calvinra.

Calvin:        (megérti a néma jelbeszédet) Foglár úr, megkérhetném, hogy hagyjon magunkra minket?

Foglár:        Csak saját felelősségére, prédikátor uram, és nem hosszú időre.

Calvin:        Tudomásul vettem.

Foglár:        A folyosón fogok várakozni. (tiszteleg Calvinnak, majd ki)

Servet:       Neked még tisztelgett is, de hát ez így van rendjén. Mert már nagy a különbség kettőnk között. Meglepődtél azon, hogy találkozni akartam veled?

Calvin:        Bevallom, igen. Ha netán az késztetett erre, hogy nekem esetleg lehetőségem lenne…

Servet:       Ne folytasd, csak halálraítélt vagyok, de naiv nem. Eszembe sem jutott, hogy éppen téged kérjelek erre. Ha még tudnál, sem segíthetnél ebben. Azt veszélyeztetnéd, amit már sikerült itt elérned Genfben.

Calvin:        Ez igaz. Akkor mégis mi volt a célod ezzel a találkozással?

Servet:       Először is, Jean Calvin, bocsánatot kérni mindazért, amit ellened elkövettem. Nem csupán a leveleimben előforduló sűrű szitkozódásaimért, az Institutiód összefirkált, rajzolt példányáért, de még azokért a gondolataimért is, melyekben a vesztedet kívántam.

Calvin:        Ezt megtetted a tárgyaláson is. Nem gondolatban, de nagyon is valóságosan. Még nyomorúságos vagyonomat is követelted.

Servet:       Az más, ott én védekezésre kényszerültem. Ha az ember az életét akarja menteni, megpróbálkozik mindennel. Ezt azért el kell fogadnod utólag is.

Calvin:        Jól van, ettől akkor eltekinthetünk. De én azért ezt is megbocsátom neked és mindazt, amiért előzőleg is erre kértél. Viszonzásul én kérem a bocsánatodat, amiért a leveleidet kiadtam a kezemből. De főleg azért, hogy sokszor én is gyűlölködő szívvel voltam irántad. De értsd meg, hogy a reformációt láttam veszélyeztetve romboló nézeteidtől. Mit gondolsz, miért akartam már fiatalon is találkozni veled Párizsban? Mert szerettem volna kiűzni belőled eretnek nézeteidet!

Servet:       Nem tudtad volna, Jean Calvin, akkor már elköteleztem magam mindannak, amiért holnap megégetnek.

Calvin:        Nem történne meg, ha te legalább a legförtelmesebb víziódat, a Szentháromság tagadását visszavonod!

Servet:       Tudom, és azt is, hogy ezt még most is megtehetném. Csupán oda kellene csúszni elébük és minden tanomat visszavonni. Megtehetném, de éppen magam előtt válnék árulóvá, megtagadva mindazt, amit hiszek és vallok. Ami bennem formálódott igazsággá, mert volt merszem tovább gondolni a megcsontosodott dogmákat.

Calvin:        Volt merszed, ez igaz, de biztos vagy abban, hogy ezt helyesen tetted?!

Servet:       Látod, Jean Calvin, ez az, amiért még szembe akartam nézni veled. Az egyetlennel, aki legalább úgy ragaszkodik a maga igazságához, mint én az enyémhez. Állhatatosan mind a ketten, de ehhez már semmi köze a földi ítélkezőknek. Csak a legfőbb bírónak, Istennek, aki már tudja mindkettőnk igazságát. Beleegyezel abba, hogy hozzá fellebbezzünk?

Calvin:        Beleegyezem és reménység szerint azt kívánom, hogy találkozzunk majd azon a mennyei tárgyaláson.

Servet:       Ezt vártam tőled, Jean Calvin, és én holnap minden bizonnyal előre megyek. Ne siesd el, mikor jössz utánam, odaát már úgy sincs határidő!

Foglár:        (be; megáll az ajtóban) Prédikátor uram, a foglyot vissza kell vinnem!

Calvin:        Jól van, tegye a dolgát!

Servet:       (feláll, bilincses kezét emelve ujjával felfelé mutat) Folytatjuk, de addig is őrizzen meg téged az egyedül való Isten!

Calvin:        (feláll) Folytatjuk, neked pedig irgalmazzon a Szentháromság Úristen!

