Árral szemben

Banner Zoltán: Képírás ─ képolvasás.

Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016

 

 

 

 

Őszidejű összegzés. A tovatűnt ifjúság nosztalgikus kellemét éppúgy kiérezni belőle, mint a feltétlen főhajtást a régi mesterek és kortárs alkotók vitathatatlan teljesítményei előtt. Hiteles képet kapunk a kiadványból az erdélyi művészeti élet sokszázados történetéről, mellőzésekről, tiltásokról, atyafiságosnak nem nevezhető hatalmi túlerők rombolásairól, az agyagba döngöltek, kiszolgáltatottak főnixi újjáéledéseiről, egyszóval arról a káprázatos világról, amit erdélyi magyar képzőművészeti életnek nevezünk. Egyszersmind bepillanthatunk e művészeti univerzum felbúvárlását vállaló művészettörténész, művészeti író drámai mozzanatoktól sem mentes életébe, nemzeti közössége elkötelezett szolgálatába, gazdag, színes, nyitott életművébe. Kövessük hát mi is a Banner Zoltán által bejárt utat, szemezgessünk az elénk tárt kincsekből!

A Szerző a középkorral kezdi vizsgálódását. Mi indokolja ezt a döntést? Legfőképpen az a tény, hogy Orbán Balázs A Székelyföld leírása óta „egyetlen szakkönyv sem jelent meg a Székelyföld középkori művészetének egészéről”. Különösen Csíknak volt mostoha a sorsra. A csíki régió még az ország keleti részéhez viszonyítva is megkésett volt. Ám az elszigeteltség okán elviselt sok rossz mellett jót is tartogatott számunkra az élet. Hátratételt jelentett, hogy sok minden ─ középkori templomok, szárnyasoltárok, freskók stb. ─ az ismeretlenség ködében maradtak. De minő szerencse, hogy „a középkori egyházi építészet és képzőművészet magas művészi fokot jelző emlékei” nagy számban az utókorra maradtak. Itt a gótika tovább élt, mint az ország nyugatabbra eső részein; a reformáció a keleti szélekre nem tudott behatolni. Csíkban ismeretlen volt a reneszánsz, az építészetben a barokk közvetlenül követte a gótikát. És mivel elszigetelt volt, hogy szükségleteit kielégítse ─ a gótika korában a szobrászat a templomépítészet tartozéka volt ─, maga teremtett magának kőfaragó iskolát. Nagyszerű kincsek ─ kelyhek, szentségtartók, különböző klenódiumok ─ maradtak meg az észrevétlen elszigeteltségben. „Egy teremtő nép sok évszázados művészetét őrzik ma is /…/ a Csíki- medence hegyhatárai” – fejezi ki magát költőien Banner.

Magyarországon és Erdélyben a 18. század végéig a művészeti tevékenységet főleg az arcképfestés, a város- és vármetszetek készítése, az egyházi ikonosztáz, az ötvösség, az iparművészeti díszítőmesterségek, a kő- és fafaragás jelentette. Mennyire volt ez sajátságos az akkori Európában? A polgárosodó Nyugathoz képest mindenképpen különleges, hisz „nincs nemzeti érdekeket kifejező művészetpártoló osztály”. A főnemesség csak bécsi udvartartásában pazarol, idehaza legfeljebb arcképét rendeli meg (Barabás Miklós, Székely Bertalan, Sikó Miklós). És még a kiváltságait tudtul adó nemesi címeres-levelek kivitelezésére áldoz. Amivel „miniatúrfestészetünk emlékét gyarapítja”.

A címerfestészet virágkora a 17. századra esik. Ámde az osztrák önkényuralom Erdélyben a 18. század végéig teljesen szétzülleszti a virágzó hazai céhes, házi és manufaktúra ipart. A címeres-leveleket szinte kizárólag Bécsben készítik.

