Gondolkodó hitre segítés feladata a lelkigondozásban

Református örökségünk poimenikai jelentősége

Egy nagyon rövid és lényegre törő megfogalmazást találunk az Efezusiakhoz írt levélben arról, hogy mi az egyház rendeltetése a világban. Az egyház akkor tölti be hűen küldetését a világban, ha minden tevékenységét az „igazsághoz ragaszkodva (…) szeretetben” (Ef 4,15) viszi véghez. Gondoskodó szeretettel kell eljárnia mind a belső, mind a külső kapcsolataiban, miközben Isten igazságát kell képviselnie és felkínálnia az embereknek. Ez a kettős-egy feladat elidegeníthetetlenül hozzátartozik az egyház létéhez és szolgálatához. Mindkettőnek egyidejűleg, azonos hangsúllyal és egymással szoros kapcsolatban kell megjelennie minden életmegnyilvánulásában.[1] Az egyik legnagyobb veszély, ami az egyházra leselkedik, éppen az, hogy egymástól elkülönítve látja el e két feladatot. Az igazság képviselete szeretet nélkül ugyanis elkerülhetetlenül sértő, fölényesen kioktató, vagy diktatórikus formákat ölt és rombolóvá válik, fordított helyzetben pedig, a szeretet az igazság elhallgatása mellett könnyelműséghez, elvtelenséghez, sőt anarchiához vezet. Megfigyelhető, hogy a protestantizmus története során korszakonként váltakozva egyszer a tiszta igazság megalkuvás nélküli, fegyelmezett képviselete, máskor meg a gondoskodó szeretet kinyilvánítása került az előtérbe. Az egyoldalúságnak többnyire súlyos következményei voltak. Egyfelől türelmetlenség, kirekesztések, szakadások származtak belőle (lásd a protestáns ortodoxia korát a 17. században), másfelől identitásbizonytalansággal, vagy identitásvesztéssel járt (lásd a teológiai liberalizmus időszakát a 19. század végén). Ha azonban az egyes korszakokat gondosabban szemügyre vesszük, azt találjuk, hogy az egyház rendeltetésének egy adott időszakban elhanyagolt aspektusa is jelen volt a közegyház és a gyülekezetek szolgálatában, de egy-egy tevékenységi kör területére korlátozódott. A prédikáció kizárólagos feladata lett az igazság hirdetése, míg a lelkigondozás az elfogadó szeretet képviseletét látta el. Minél határozottabb volt a feladatmegosztás, idővel annál erőteljesebb hiányérzet jelentkezett a szolgálati ágakkal kapcsolatban, majd megfogalmazódott az igény arra, hogy a prédikáció is hordozzon lelkigondozói elemeket, sugározzon szeretetet az igehallgatók irányában, a lelkigondozás pedig tartalmazzon iránymutatást, a megértés és a bátorítás mellett egyértelműen igazítson útba. Az igény jogos, hiszen – mint mondtuk – az egyház minden tevékenységének el kell látnia úgy az igazság képviseletének, mint a szeretet megtapasztaltatásának feladatát. Aktivitása csak ebben az esetben nevezhető keresztyéninek, és csak ekkor nevezhető a „Krisztus teste” életmegnyilvánulásának.

A pasztoráció utóbbi száz éves története világosan mutatja, hogy a lelkigondozói munkában a fenti kritérium alig-alig érvényesült. A 20. század közepe táján az ún. kérügmatikus lelkigondozás a fő hangsúlyt az Isten Igéjének továbbadására helyezte. A lelkigondozásnak – úgymond – az a sajátossága a gyülekezeti prédikációval szemben, hogy az Ige igazságát „az egyén életére nézve tárja fel, s ezt személyes beszélgetés keretében teszi”.[2] E szemlélet szerint itt az igehirdetés sajátos esetéről van szó, amelyben az Isten Igéje „szemtől szemben” „adott élethelyzetre nézve” hirdettetik.[3] A lelkigondozásban természetesen a szenvedő „emberi lélek gondozása” is folyik,[4] de az élet nehézségeiben, a lelki válságokban való segítés a hitben történő segítségnyújtás következményeként, nem pedig önálló feladatként jelenik meg.[5]

[[paginate]]

Nem kell foglalkoznunk azzal, hogy milyen pszichikus folyamatok keretében megy végbe az egyén hitének megváltozása, vagy milyen módon vezet a hit tartalmainak és belső szerkezetének a megváltozása az életproblémák megoldódásához, de még azzal sem, hogy ehhez az eredményhez miként járulhat hozzá a lelkigondozó szakmai felkészültsége. Az Ige megszólaltatásán túl minden egyebet a Szentlélek munkájának kell tulajdonítanunk, vagyis pneumatikus történésként kell értelmezni, amihez az ember pszichikus szinten és lélektani eszközökkel nem tehet hozzá semmit.