(Sötét, váltás, felfokozott átkötő zene.)

[[paginate]]

Közjáték. A sötétben hirtelen felloban a máglyatűz fénytechnikai megoldással, majd felhangzik Servet szörnyű üvöltése: „Mindenható Isten irgalmazz énnékem!” Szünet, újra: „Egyedül való Isten könyörülj szolgádon!” Szünet, majd az utolsó jajkiáltása: „Istenem, Uram, ne hagyj el!”

Tömegmoraj, melyből fokozatosan kiáltások hangzanak ki. I. férfihang: „Oltsuk el, emberek, hozzunk vizet a közeli kútból.” I. poroszló hangja: „Állj, vissza! Fogházba akarsz kerülni!? II. női hang: „Vizes ágakat, emberek! Azokkal tompítsuk a tűz erejét!” I. férfihang: „Vizet, inkább vizet, amíg nem késő!” II. poroszló hangja: „Tilos! Nem fogtátok fel?!” II. férfihang: „Apádat égessék meg így, vagy az anyádat!” A tömegmoraj felhangosodik, a máglyatűz kezd kissé csillapodni.

(Sötét, váltás, felfokozott átkötő zene.)

 

24. kép

Szín: Calvin dolgozószobája. A prédikátor sietve jön be, miközben hallani kintről a közeledő tömeg morajló érkezését. A ház elé érve már kiltoznak. I. férfihang: „Gyere ki, Kain, megölted Ábelt!” Többen is, skandálva: „Gyilkos! Hóhér! Zsarnok!” I. férfihang: „Ezek után még lesz pofád felmászni a szószékre?!” II. férfihang: „Servet szelleme kísértsen, amíg élsz!” III. férfihang: „Mihamarabb kövesd a máglyán Servetet, te papnak álcázott ördög!” Hallani, ahogy a ház kapuját döngetik, majd az első kővel betörik a dolgozószoba ablakát. Calvin a távolabb eső sarokba húzódik, mert máris jön a második, harmadik kő.

Calvin:        Uram, ha te is vétkesnek látsz egy ember halálában, úgy verjenek agyon! Hiszen akkor már értelmetlenné lett az életem! Haszontalanná vált, eldobható!

(A kaput egyre döngetik, majd lovak dobogása hangzik, jelezve, hogy megérkezett az éjjeli őrjárat.)

Őrparancsnok hangja:           (kintről) Oszoljanak, emberek, de tüstént! Aki nem ért a szóból, azt csendháborításért, betörési kísérletért tömlöcbe csukjuk!

I. férfihang:    Ne minket, Calvint zárjátok be, ő a gyilkos!

Őrparancsnok hangja:           Vigyázzon, mert rágalmazásért is bevihetjük! Öt percet adok, és aki még mindig itt tartózkodik, az kipróbálhatja, erősebb-e a lovainknál. Tirhuljanak!

(A tömegmoraj halkul, éreztetve, hogy elvonulóban vannak az emberek, majd csend lesz.)

Őrparancsnok:           (be) Szebb estét, prédikátor uram! Jól van?

Calvin:        Köszönet maguknak, most már igen.

Őrparancsnok:           Reggelig maradunk, mert még visszajöhetnek. Próbáljon meg pihenni! Jó éjszakát! (ki)

Calvin:        Istenem, te mindig megadod a választ, ha kétségek gyötörnek. Most ennek az őrparancsnoknak a személyében üzented, hogy te mindig velem vagy, és erről sosem szabad megfeledkeznem. Hála neked a figyelmeztetésért!

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

[[paginate]]

25. kép

Szín: Esztendőkkel később, 1564 elején Calvin dolgozószobája, mint az első képben. A prédikátor íróasztala mellett a karosszékben ül, írólapokat rendezget, olvasgat.

Nicolas:      (be; a kezében könyvet tart) Áldott napot, mester! Ahogy kérte, itt hozom az Institutio első kiadásának franciára fordított példányát. Az elsőt egyenesen a nyomdából.

Calvin:        Mutasd! (átveszi, nézi) Hála legyen az Úrnak, hogy ez is elkészülhetett. Hitükért szenvedett és mindmáig szenvedő honfitársaimnak szántam ajándékul. Legyen ez csak az övék. Amint reménységgel vagyok az iránt is, hogy más nemzetek nyelvére is lefordítják. Ezt az első rövidebb kiadást, vagy a néhány éve megjelent teljes Institutiót.

