Magunk keresése

Albert Gábor: Vesszőfutás

Válogatott művek 5.

Pont Kiadó, 2017

Albert Gábor Kossuth-díjas író gazdag nyitott életművének 5. kötete, a Vesszőfutás három kisregényt foglal magában: Az istentagadó, Vesszőfutás, F. Miklós Oravicán. 

Miről szól ez a trilógia? Mindegyik mű másról és mégis ugyanarról. Valamiről, amit könnyebb körülírni, mint egy szóban megnevezni. Ezek a történetek egyaránt szólnak az életről, a sorsról, a történelemről, az emberi méltóságról, az egyén kiszolgáltatottságról, az erényekről és a romlottságról – az ember győzelmeiről és vergődéseiről a történelemben.

De helyesebb tán, ha így kérdezek: mit üzen nekem ez a könyv?  Mert ahány ember, annyiféle olvasat. Nos, aki valamiféle linearitást, kerekded történetek sima leírását várja az opusoktól, csalódni fog. A három regény, három világ. A story, az időkeretek, a körülmények annyira eltérőek, hogy keresve sem találni köztük közvetlen összefüggéseket. A három munka mégis ízül, összetartozik, és egészet alkot. Nem a cselekményekben, hanem valami magasabb rendűben: a gondolatiban. Ez az eszmeiség pedig az ember, jelesül az egyén méltósága és egyidejű kitettsége, kiszolgáltatottsága a történelemben.

Sorsunk vesszőfutás. Minden, ami fontos történik ebben a kötetben, az – közvetve ─ az emberi méltóságért vívott küzdelem jegyében zajlik. Mert az alávetettség, a kiszolgáltatottság méltatlan az emberhez. Csak a szabad élet igazán emberi.

Mi az emberi méltóság? – kérdezhetnénk. Bizony nem más az, mint saját értékünk érzékelése és tudomásulvétele, értékességünk értékelésének és elismertetésének igénye. Önmagunk jelentőségének, annak tudata, hogy képességeink minden más élőlény fölé emelnek bennünket. Mivel a méltóságtudat ember voltunkra vonatkozó reflexió, csak az egyén(iség) megjelenésével, azt követően alakulhatott ki, hogy az ember ráébredt önmaga értékére és arra, hogy minden, ami értéket képvisel a világon, csupán emberre vonatkoztatottságában jelent értéket.

A méltóság az adott és a kellő, a valóságos és a még nem létező, de erkölcsileg-emberileg érvényes kettős világában mozog. Ezért az élet olyan zsinórmértékének tekinthető, amihez cselekvéseinkben, összes megnyilvánulásainkban mindenkor igazodnunk kell. A méltóság ember voltunk lényegi meghatározottságából fakadó erkölcsi magatartás, olyan szelektív viszonyulás, amely kritikus mindennel szemben, ami embertelen vagy emberellenes. Persze a benne foglalt tiltakozás lehet nyílt vagy burkolt, közvetlen vagy közvetett, attól függően, hogy milyen jellegű a szóban forgó történelmi kor, és hogyan oszlanak meg benne az erőviszonyok.

Jelentsük ki ugyanakkor azt is – már csak a tévedések elkerülése végett is ─, hogy a mindenkori erőviszonyok alakulásából adódóan az író nem kifejezetten az emberi méltóságot helyezi örök piedesztálra, sokkal inkább az ezerarcú kiszolgáltatottság elleni küzdelmet tartja folyamatosan fókuszban. A megalázások, a megalázottság állapota elleni cselekvő tiltakozások, küzdelmek sokfélesége fut végig a történettöredékek sokaságán.

[[paginate]]

A trilógia cselekménye az eleven élet és egy álombeli, meg nem történt, de megtörténhető gomolygásában zajlik. Ahol nincs áthatolhatatlan határ való és lehető között, ahol mindent az alkotó képzelőerő irányít, dönt el, határoz meg.