A trianoni diktátum sorscsapásából, az elszakítottság döbbenetéből ocsúdva, az erdélyi magyarság önerejéből volt kénytelen újjászervezni a maga életét. Az erdélyi művészet – állapítja meg általános érvénnyel a szerző – legalább akkora részt vállalt az 1918 utáni otthonteremtés és önismereti szolgálat feladataiból, mint az irodalom vagy a közművelődés. Az erdélyi művész most vált igazán erdélyi művésszé, hisz 1918 után jól meghatározott közösségi kihívásoknak kellett eleget tennie. Nem parancsra lett közérthető és modern. És parancsra sem tudott nem-magyarrá válni. Közösségivé vált, mert magára utalt volt. Művész és közönsége kereste egymást, „s talált egymásban szövetségesre szétszórtságában”. Mélyen igaz! És milyen lélekemelő!

Banner egy, a helyzet immanenciájában rejlő nagyon fontos kérdésre keresi a választ. Tudniillik arra, hogy mennyiben és miképpen más különösen az utolsó évszázad erdélyi magyar művészete, mint az egyetemes és a magyarországi magyar művészet. Összevet, elemez: keresi az egységen belüli különbségtevő jellegzetességet, sajátosságot. Ezt a karakterjegyet végül is abban ismerte fel, hogy az erdélyi magyar művészet „nemzetibb veretű” volt eszközeiben és hagyományos műfajaiban, mint a magyarországi. Annak kellett lennie, „mert az identitás tudatos megőrzésére irányult”. Már a két világháború közötti időszakban az önálló modern erdélyi szobrászat tudatosabban és mélyebben fordult ösztönzésért a középkori egyházi, nemzeti örökséghez, mert az erdélyi magyar nemzetrésznek a reá szakadt idegenségben szüksége volt áhítatra, bensőségességre, jajkiáltásai egyre sötétebb színűek lettek, és tragikusabb a mondanivalója.

[[paginate]]

Századunk erdélyi művészete, az „erdélyiség” nem különálló stílusjelenség, hanem szemlélet és magatartás dolga. A nagybányai iskola és művésztelep (Hollósy, Réti, Thorma, Ferenczy, Iványi Grünwald alapították) az egyetemes magyar művészet számára előkészítette a talajt a korszerű látásmód és eszközök befogadására. De mivel önmagáért élt, az erdélyi művészet alakításában csak később játszott szerepet. Az erdélyi magyar művészeti élet fejlődésében Kolozsvár volt a legfontosabb centrum. De mellette fontos szerepet játszott Marosvásárhely is, amely művészetünk szemléletének, látásmódjának és eszközeinek a korszerűsítésében játszott döntő szerepet. A marosvásárhelyi telep programját csíkszeredai központtal a Hargita-műhely folytatta a hetvenes évek elejétől. Nagyjából egyszerre született meg az alföldi festők csoportosulása és a székely iskola. A székely iskola hozta századunk erdélyi művészetébe a nemzeti vitalizáló erőt. (Nagy István, 1873-1937, Nagy Imre, 1893-1976 voltak a legnépszerűbbek.)

Több mint érdekes, hogy amíg a székely festőiskolát a Székelyföldön kell keresni, a nagybányaiság fogalma elidegenedett a mai Nagybánya mondvacsinált képétől. A székely festőiskola születése és kibontakozása elválaszthatatlan attól a földrajzi, néprajzi, etnikai tájegységtől, amely meghatározza funkcióját és esztétikai értékeit. Nagybányáról örökké úgy beszéltünk/beszélünk, mint ami természetes módon a miénk, hagyatékának ápolása a mi kötelességünk.