Nicolas:      Ebben én egészen biztos vagyok.

Calvin:        Már csak azért is, Nicolas, mert a minap levelet kaptam egykori magyar tanítványomtól, Matthias Thúrytól. Tudod mit írt benne? Azt, hogy a hazájában engem csak Kálvin Jánosként emlegetnek, és sokan meg vannak arról győződve, én is magyar vagyok. Azt válaszoltam neki, hogy örömet szerzett ezzel a hírrel, és maradjak meg csak nekik Kálvin Jánosnak. Azt kívánnám, tettem még hozzá, hogy bárcsak más nemzetek reformáltjai is a saját nyelvükön említenék a nevemet. Mert ez azt jelentené, hogy lelki polgárjogot kaptam náluk, akár a magyaroknál. Létezik-e ennél nagyobb elismerés?

Nicolas:      Nem létezik, és én hiszek abban, hogy egyszer meg is valósul. Mester, folytatja a Józsué könyve magyarázatának diktálását?

Calvin:        Most nem, gyengének érzem magam. Meg aztán bármikor ránk nyithatja az ajtót Textor doktor úr vagy Théodore de Béze. Vetekednek az ellenőrzésemben. Pedig már csak kevés van hátra a Józsué-kommentáromból. Talán majd holnap folytatjuk.

Nicolas:      Akkor én mennék is, mester. Továbbra is áldott napot! (ki)

Calvin:        (ismét kezébe veszi az Institutiót, lapozgatja)

Catherina: (be) Nagytiszteletű gazdám, Philippe Coburt polgármester úr érkezett!

Calvin:        Akkor hát engedd be!

Catherina: Igenis. (ki)

Calvin:        (leteszi a könyvet, nehezen feláll és előbbre megy, fogadni a polgármestert)

Coburt:      (be) Köszöntelek kedves mester! Nem halaszthattam, hogy meglátogassalak, értesülvén, ismét egy súlyos betegségen vagy túl.

Calvin:        Inkább még csak a közepén tartok, most is feküdnöm kéne, neked pedig leülnöd, polgármester úr.

Coburt:      (leül) Bízzunk benne, hogy Isten kegyelmes lesz az ő szolgájához és kimenekít mostani bajodból is.

Calvin:        Jól mondod, Philippe, ahogy mindig is csak rá számíthattam. Köszönöm, hogy eljöttél, de ne a kórságaimról beszélgessünk. Veled inkább másról szeretnék szót váltani. Arról, hogy esztendők óta békesség van Genfben és megadatott még megérnem ezt. Nem utolsósorban neked is köszönhetően.

Coburt:      Arra gondolsz, mikor a libertinusok nem bírtak beletörődni választási vereségükbe és vissza akarták szerezni a hatalmat?

Calvin:        Arra bizony, Philippe, hiszen nem véletlenül bőszültek fel azon, hogy újra te lettél a polgármester. Jól emlékeztek még rá, hogy együtt hoztuk a kocsmák, a jósdák és mindenféle szerencsejátékok elleni törvényeket. Hogyne akarták volna a káoszt, a szabadságnak álcázott szabadosságot, hogy szétzüllesszenek mindent, amit nagy nehezen sikerült elérnünk. Ezért tervezték, hogy elfoglalják a városházát, a Szent Péter-templomban meg az istentiszteletről hazazavarják a híveket. Engem pedig megkötözve hurcolnak el.

Coburt:      Látod, Jean, az Isten akkor is velünk volt, mert közülük valaki elárulta nekünk a tervüket. Amit felkészületlenül, sebtiben akartak végrehajtani, ráadásul részegen. Nem volt nehéz sokukat a hangadók közül összefogdosni és tömlöcbe csukatni. Csak éppen a vezetőknek sikerült megszökniük, Berthelier-nek, Frank Nitzennek, Perrinnek és másoknak. Állítólag a lovaik még a lázadás előtt készen álltak a menekülésükhöz. Azóta sem tudni, hová tűntek el, de nyomoztatni eszem ágában sincs utánuk.

