Jog és erkölcs

Somogyi Alfréd, Az egyházjog isteni többlete
Komárom: CJTA, 2016. 351. lap 

Hogy finoman szóljunk: nincs túltermelés a református egyházjog mai magyar irodalmában. Az utóbbi években úgy tűnik, hogy inkább jogászok részéről jelentkezik az érdeklődés, s nem annyira lelkészek foglalkoznak ezzel az egyébként klasszikus teológiai diszciplínával: említhetjük itt Szathmáry Béla jelentős munkáit, de a tőle meglehetősen eltérő Antalóczy Péter műveit. Somogyi Alfréd annyiban hasonlít e kettőre, hogy személyében szintén jogászt is láthatunk, de alapjában véve a református lelkészi jelleg dominál. A pozsonyi református egyházmegye esperese a Selye János Egyetem Református Teológiai Karán tanít, ugyanakkor azonban konkrét lelkészi munkájában gyakorolja (sőt néha kénytelen is gyakorolni) az egyházjog rendelkezéseit.

Miként a személy nem mondható átlagosnak, úgy a könyv maga is kissé eltér a megszokott kánonjogi művektől – szemmel láthatólag az a célja a szerzőnek, hogy ne csak az egyházjogi megszokás, hanem az elvek átgondolása, s gyakorlat során azok érvényre juttatása legyen minden lelkésznek, sőt egyháztagnak is a célja. Világos, hogy egy ilyen cél elérése érdekében a szerzőnek tudnia kell monografikus módon, egészen részletekbe menve vizsgálatot végezni, de éppúgy szükséges adott esetben, hogy a szerző távlatokat is tudjon nyitni. Ha e kettőt várjuk el a könyvtől, úgy a szerző meg is felel az elvárásoknak!

A könyv felosztása igyekszik a klasszikus rendszerezést követni, s hagyja, hogy maga az anyag hasson tartalma által. Az első nagy fejezet ezért a történeti részt tárgyalja, a második az elméleti részt, a harmadik pedig a gyakorlatit – az elrendezés tehát önmagában is mutatja, hogy az egyházjog (mint általában a jog) nem természettudományos exaktságával hat, hanem inkább azáltal, hogy az emberekhez, társadalmakhoz, illetve a társadalmakban – és egyházakban is – érvényre jutó elvekkel áll kapcsolatban. Ezért tűnhet a szerző számára fontosnak, hogy az ószövetségi törvények gazdag tárát először az ókori keleti törvénykezés hátterén mutassa be. Ez a viszonylag rövid áttekintés (47-89. lap) kétségkívül jelentős hozzájárulás a mózesi törvények megértéséhez, hiszen az egyes rendelkezések értelmét ugyan kivehetjük a Biblia lapjain (bár az összehasonlító vizsgálat az értelemhez is sokat hozzáfűz), viszont a jelentőségét, értsd: eltérését, vagy újszerűségét csak ezek hátterén tudjuk kellőképpen értékelni. S talán nem túl fárasztó olvasmány, ha néhány oldal erejéig megáll az olvasó Lipit-Istár kódexe mellett, vagy a hettita törvényekre is oldalpillantással van! Ha jól értem, ezen passzusok megírásában a szerzőt leginkább az ismert J. Klima könyvei befolyásolták – ezek megvannak magyarul is, úgy hogy az olvasó utána tud nézni az olvasottaknak. Újabban hangsúlyozni szokták még Asszerhaddón vazallus-szerződéseit is, mint amelyek főként az 5Móz törvényeire voltak hatással – talán egyszer ezekre is figyelemmel tud lenni a szerző. Az mindenesetre érdekes, hogy jogi tematika szerint összegzi a könyv a mózesi törvényeket, úgy mint a jövevény, a társadalom, a szexualitás, az ingatlan, a bérezés, az adózás rendje, a Jóbél-év, a menedékvárosok, a harcászat, az áldozat, az ünnepek és a kultusz törvénye. Ez a rend nyilván egy jogász gondolkodását tükrözi – irodalomkritikai szempontból talán más sorrendet állítottunk volna fel! Az is érdekes kérdés lehet a továbbiakban, hogy a rendelkezések között megtalálható anyagban mennyi a szokásjog átvétele, és mennyi a jogelvek alkalmazásának eredménye. A szerző számára azonban inkább az a fontos, hogy mely kérdések által érzi a törvényalkotó, hogy a társadalom jelentős kérdéseit rendezte. Összességében azt kell mondjuk, hogy nyilván a mai jogász szemével tekinti át az ókori keleti törvényeket ez a könyv; az áttekintés nélkül azonban kétségkívül levegőben lógna az elvi rész!