A székely festőiskola viszont tipikusan trianoni képződmény. A székely festőiskolának nincs se szabályzata, se programja, se telephelye. A nemzedékek egymásba fonódó tevékenységei minden írásos tanúsítványnál meggyőzőbb bizonyítékai ennek a magatartásnak és meggyőződésnek. Márton Ferenc romantikus-hősi, Nagy Imre elégikus-idilli, Nagy István belső monumentális-drámai székelység ábrázolása együtt teljesítik az alapítók küldetését. A székely festőiskola tulajdonképpen az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya. Funkcióját a magára hagyottság és az önszerveződés kihívásai alakítják ki és formálják. Bordi András, Bene József nemzedékének legfőbb feladata a székelyföldi művészeti oktatás és nevelés megszervezése, tehetségkutatás és -gondozás Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredán, a Gyimesben, Székelyudvarhelyen. A következő nemzedéké pedig az, hogy a kisebb-nagyobb városokban művészeti központokat létesítsenek, s azok működő hálózatát hozzák létre.

Mire az alföldi iskola fogalma bevonult a magyar művészeti írás gyakorlatába, az új államhatárok mesterséges zárlatot vontak a magyarországi kultúra köré, és azóta sem nyílt mód „az elszakított vezetékeket összeilleszteni”, és tudomásul venni, hogy az alföldi festészet és a népi írók feltűnésével egy időben megszületett a „hegyi parasztság”, tehát a székelység festészete, és Nyirő, Tamási, Tompa László és a többiek talán kissé ’tündéribb’ vétetésű, de éppoly felelős „népi realizmusa”.

Nagy Imre a transzszilván gondolat erdélyi festő-képviselőjeként él az erdélyi művelődési köztudatban. A csíkzsögödi Mester meghatározó szerepet játszott a Trianon után teljességgel önmagára utalt erdélyi művészeti létben. Őreá várt a székely festőiskola szerepének kiteljesítése. Sok erdélyi művész tartotta hivatásának a többi (nem csak irodalmi) alkotótárs vonásainak a megörökítését, de egyiküknél sem vált annyira programszerű fontossággá, mint Nagy Imre életművében. Ő azokkal vállalt sorsközösséget, akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban a földhöz tapadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel. Ilyen céh volt a népi írók csoportja.

Trianon tragédiája, a kisebbségi lét parancsszava (volt), hogy a transzszilvanizmus ideológiája a művészi alkotást (az irodalmat is) elsősorban szolgálatnak tekintette/tekinti. Az alkotók oly módon végezték/végzik feladatukat, hogy az erdélyi művészeti tevékenység betorkolljon az „európai festészet főáramába”. A székely festőiskola és az alföldi festészet szervezeti keret és írott program nélkül illeszkedik össze. A természetközpontú nagybányaiakkal (az európai impresszionizmus legkeletibb csücske) szemben itt az emberi alak, a figuratív ábrázolás a kifejezettebb.

Erdély elszakítottsága, az asszimiláló román politika következménye, hogy a két világháború közötti időszakban rendkívül fontos szerepet játszottak a magániskolák (Ács Ferenc, Szolnay Sándor, Gulyás Károly, Bordi András, Aurel Ciupe, Szopos Sándor, Mottl Román stb.). A korszak egyetlen túlélő egyesülete a Barabás Miklós Céh volt, amit 1945-ben erőszakkal megszüntettek és csak 1989 után alakult újjá. A Céhben megmaradt ugyan a festészet dominanciája, de legfőképpen „valamennyi képző- és iparművészeti ágazat legjelesebb képviselőit kívánta egyesíteni a szakmai minőség jegyében”.

Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola magyar tagozata eleinte biztosította a fejlődést, de a létszámbeli és egyebekben megmutatkozó lehetőségek állandó zsugorítása ellehetetlenüléshez vezetett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezzel egy időben erdélyi és székelyföldi városokban megerősödik a képzőművészeti nevelés ─ épp az akadémiáról kikerült tanítványok révén. Egy önmegvalósításában, identitásában, érvényesülésében mind szűkebb koordináták közé kényszerített nemzetrész művészete pontosan olyan mértékben a közérzet megnyilvánulása, mint a szabad nagy nemzeteké.