Calvin:        Nem azért akartam ezt az eseményt felidézni, mintha nem emlékeznék rá, hanem miattad, Philippe Coburt. Érzékeltetve, hogy nélküled, a te helytállásod nélkül nem jöhetett volna létre ez a békesség itt, Genfben. Ami kellett ahhoz, hogy végre reformált várossá válhasson, hasonlóan Strasbourghoz. És ha már példának az utóbbit említettem, eszembe jut Perrin is, aki idehozott ezt a munkát elvégezni. Akkor azonban még én sem gondoltam, hogy ez csak nélküle lesz lehetséges.

Coburt:      Ez így igaz, Jean, de azért én most mégis hálával tartozom neki, hogy téged visszakérlelt. Mert, hogy idáig eljussunk, nagy szükség volt rád, Jean Calvin. Akiért nem is tudod, hányan aggódnak most a tanácsokban, de az egész városban is.

Calvin:        Jó ezt hallani, Philippe, de én meg változatlanul a genfi reformációért aggódom. Amelyért sokat küzdöttem veled és másokkal karöltve, akik ezt olyannyira akarták. Az én időm, érzem, már szűkre méretett, ezért arra kérlek, hogy nélkülem se hagyjátok majd veszendőbe menni a reformációt. Vigyázzatok rá, őrizzétek továbbra is!

Coburt:      Megígérem, Jean, hogy azon leszünk. Azért is, mert hiszem, hogy mindaz, amit tettél érte, példává nemesül és nem múlik el nyomtalanul az időben.

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

[[paginate]]

Közjáték. Calvin dolgozószobája. Késő este. Karos gyertyatartóban égnek a gyertyák. A prédikátor egy lezárt papírcsomagot pecsétel le az íróasztalán.

Calvin:        Uram, megírtam hát neked, ami szándékomban állt. Tudom, nem teljes, hiányos, de igyekeztem csak az igazat írni. Ahogy megéltem, éreztem, vétettem vagy helyesen cselekedtem. Előtted úgy sem lehetnek titkaim, hiszen mindezekről folyamatosan beszámoltam már neked a beszélgetéseink során. Köszönöm, hogy gyarló, esendő emberként elnyerhettem a bizalmadat, melyet sosem tagadtál meg tőlem. Ezért is merem most ezt a vallomást neked ajánlani, mint az erényeimet és a bűneimet a lelkem mélyéről elibéd táró imádságot!

(A kéziratot tartalmazó csomagot íróasztala titkos fiókjába helyezi, majd lezárja.)

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

 

26. kép

Szín: Calvin hálószobája. Középtől beljebb megvetett ágy, gazdájára várva. Szünet. Béze és Nicolas a kertből támogatják be Calvint, hátát pokrócba csavarva, majd leültetik az ágy szélére.

Béze:          Nem hittem, hogy hívásodra a kertben találok rád és nem az ágyban fekve. Örömteli meglepetés volt.

Calvin:        Nicolas és Catherina érdeme, akik csaknem erőszakkal vittek ki oda, de jól tették. Úgy érzem, Textor doktor főzeteinél hasznosabb volt számomra a friss tavaszi levegő. Jól van már, Nicolas, lefeküdni egyedül is tudok. Eredj haza a családodhoz, mert azt hihetik, ide költöztél.

Nicolas:      Megyek máris, mester, a kerti kirándulást majd holnap megismételjük. Továbbra is áldott napot mindkettőjüknek! (ki)

Béze:          Miért hívattál, Jean?

Calvin:        Bodeltől már bizonyára tudod, közjegyző előtt végrendelkeztem. Ő volt az egyik tanú, Nicolas a másik. Hamar végeztünk, hiszen csekélyke hagyatékhoz csekélyke idő is elég. Gyorsan beírhatta a közjegyző, hogy mindenemet, ami a tulajdonomban van tallérban, ingóságokban, könyvekben, Antoine-ra és családjára, valamint Marie-ra és férjére hagyom.

Béze:          Erről is beszámolt Bodel, de hát kikre is hagyhattad volna?

Calvin:        Igaz, Théo, de nem is ezt a hírt akartam megosztani veled, hanem lenne még egy utolsó megbízásom a számodra. Amit lejegyeztem, alá is írtam. Itt van az íróasztalomon. Csak azért, hogyha netán mások kétségbe vonnák az intézkedéseidet, írásod is legyen róla.

Béze:          De hát végül is mi lenne az, mester?

Calvin:        A temetésemmel kapcsolatos rendelkezéseim, Théo.