A „díszletek” nyilván a tárgyi világéi. Ennek a faktumnak a forrása hiánylény voltunkban rejlik. Abból a sajátosságunkból fakad, hogy Isten minden más teremtménye zárt és elégséges önmagának, egyedül az ember nyitott. Aki mindig több akar lenni, mint amennyi. Minduntalan teljesülni, istenülni akar. Csakhogy a teljességet, a tökéletességet sohasem érheti el, mert a megvalósult teljesség és tökéletesség maga Isten. Mégis fajtánk konok Sziszifuszként ismét és újfent nekifeszül annak a bizonyos kősziklának, azt remélve, hogy egyszer valahogy csak felgörgeti a csúcsig.
A történelmet tehát akár a véget nem érő kísérletek, nekifeszülések egymásutánjaként is felfoghatjuk. Fogas kérdés persze, hogy az, ami előbbre van, ami hozzánk időben közelebb áll, több-e, emberibb is egyszersmind? Korunk valósága mintha nem ezt igazolná.
Tegyünk még egy, számunkra itt fontossággal bíró megjegyzést: Az ember társas lény, aki csak strukturált, hierarchizált nagyközösségben, társadalomban tud élni. Ami határt szab a cselekvéseknek, irányt is adva, egyszerre ösztönző, de kordában is tart. Az a tény, hogy az ember szabad akarattal bír, bizonyos fokú önállóságot kölcsönöz az individuumnak, ugyanakkor felelősséget is ró rá. A végtelen Idő áramlásában az egyén egyszerre alakítója és szenvedő alanya a történelemnek.
Mivel viszonylag szabadok vagyunk, felelősséggel tartozunk tetteinkért. A jog törvényekkel, normákkal szabályozza a közösségi életet. Egyértelműen, világosan. Bonyolultabb, ezért sokkal nehezebben értelmezhető az erkölcs univerzuma. A morális törvények az erkölcs világának csupán kis szegmense. Azon túl leledzik a szubjektív felmérhetetlen egyeteme: az érzelmek, a motívumok hatalmas kozmosza. A mind többet és többet birtokolni akaró, teljesülni óhajtó ember cselekvéseinek végső mozgatója pedig az érdek. Ez az a gyúanyag, ami örökös mozgásban tartja a világot, alakítja a történelmet.

A kötet címadó kisregénye félreérthetetlenül azt sugallja, hogy alá-fölérendelt, kiszolgáltatott helyzetében az egyén élete megszégyenítő vesszőfutás. Hisz miközben építünk, pusztítunk, küzdünk, küszködünk és élünk, időről időre ostorcsapásoktól szenvedünk. Mert az egyének és/vagy a közösségek érdekei igen gyakran ütköznek, viszonyuk legtöbbször konfliktusos.

Az istentagadó kisregény, amely visszaviszi az olvasót az antik görög világba (a trójai háború kavalkádjába) a leginkább cselekménydús történet. De itt sem a külső eseményekre, hanem az ember belső világának feltárására helyezi a hangsúlyt a szerző. Ami a legnehezebb írói feladat. Ugyanis a lélek a legösszetettebb, legkiismerhetetlenebb tulajdonunk. „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”.(Szophoklész)

Közhelyszerű igazság, hogy miden történelmi korszaknak megvolt a maga uralkodó eszméje. Az antikvitásé, például, a dicsőség, a hősiesség, a jellemnagyság. „Az élet egyetlen célja az erény”. (Héraklész)
„Egy sziklahasadékban rejtőztem el, nehogy megzavarjanak, és gyerekkori kincseim közt próbáltam elképzelni azt a másik világot, amelyik tele van dicsőséggel, harccal, ahol végre megmutathatom, ki vagyok”.
„Erős voltam, szép is talán. Mindig az első sorban harcoltam, én üldöztem legtávolabb a trójaiakat, megöltem közülük egy tucatot, egy csomónak még a nevét sem tudtam, és mégis minden maradt a régiben. Senki sem ünnepelt, az énekesek sem rólam, hanem apámról, a nagy Akhilleuszról mondtak énekeket…”
Bonyolítja a kérdést, hogy dicsőséget el lehet érni csalással, az ellenfél becsapásával is (Odüsszeusz, a trójai faló).
Az istentagadó kisregényben tulajdonképpen egy felnőtté vált ifjú morális világának a lenyomatát látjuk, miközben képet kapunk annak a kornak a szándékairól, céljairól, tetteiről is: „Óriási pusztaság, és körös-körül romok, romok, füstölgő romok. Igen, ilyen a lelkem. Ez vagyok. De hát én tehetek róla? Én romboltam le, én öltem ki belőle mindent? Ezt szoktam kérdezni, és senki sem válaszol”.