[[paginate]]

Az elmélet meghatározásában az „isteni többletet” érdekes módon ragadja meg a szerző: ahogy írja, a „nekem-motiváció” és az „enyém motiváció” kettősségével. Ezen azt kell értenünk, hogy az ókori törvények általában az uralkodó és az alattvalók kettősségére épültek, s céljuk az volt, hogy az uralkodó iránti elvárásokat biztosítsák („nekem”). Az izraeli törvények azonban Istentől származnak (Mózes csak közvetítő), s céljuk az Isten által adott ígéretek valóra váltása, a szövetség megpecsételése: hogy Izrael Isten választott népe maradhasson („enyém”). Ez utóbbiból komoly elvek következnek: az identitás elve, a kiválasztás/kiválasztottság elve, a szövetség elve, továbbá a szeretet, a „nem feledés” elve, az újrakezdés, a jelenvalóság, a befogadás, az egyértelműség, az állandóság és az apológia elve. Ezeken az elveken keresztül jut el a szerző oda, hogy a jog definícióját adhassa, amelyre épül az állam fogalma is – és majd csak ezután definiálhatjuk az egyházat. A gondolatvezetés logikus: „Az egyház öndefiniálásánál tehát kiindulási alapnak számít, hogy az egyház (értsd: keresztyén egyház) nem emberek elhatározásából és akaratából létrehozott szervezet, hanem Krisztus, vagyis Isten Fia által életre hívott közösség, amely nem emberi eredetű, ezért nem is emberi, és nem is az embereké, hanem isteni eredetű, ezért lehet az egyház Krisztus menyasszonya, Krisztus teste, és ezért lehet az Újszövetségben olvasni, hogy az egyház Isten egyháza. A meghatározásban ott kell, hogy szerepeljen erőteljesen ez a birtokviszony, amely az egyház egyedüli és kizárólagos transzcendentális kötődésére és eredetére utal.” (240-241. lap). Ha tehát a jog, az állam és az egyház ugyanazon elvekből épül föl, akkor ez azt is magyarázza, hogy az egyház – bár eredete isteni – mégsem idegen test az emberi társadalomban. Talán annyit kifogásolhatunk, hogy éppen a társadalom definíciója hiányzik – úgy tűnik, a szerző automatikusan azonosította a társadalmat és az államot. Ez lehetséges, de csak akkor, ha az államot nem szűkkeblűen az európai típusú államok értelemében vesszük. A könyvnek mindenesetre értékes része, ahogy ezután bizonyítja, hogy mindez hogyan valósult meg a történelem során az egyházi és állami intézmények jegyeiben.

A gyakorlati rész az Európai Unió alkotmányának vizsgálatával indul. Köztudottan itt elkerülték a „keresztyén” szót, de az „egyház” kifejezés se túl gyakori… Világos, hogy a keresztyén egyházak számára nem kielégítő, ha vallásszabadságukat individuális jogok alapján látják biztosítva – ilyen alapon a „libatoll-imádók vallási közössége” is létrejöhet az Unió területén – írja a szerző a 285. lapon. Szerinte az Unió felfogása inkább a „nekem-motiváció”, és nem az „enyém-motiváció” alapján áll. Az egyházak – különösen is a református egyház – helyesebben teszik, ha saját egyházjogi hagyományukból táplálkoznak! A szerző itt idézi Gözödi Zsolt könyvét (Protestáns egyházértelmezés a reformáció századában jelentősebb egyházi rendtartásokban, Budapest: KRE/L’Harmattan, 2014), amely e hagyomány dokumentumait vizsgálja, s ennek alapján keresi a gyülekezetelvű egyházképet, amely azonban nem merül ki kongregacionalizmusban. Érdekes képpel zárul a könyv: az egyházjognak nem korlátoznia kell, hanem korláttá kell válnia – a „korlát” szó itt nem az akadály értelmében szerepel, hanem inkább a fogózó, segítség és támasz funkcióját kell betöltenie.

Magyarországon többször hallottuk már, hogy hazánkban „nem igazságszolgáltatás, hanem jogszolgáltatás van.” Sajnos ez nem jót jelent: inkább azt, hogy az írott jog különböző helyein megtalálható szabályok között próbálunk manőverezni. Eközben, nyilván, maga az elv és igazság sérül. Somogyi Alfréd könyve éppen ennek ellentétjét mutatja be; használatát ezért nem csak egyházi körökben javasoljuk!

Karasszon István

Hasonló anyagaink

Exhortáció

Karasszon István ajánlja Kocsev Miklós Csütörtöki biztatások című összeállítását.