Béze:          Ugyan már, Jean, hiszen szemlátomást jobban vagy!

Calvin:        Hagyd ezt, te csak tedd azt, amit kérek tőled.

Béze:          Jól van, beszélj hát, mesterem!

Calvin:        Ne a templomban, hanem itt, a házamban ravatalozzanak fel, ahol drága hitvesemmel éltem. A temetőben ne szónokoljon senki, csak egy zsoltár hangozzék fel, amikor a koporsót leengedik a gödörbe és betakarják földdel. Virágok, koszorúk nem szükségesek. A síromat pedig ne jelöljék meg fejfával, de még egy kővel sem! Döngöljék a földfelszínnel egyenlővé. Vigyázol arra, Théodore, hogy mindez így történjen?

Béze:          Vigyázok és minden a kívánságod szerint történik majd, ezt megfogadom!

Calvin:        Köszönöm, de azért tedd el azt a papírt is!

Béze:          (az íróasztalhoz megy, az odakészített iratot elteszi)

Farel:          (be) Na, csakhogy ülve látlak, Jean, ha az ágyadon is! A múltkor nagyon rossz bőrben nyomtad a vánkost. Most meg nyilván az Akadémiáról cserélgetitek a szót a rektor úrral.

Calvin:        Nem arról, kedves bátyám, bár éppen szóba kerülhetne az is. Örülök, hogy látlak, Guillaume. Elköszönni jöttél?

Farel:          Kitől? Tőled? És különben is miért? Látni akartalak, mint annyiszor és még élve. Egyáltalán mi ez a türelmetlenség a részedről? Félsz talán, hogy lekésed a mennybe vivő utolsó postakocsit?

Béze:          Farel bátyám, nem ez a legjobb alkalom az élcelődésre. Jean nagyon beteg.

Calvin:        Hagyd, Théo, rá sem ismernék, ha nem mondana valami tréfásat. Legalább így tudom, hogy ő az. És azt is gyanítom, hogy miért éppen most jött el.

Farel:          Na, miért? Halljam hát!

Calvin:        Azért, öreg barátom, mert rettegtél attól, ha később jössz, már csak halva láthatsz. Attól pedig minden porcikád tiltakozna. Ezt akartad elkerülni. Azt hiszed, nem ismerlek, te nagy életszerető?

Farel:          Ismersz, hát persze, hogy ismersz, és bizony azt is tudhatod, én Jean Calvint élve szeretem. Nem élettelenül, mert az számomra szokatlan lenne és már fordulnék is vissza Neuchatelbe. Eszem ágában sincs hát búcsúzkodni. Ilyen eszedbe se jusson! De azért egy igét mégis hoztam neked, és azt itt hagyom, hogy erősítsen a hitedben, mint hajdan Ézsaiást is. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, ha folyókon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz, nem égsz meg és a láng nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened.” Imádkozni fogok érted, drága Jean, abban a reményben, hogy odaát még sok közös élményben lesz részünk. Ahol már nem kell számon tartanunk az időt sem. (Odamegy Calvinhoz, gyöngéden végigsimít a vállán, majd lassan ki.)

(Sötét, váltás, átkötő zene.)

[[paginate]]

27. kép

Szín: Mint az előző képben Calvin hálószobája. A prédikátor felpócolt párnán fekszik. Bodel Froment az ágy előtt áll, már indulásra készen. Kezében egy tálcán kis terítővel letakarva az úrvacsorai kellékek. Kenyérszeletkék, serlegben borral.

Calvin:        Köszönöm, Bodel, máris könnyebben érzem magam. Hidd el, a nagy útra kellett ez a szent útravaló.

Bodel:         Ne mondd ezt, Jean, vedd úgy, mintha csak a Szent Péter-templomban vettél volna úrvacsorát.

Calvin:        Ne próbálj vigasztalni, kedves barátom, mert nincs szükségem rá. Csak hazamegyek megpihenni, mint a megfáradt vándor, akire várnak már a szerettei. Bodel, te még úton vagy, légy továbbra is vigyázója genfi reformáltjainknak.

Bodel:         Az leszek, Jean, a te nyomodban járva! (ki)

Catherina: (be) Többen is jönnének meglátogatni gazdámat, de én nem engedek be senkit. Jól teszem?