[[paginate]]

Hasonló hektikus mozgás észlelhető a szobrászat világában is. „Középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak” ─ állapítja meg a szerző. A Kolozsvári Testvérek, Márton és György 1373-as Szent György lovasszobor térplasztikáját követően közel négyszáz évig nem találkozunk hasonló nagyságokkal. De jelentősebb művekkel igen. A barokkban jeleskedő „német nevű szobrászok mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek”. Ez a felfelé ívelő folyamat – az építkezések felgyorsulása okán – az első világháborúig tart.

Bíró József művészettörténész szerint „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat. Kisebb kaliberű alkotók, középszerű munkák jellemzik ezt az időszakot. Az 1867-es kiegyezés után a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése Erdélyben is megerősödött: Kolozsváron 1902-ben avatják fel Mátyás király szobrát. Ugyancsak Fadrusz János alkotása a Wesselényi-emlékmű. Segesváron Petőfi, Marosvásárhelyen Kossuth-szoborral, Nagyváradon Szacsvay-emlékművel gazdagodtunk”.

1945 után „nagy robbanás” következett: közel száz szobrászművész nevét említi Banner Zoltán (de ebben benne vannak a két világháború közötti időszakot túlélők is). „Mivel a köztéri szobrászat alkotásai /…/ a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak, szolgálnak mindenkor, a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől (1920) minden eszközzel és módon igyekezett eltüntetni, kicserélni az identitástudatunkat erősítő műveket, emlékjeleket. Főhatalomváltás után a románok Nagykárolyban lefejezték és eltüntették (beolvasztották) Kölcsey ülőalakos szobrát. 1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi oszlopon levő domborművet. Ugyancsak 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban az Avram Iancu-szobrot. Mindenünkből ki akartak túrni, velünk múltunkat elfeledtetni” – mondja ki a kegyetlen igazságot az író. Éppen ezért az 1920 előtt avatott köztéri szobrok, s a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése nem tűr halasztást.

Ki ne tudná, hogy a Ceausescu-érában gőzerővel folyt az erdélyi városok urbanisztikai képének erőszakos megváltoztatása, elidegenítése. Aminek jelei ma is észlelhetők például Nagyvárad főterén, Marosvásárhelyen és másutt. Nem a művészgárdán múlott a pangás ─ különösen a 70-80-as években ─, hanem az egyre súlyosbodó román nacionalista politika szigorú tiltása lankasztotta, majd fagyasztotta be az alkotói kedvet, akaratokat. Ezért is távoztak sokan Erdélyből. Szervátiusz Tiboron kívül olyan jelentős művész-személyiségek is, mint Vincefi Sándor, Tirnovan Ari-Vid, Székely János Jenő stb. Útnak eredtek a jobb kilátások reményében. 1989 óta veszteségeinket, a hiányokat némileg pótolhattuk volna. Most viszont a szegénység és a burkolt politikai nem vet gátat a monumentális és térszobrászati funkciók érvényesülésének.

Banner Zoltán külön tanulmányban méltatja Szervátiusz Jenő, az apa, és külön dolgozatban Szervátiusz Tibor, a fiú szobrászatát. Alapvetően fontos, mondhatni meghatározó tényként említi az apa munkásságában valamely konkrét tájhoz való kötődését, nemkülönben a konkrét társadalmi csoporthoz való tartozást, gyökereződést. Szervátiusz Jenő szobrai úgy lépnek ki a húszas években reánk szakadt politikai, erkölcsi, szellemi homályból, mint a „közösségi művészet küldetésének hírnökei és tanúi”. Az európai, különösen a magyar szobrászat történetében páratlan az az önábrázoló belső kényszer, ami Szervátiusz Jenő művészetét átszövi: „Ha valami fontosat akarok mondani a világnak, forgatom magamban a témát, s önarcképben ragadom meg először azt, ami feszít belülről.” Szervátiusz Tibor, a fiú messzebb néz, mint az apja. Az apa a kifejezés formáit a kalotaszegi, a székely, a csángó és a máramarosi falvakban találta meg. Tibor Kőrösi Csoma Sándor irányába nézett, sőt azon is túl, ameddig ő eljutott, az ókori Keletig. Szervátiusz Jenő figuratív fafaragó művészetének a sorsérzése, sorsérzékelése, csodálatos mélységű azonosulása minősül át sorstudattá Szervátiusz Tibor életművében. Pályáját teljes egészében „a nemzeti szobrászat újjáteremtésének a szándéka” vezérli. Szülőföldjét, Kolozsvárt is azért hagyta el, hogy elsősorban az erdélyi ember kiszolgáltatottságából táplálkozó magyarságélményét, tragikus sorstudatát a monumentális térplasztika dimenzióiba, állandó nyilvánosságába örökítse.