[[paginate]]

Ha az antik görögség értékvilágában a dicsőség, a hősiesség, a jellemnagyság állt az értékrend élén, más koroknak mások voltak az uralkodó ideái, eszményei. A keresztyén középkornak, például, az üdvözülés, a 19. századnak pedig a szabadság. A szabadsághős mindmáig a múlhatatlanság szinonimája. Nem hangsúlyozzuk eleget, hogy a magyar szabadságszerető nemzet. Küzdöttünk, szenvedtünk is érte eleget. Sőt, a mienkért küzdve, megőriztük mások, sokak szabadságát is. Csakhogy a történelem nem ismeri a hálát – ezt saját bőrünkön is tapasztaljuk.
Persze, az élet nem fehér-fekete, jó és rossz, szent és gonosz egymásnak feszülése, elegye, hanem rendkívül bonyolult jelenségegyüttes. A trójai háború eseténél maradva, az író azt kérdezteti hősével: mit kell látnunk a trójai falóban? „A hitszegés, a csalás monumentumát, a pusztítás és a pusztulás jelképét, amely minden hősit romba dönt, nevetségessé tesz, és a gazemberségnek állít örök emléket.” – szól a válasz.

Saját korának (a mögöttünk hagyott rezsim) torzszüleményeire utalva a szerző úgy látja, hogy: „Megint az Odüsszeuszok győznek, a csalás marad fölül a hősiességgel szemben, /…/ újra nekik lesz igazuk, és ebben nekem is részt kell vennem, nekem is ott kell kucorognom a faló bendőjében, hogy még nyilvánvalóbban bebizonyosodjék, hogy a vagdalkozásnál /…/ a csel sokszorta többet ér /…/ Undorodtam magamtól.” Nincs okunk kételkedni benne.

Az író az élet törvénye szerint még tovább bonyolítja a helyzetet: „… Nincs ínyemre a dolog, amit még hitványságnak is lehetne nevezni, de ráérünk akkor igaznak látszani, ha már kezünkben a győzelem. Fiatalkorában még ő maga is (a hős – Szerk.) azt hitte, hogy a tett fontos és nem a nyelv, a szó, de most már bölccsé érlelték az évek, a tapasztalatok, és tudja, hogy ellenkezőleg: ha az ment meg, és az vezet célhoz, bizony még a hazudozás is erény.” Odüsszeusz tudta, „hogy a görögség érdeke kívánja, értük kell megtennem, nem a könnyebbség miatt, hanem a többiekért kell hazudnom, feláldozni – természetesen csak erre a rövid időre – a becsületemet.”

A Vesszőfutás a görög antikvitásból közelmúltunkba viszi az olvasót. Egy embertelen világot mutat be töredékesen, elképesztő szörnyűségeivel: „Naphosszat a katonatiszt buta viccelődését kellett hallgatnom… Nemrégiben engedték haza a fogságból, betegeskedett, és most itt akart megerősödni falun. /…/ Valami baj volt vele, a népbíróság ítéletét várta, én ismertem a rokonait, és mindig hozzám beszélt, de nem nekem, a többieknek mondta. Fél év múlva felakasztották, sejthette ő is, azért volt olyan kesernyés.”

Köztudomású, hogy népbíróságokon minden egyéb történt, csak igazságszolgáltatás nem. A mögöttünk hagyott kommunista diktatúrában a szörnyűségek tömegét követték el védtelen emberekkel szemben, miközben dicsőítő szavakkal sulykolták a hiszékeny lelkekbe egy fényesre hazudott jövő ábrándképét.

Az emberi méltóság parányának megőrzéséért, a megaláztatás elleni küzdelemben, ha úgy hozta a pillanatnyi helyzet, akár a bűntettig is el kellett menni. A behemót koma arról mesélt, „hogy múlt évben dohányt is termesztettek, és ahogy már ilyenkor lenni szokott, néhány zsáknyi leveles dohányt a legjavából nem szolgáltattak be, megvolt már a hely is, ahova el kellett vinni.” Útközben befordultak a kocsmába, ahol találkoztak a finánccal, aki felkérezkedett a kocsira. A kocsi deszkán úgy ültették, hogy éppen alatta legyen a szűzdohány. „A fejszét odakészítettem a kezem ügyébe /…/ Ha egy kukkot is szól, agyonütjük, és elkaparjuk az árokban.” /…/ „Meg sem mozdult egész úton, pedig érezhette, mi is éreztük a szűzdohány szagát.”