Calvin:        Nagyon jól, Catherina. Elegen jártak már itt. Tanácsnokok, prédikátor társaim és hát a híveim, akik talán mind eljöttek volna. Éreztem a szívük ditkálta vizitációkat, de tudtam, inkább már búcsúzkodni jöttek. Egyikük-másikuk úgy nézett rám, mintha azt figyelné, élek-e még? Ami természetes is, Catherinám, mert nekem már nem csupán minden nap, de minden óra is ajándék a Mindenhatótól. Antoine öcsémet várom még, és Béze rektor urat, de őt majd estefelé, ha végzett az Akadémián.

Antoinie:    (be) Kérettél, bátyám, itt vagyok!

Catherina:  Csak emlegetni kellett a prédikátor urat és meg is érkezett. Akkor én már megyek is vissza őrködni. (ki)

Antine:    Miben lehetek a szolgálatodra?

Calvin:        Olyasmiben, öcsém, amit csak rád bízhatok, senki másra. Egy feladat elvégzésére kérlek, ami különösnek tetszik, de nekem nagyon fontos. Az íróasztalom titkos fiókjában van egy leragasztott, lepecsételt csomag, benne kézirattal. Ne kérdezz róla, mert neked sem árulhatom el a tartalmát. Azt a csomagot a Bibliámmal és a franciára fordított Institutiómmal együtt tedd majd bele a koporsómba. Nem lesz nehéz, mivel kérésemre a házamban ravataloznak fel. Zavartalanul elintézheted. Megteszed, kedves öcsém?

Antoine:    Megteszem, Jean, ahogy kérted!

Calvin:        A titkos fiók kulcsa itt van egy kis bőrzacskóban a párnám alatt. Lehet, hogy fölösleges volt így óvatoskodni, de inkább, mintsem a csomag valakinek a kezébe kerüljön. Gyere, vedd ki innen a kulcsot!

Antoine:    (Odamegy, kiveszi a párna alól a bőrzacskót és beleteszi papi köntöse belső zsebébe.)

Calvin:        Ugye felesleges is kérnem, öcsém, hogy erről soha senkinek ne beszélj!

Antoine:    Nem beszélek, Jean, a titkodat megőrzöm, amíg csak élek!

Calvin:        (átöleli) Köszönöm, Antoine, áldjon meg az Isten érte! Most pedig menj és légy készenlétben. (Antoine ki)

(Szünet. Calvin mozdulatlanul fekszik. Csend van.)

Béze:          (be) Sikerült előbb elszabadulnom az Akadémiáról. (Calvinhoz siet) Mesterem, alszol? Úgy megvárom, amíg felébredsz. (Széket húz az ágyhoz, leül rá. Szünet.)

Calvin:        (gyenge, erőtlen hangon, anélkül, hogy a fejét mozdítaná) Te vagy az, Théo?

Béze:          Igen, én vagyok, Jean.

Calvin:        Jó, hogy ideértél, mert… mondani… akarok… neked valamit…

Béze:          (közelebb hajol) Hallgatlak.

Calvin:        Megírtam… ahogy kérted…

Béze:          (még közelebb hajol) Nem értem… beszélj kicsit hangosabban… Mit írtál meg?

Calvin:        Azt… tudod… az életemről… Istennek…

Béze:          (izgatottan) Megírtad? Valóban? Jól értettem? És hová tetted, Jean?!

Calvin:        Istennek… az Istennek… az Istennek…

Béze:          Ezt már mondtad, Jean! Azt áruld el, hová tetted a kéziratot? Erre felelj! Hol van? Hol van?!

Calvin:        (Nem válaszol. Csend.)

Béze:          (Szünet. Ül és nézi a halottat.) A szeme még nyitva… Mintha csak virrasztana, mint annyi éjszakán keresztül (Lezárja Calvin szemét, feláll.) Most már aludj, drága mesterem, és álmodd azt, hogy nem haltál meg! (Lassan ki.)

(Sötét, váltás, nincs zene.)

[[paginate]]

Közjáték: Calvin dolgozószobája. Éjszaka van.

Antoine:    (be; kezében karos gyertyatartó, benne égnek a gyertyák, csak azok világítanak. Az asztalra teszi a gyertyatartót, majd bátyja íróasztalához megy, kinyitja annak titkos fiókját, és kiemeli a kéziratos csomagot. Az íróasztalra előkészített Bibliával és az Institutióval együtt a hóna alá szorítja. Felemeli az asztalról a gyertyatartót és a túlsó ajtón átmegy a fogadószobába Calvin ravatalához.