Idegen nyelvi környezetben, ellenséges szociális közegben a kisebbségben élő erdélyi magyarságnak elsőrendű feladata begyűjteni és számon tartani minden valódi művészeti értéket. Ez fenn- és megmaradásunk egyik alapkövetelménye. Banner Zoltán már művészettörténészi pályájának legelején tisztában volt ezzel az igazsággal: „Évtizedeken át dédelgettem magamban egy erdélyi magyar művészeti múzeum gondolatát és vágyát. De a rendszerváltás előtti időkben már az is örömünnep volt számomra, amimkor például 1976-ban Parajdon megnyithattam Páll Lajos állandó kiállítását, majd 1983-ban a székelykeresztúri múzeum képtári részlegét, illetve írásban és szóban következetesen hangsúlyoztam a nyári alkotótáborok gyűjteményalapító funkciójának a fontosságát. /…/ 2000 őszén felkérést kaptam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától, hogy készítsem el a tervbe vett Modern Magyar Művészet Múzeuma erdélyi részlegének a szinopszisát. Az első Orbán-kormányt azonban nem a második Orbán-kormány követte, s a máig megvalósulatlan intézmény helyett a Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum költözött a Budavári Palota ’A’ épületébe.”

[[paginate]]

A hatvanas évek elejétől a kolozsvári központból Erdély peremvidékére szorulnak ki a fiatalok, így ott alakulnak meg az erdélyi magyar művészet korszerűsítésének, megújításának a műhelyei. Marosvásárhely Kolozsvárral szinte egyenrangú nemzetiségi művészeti központ lett a hatvanas-hetvenes években. A modernizáció következő szakasza a Csíkszereda-központú Hargita-műhelyben, illetve Sepsiszentgyörgyön zajlott. Itt is, ott is létrejönnek gyűjtemények, képtárak. A huszadik század második felében bár nőtt a kiállítások száma, az erdélyi magyar művészet rejtőzködésre kényszerült. A művészek múzeumokban, művelődési házakban, szerkesztőségekben, színházak előcsarnokaiban, iskolákban, egyetemi klubokban, pincékben mutathatták be műveiket. És akárcsak az irodalom, a művészet is közvetett formában nyilváníthatta ki legbátrabb vagy legelkeseredettebb gesztusait. A fiatalok pedig, mivel nyilvánosságra nem számíthattak, vagy kiszöktek, vagy elrejtőztek, vagy faluhelyen, (alkotó)telepeken helyezték el munkáikat. Így aztán a művésztelepek gyűjteményei révén szervesen épülhetnek be az erdélyi művek a magyarországi, illetve az összmagyar kortárs művészet közegébe.

Kiállítóművészek adományaiból alakult meg a Székelyudvarhelyi Képtár. Gyergyószárhegyen 1973-ban az összeomlás előtt álló ferences kolostor és Lázár-kastély szigetszerű helyszínén Zöld László újságíró létrehozta Székelyföld, sőt Erdély első művésztáborának telephelyét, Gaál Andrással és Márton Árpáddal. Romániában, Erdélyben ─ a körülmények hatalma folytán ─ a transzszilvanista patriotizmus szellemében kellett kiépíteni az alkotó tevékenység képviseleti rendszerét, saját nemzeti közössége, az egész nemzet, illetve a világ felé közvetítve az igazság, az értékek érveit az igazságtalanság, az eljellegtelenítő „globalizáció”, asszimiláció ellenében. A kilencvenes évekig Erdélyben a művészet elsősorban értékmegőrző hivatást töltött be, politikai üzenetet közvetített – virágnyelven.