[[paginate]]

Más szörnyű kép: „Szegeden egy leventesapkáért tarkón lőttek egy fiút. Ezt a rádióban mondták. Talán hazugság, de az is lehet, hogy igaz. /…/ Már mindenki lenn áll a fal mellett, a beton szeméttartóknál, és a katona újra magasra tartja a ruhát. Kié? Ha nem jelentkezik a tulajdonos, minden tízedik meghal. /…/A katona fenyegetőzik, rázza a géppisztolyát. /…/ Ketten elkapják a karomat, és előrelöknek. Nem tudok hátrafordulni, nem tudom, kik azok, hiába vetem meg a sarkamat, hiába akarok visszaállni a sorba, nem lehet, mindenki engem tart, a tekintetük megkötöz, engem dobnak oda, kiadnak, és mind csak azért a nyomorult ruháért.”

A történettöredékekből, emlékekből, álomképekből felépített trilógia impozáns vallomás. Ellenséges, embertelen környezetben kell a hősöknek megőrizniük méltóságukat, életüket. A legszebb erények és a legocsmányabb gyarlóságok garmadája, finom lélekrajzok tárulnak szemünk elé. „Tépett ruhájú katonák ültek a felpúpozott málhák tetején, újságpapírba sodort ormótlan cigarettákból szívták a füstöt, és mind nevetett. Különös tekintetű tatárok, lapított arcú mongolok, a kocsik előtt macskalovak. /…/ Örültünk, hogy vége a háborúnak, hogy hazafelé tartanak. Még mindig féltünk. Ezek mind bolsevisták. Néhol még az antibolsevista kiállítást hirdető plakátok foszlányai is ott virítottak a falakon…”

Az író számára sohasem a cselekmény fontos, az Én belső világának kivetülései, rezdülései, az egyén eszköz-léte domborodik ki az egymást követő epizódokból az F. Miklós Oravicán kisregényben is. A felnőtté vált egyén tisztában van vele, hogy a felelősség kölcsönös. Tudomásul veszi, belé is törődik: „Engem szisztematikusan tett tönkre az állam, engem mindenből kiforgattak volna, ha hagyom. A pénzemből, a vagyonomból, a becsületemből. Ki téríti meg az én káromat, honnan szerzem vissza azt, amibe nekem az a százezer mázsányi kiásott kőszén kerül, mit vasút híján, a magas szekérbér miatt nem tudunk a Dunához szállítani? Minden bányát potom áron akar felvásárolni, ezer féle akadályt gördít a magánzók érc- és kőszénbánya-művelésének eleibe (a hatalom ─ Szerk.). De ez még hagyján! Mi lészen ezekkel a bányákkal, amelyek itt hevernek parlagon /…/ az ember meggyalázva, értékei kiaknázatlanul. /…/ Az emberi agy pedig, ha nem takarítják be gyümölcsét, csak dudvát terem, elvadul. Látta ezt a gyászruhás asszonyt? Mint a számonkérés, úgy állt az ajtóban, vagy inkább Magyarország gyászoló nagyasszonya, miután végleg elvesztette gyermekét. Engem is éppúgy gyászolhatna, s bennem a Hazát, ha éppen úgy tetszik, és a gyásza vád is egyben. Mert ki juttatta ide? Vagy mi űzte ennek a szerencsétlennek a gyermekét idegenbe? /…/ Nem az elkerülhetetlen végzet, hanem a fe-le-lőt-len-ség. Idegen földre, bujdosásba, és ott ki felejtkezett el róla? Magyar asszony a sok idegen között, gyásza ugyan kit érdekel? Magyar teremtés, és a sorsa minket példáz, az egész Hazát! /…/ A dolgokat nem elég tudomásul venni, látni is tudni kell…”

Történelemrajz ez a javából, és mesteri lélekrajz, amivel ─ elolvasva a három kisregényt ─ kétségkívül gazdagabbak, s tán emberibbek is leszünk.

Aniszi Kálmán

Hasonló anyagaink

A Második Helvét Hitvallás

A Második Helvét Hitvallás (Új fordítás 2017) Fordította és jegyzetekkel ellátta: Buzogány Dezső Kálvin Kiadó, Budapest, 2017 Fr/5, 184 oldal, keménytáblás, 990 Ft

Számadással Istennek tartozom

Az első magyar Kálvin-regény Tóth-Máthé Miklós: Számadással Istennek tartozom Regény Kálvin Jánosról Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület, 2017