(Sötét, váltás, zúgnak a harangok, Calvin temetését jelezve. Úgy szóljanak, hogy érzékeltessék, Genf minden tornyában kongatják.)

 

28. kép

Szín: Calvin dolgozószobája. Már a temetés után.

Béze, Bodel Froment:            (be; a harangozás a bejövetelükkel ér véget)

Bodel Froment:          Csak az imént hagyták abba, egész temetés alatt harangoztak. Még jó, hogy ezt nem tiltotta meg, Jean, így legalább a harangok szóltak, ha már az emberek nem beszélhettek a sírjánál. Milyen üres most ez a szoba is nélküle!

Béze:          Nekem nem tűnik annak. Mintha most is ott ülne, csak láthatatlanul, hogy ne zavarjuk.

Catherina:  (be) Csakhogy megérkeztek a rektor úrék is. Mindenki, aki igazán közel állt hozzá, már ott van a fogadószobában. Alig szólnak, csak ülnek, és látszik rajtuk, hogy rá emlékeznek.

Bodel:        Akkor társulok hozzájuk én is. (ki)

Catherina:  Rektor úr, mondhatok valamit?

Béze:          Csak mondja, Catherina.

Catherina:  Nem lesz ez így jó kint a temetőben. Mintha nem is lenne ott sír. Én bizony be fogom vetni virágmagvakkal. Olyan lesz, mintha egy szép színes szőnyeg terülne rá.

Béze:          Nem szeretné. Inkább fűmaggal, Catherina. A fű zöld, és bizonyára tudja, az a reménység színe.

Catherina:  Igaz, az is szép lenne. De azért tudja-e, rektor úr, hogy még a fű között is előbújhatnak a kis mezei virágok?

Béze:          Tudom, Catherina, de ezeket már az Isten helyezi el ott és nem mi.

Catherina:  Akkor hát bízzuk ezt az Istenre. Na, megyek vissza a többiekhez, csak kijöttem, hogy megnézzem önöket, itt vannak-e már. Tudom, a rektor úr maradna még kicsit ebben a szobában, meg is értem, de azért jöjjön be hozzánk is! (ki)

Béze:          (egyedül, szünet) Vajon hová tehette azt a kéziratot? Lehetetlen, hogy ne találjuk meg! (Az íróasztalhoz megy, a fiókokat húzogatja, a titkosat is, ami már nincs bezárva. Aztán körbesétál a szobában, nézelődik.) Hagyom most, a mester csak a fejét csóválná, ahogy keresgélve emlékezem rá. Majd néhány diákommal megpróbáljuk előkeríteni. Antoine biztosan beleegyezik, hogy átkutassuk a házat. Nem szabad, hogy elkallódjon! Pótolhatatlan. (Előbbre jön, megáll, felnéz.) Jean, drága mesterem, meg kell hogy értsd ezt! Neked lenne fontos, hogy belőle megismerhesse mindenki az igazi Calvint. Vagy mégsem írtad meg? Csak nekem mondtad, hogy reménykedjem? Ez nem lehet, mert te képtelen voltál valótlant állítani! Hihetőbb, hogy az Úrnak szántad, mint említetted is utolsó szavaidban, és nem nekünk. Aztán gondoskodtál is arról, sose találjuk meg. Ha így lenne, ezt is elfogadom. Hiszen te már miért is törődnél azzal, ami földi? Azzal csak nekünk kell, amíg tehetjük. Neked nem. Téged most már az a lelkedből fakadó szent vágyakozás szárnyaltat egyre feljebb, hogy mielőbb hazatalálj Istenedhez! (lassan ki)

(Kórus Calvin kedvelt zsoltárát, a 25.-et énekli [Szívemet hozzád emelem, 1., 3., 6. versszak], majd sötét, vagy ha van,

függöny.)

 

Tóth-Máthé Miklós

 

Hasonló anyagaink

Zsirai László verse

CSERE Nem csak az létezik, aki itt lélegzik a közeledben, akit hallhatsz, akit látsz, akit tapinthatsz, akit átölelhetsz.   Az is létezik, aki elment, az is létezik, aki...