Kisebbségi léthelyzetben Banner Zoltán a következőkben látja az alkotótáborok értelmét: a) szekértábor, vagyis az alkotói szabadság és önazonosságtudat önvédelmi telephelye, edzőtábora. b) A műtermi magány feloldása a közösségi magányban. c) A táborban készült munkák egyetlen műként is felfoghatók. d) A művésztábor legfőbb értelme a gyűjtemény. A szerző követendő példaként említi a kalotaszegi zsoboki, a bálványosi Incitato alkotótábort és a zerindi képtárat.

Sok mindenről lehetne, kellene még szólni, de kimeríteni a szerző által felvetett kérdéseket amúgy sem tudnánk kimeríteni. Ezért csupán érintőlegesen, ízelítőül említjük meg még a következőket. Az író külön tanulmányban emlékezik meg Miklóssy Gábor, Nagy Pál, Balázs Imre festőművész-egyéniségekről, Buday Györgyről és Barcsay Jenőről, akik munkáikkal főleg Budapest és London küzdőterein igazolták munkásságuk időszerűségét. A Kolozsvári Grafikai Iskola fogalma és kibontakozása Feszt László alkotói és művésznevelői tevékenységéhez fűződik. A grafika területén a „Feszt-iskola”, a festészetén pedig a „Miklóssy-iskola” a művészi alkotás munkaerkölcsét alapozta meg igen komoly szakmai igényességgel. Bardócz Lajos grafikáiról, világlátásáról és láttatásáról is szólt a szerző, kiemelve a művész eredetiségét. Deák Ferenc grafikusművészről pedig úgy beszélt, mint az abszolút látás grafikusáról, grafikájáról. Szerző meghatottan emlékezik Baász Imre sepsiszentgyörgyi grafikusművészre, aki Kós Károly Székely Nemzeti Múzeuma példáján felbuzdulva a modern művészet székelyföldi központjának műhelyét akarta - a politikai diktatúra és szellemi elnyomorítás ellenében - megteremteni városában. De, sajnos, a halál korán elragadta közülünk.

Szép tanulmányt olvashatunk az erdélyi magyar népi fafaragászatról: ember- és állatalakos vőfély-, séta- és pásztorbotok, alakos szipkák, dobozok, poharak, papírvágó kések, gyufatartók, díszsúlyok, kopjafák, hajdan a ház körül ólálkodó gonosz szellemek elűzését szolgáló kapubálványok, kapuzábék vagy kapufélfák jelennek meg az író tolla nyomán. Az erdélyi népi faszobrászat ívét a néhány centiméteres miniatűr faragástól a többméteres bálványrönkök műfajáig terjedően mutatja be a kiadvány. Nyirő József Jézusfaragó ember című novellájában először vonul be a magyar irodalomba a naiv művész alakja a harmincas évek közepén. Rekesszük be a fenti gondolatmenetet Kós Károly Erdély című munkájából vett szép idézettel: „Ezer esztendő nagy idő, még népek és kultúrák életében is. Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga különvaló egyéniségét, de amellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert is veszen fel.”

A változatlanul asszimilálni szándékozó román nacionalista politikát tapasztalva, óhatatlanul felhorgad bennünk a szomorú kérdés: megőrizheti-e s vajon meddig őrizheti meg önmagát az erdélyi magyarság!? Vagy valamilyen csodának kéne bekövetkeznie?

Aniszi Kálmán

Hasonló anyagaink

Nagy záporok után

Albert Gábor Nagy záporok után című elbeszéléskötete Kant híres szállóigéjének parafrázisán nyugszik.

Szociáletika – nem csak teológusoknak

A közelmúltban jelent meg Békefy Lajos és Birkás Antal könyve Protestáns szociáletika címmel. A kötet a Calvin J. Teológia Akadémián elhangzott előadások rövidített, írott változata.