A lelkigondozás történetének következő korszaka megkísérelte az előbbi felfogás egyoldalúságát korrigálni, ezért a figyelmét a lelkigondozó és a tanácskérő kapcsolatának a dinamikájára irányította. Jelszava az volt, hogy a lelkigondozónak keresztyén felebaráti szeretettől indíttatva kell odafordulnia a bajba jutott emberhez, akinek lelki válságában, külső és belső konfliktusoktól terhelt állapotában testvéri támogatásra és megértésre van szüksége. A lelkigondozó olyan szakember, aki képes a közvetlen emberi kommunikációban rejlő lehetőségeket módszertanilag megfontoltan, céltudatosan és segítő-gyógyító módon alkalmazni. Elfogadó, beleélő és hiteles magatartásával Isten feltétel nélkül elfogadó szeretetét teheti átélhetővé beszélgetőtársa számára. Az evangéliumot elsősorban nem szavakkal, hanem cselekedetek útján kommunikálja.[6] Világos, hogy ez a megközelítés az egyháznak a gondoskodó szeretet gyakorlására vonatkozó küldetését helyezi előtérbe, az igazság továbbadásának feladatát viszont elhanyagolja. A mai lelkigondozás már fél évszázada vesztegel ennek a szemléletmódnak a bűvöletében. Itt az ideje, hogy a lelkigondozói történésre úgy tekintsünk, mint amelyben a szeretetteljes odafordulás eljut a hitvallástételig az embert feltétel nélkül szerető Istenről, vagy – ellenkező irányban haladva – amelyben valamely keresztyén hitigazság, életértelmező erejénél fogva, hozzájárul egy konkrét lelki probléma megoldódásához. A lelkigondozás a szeretetszolgálat és a hitvallástétel közötti átmenet, ill. váltás történése. A lelkigondozás tehát úgy határozható meg, mint az Isten Szentlelkének munkája és a lelkigondozó szakszerű beavatkozása nyomán végbemenő konvertálási folyamat, melyben értelemkeresés, értelmezés és értelemtalálás által a hitigazság diakóniai segítséggé, vagy a diakónia (szeretetszolgálat) hitvallássá alakul át. Amennyiben ilyen átalakulás nem következik be egy, az egyház keretében folyó segítő beszélgetés közben, a szeretetteljes odafordulás nem tekinthető lelkigondozásnak, hanem pszichológiai diakóniának kell neveznünk. Hasonlóképpen nem mondható lelkigondozásnak, ha megtörténik ugyan az Isten igazságának meghirdetése egy beszélgetésben, de az nem szolgál valamely aktuális életprobléma megoldódására. Ekkor prédikálás történik személyes beszélgetés keretében.

Akkor honosodhat meg a gyakorlati teológiában egy ilyen dinamikus és az egyház rendeltetésének megfelelő lelkigondozás-felfogás és -gyakorlat, ha a református tradíció értelmében a lelkigondozás ismét komolyan veszi a keresztyén hit igazságtartalmát, azaz a hit megélésének kognitív oldalát.

[[paginate]]

Teológiai megalapozás

A kognitív diakónia (Denkdiaknie) fogalmát a Horst Georg Pöhlmann vezette be.[7] Ezzel a kifejezéssel a teológia egyik sajátos feladatát kívánta jelölni, ami ma, a radikális igazságrelativizmus korában különös jelentőséget nyer. A fogalom összekapcsolja a gondolkodást és a diakóniát, az igazságkeresés és a gondoskodó segítés mozzanatát. Egy olyan teológiai feladatot nevez meg, amely által az egyház úgy kíván segíteni életfeladatok megoldásában, hogy Isten igazságának magvát ülteti el az emberi gondolkodásban.  A kognitív diakónia az evangélium igazságának segítő átadásával alapvető gondolkodási változásra nyit lehetőséget. Valódi „másképp gondolkodásra” segít, vagyis képessé tesz arra, hogy az egyén – szakítva a szokásos gondolkodási módokkal – önmagáról, az életről és a világról „Isten szeretetétől inspirálva” kezdjen el gondolkodni. Sajátos valóságértelmezése révén az isteni igazság szabad teret hoz létre az ember szorult helyzeteiben („Az igazság szabadokká tesz titeket” – Jn 8,32). Ilyen módon nagyon közel áll a gyakorlati élethez, és életformáló ereje van. Persze csak a gondolkodó hit képes az Isten igazságának életet alakító vonatkozásait felfedezni és azokból konkrét élethelyzetekben új szemléletet, erőt és reményt meríteni. A „keresztyénség gondolkodó vallás” – amint azt a vallástudós és dogmatikus Carl Heinz Ratschow megállapította.[8]

Keresztyénekként gondolkodva hiszünk, emberekként pedig hittel gondolkodunk. E mondat első fele a reformáció egyik fontos öröksége, második fele viszont a 20. század kognitív pszichológiájának központi felismerését fogalmazza meg. A valláslélektan, de a pasztorálpszichológia is, jobbára csak a vallásosság érzelmi oldalával foglalkozott, arról alig vett tudomást, hogy a hit mindig világszemlélet is. Időközben már az is bebizonyosodott, hogy a világszemlélet mindig hit is. Amikor a világról és az életről gondolkodunk, élethelyzeteket értékelünk, nem az egzakt tudományosság szabályai szerint elemezzük a körülményeket, hanem feltételezéseket fogalmazunk meg, s ezeket kezeljük úgy, mintha tények lennének. Ilyen, hétköznapi értelemben is mondhatnánk, hogy „hitben járunk, nem látásban” (vö. 2Kor 5,7). A 20. század tudományos világképe szégyellőssé tette a mai embert egyéni világlátása vállalásában, s kikényszerítette, hogy a vallásosságot egészen érzelmi jelenségnek tekintsük. Kimondatlanul is tarthatatlannak, vállalhatatlannak, kizárólag szubjektív jelentőségűnek állította be az életfilozófiánk, vagy a vallásosságunk igazságtartalmát. A keresztyén hitbeli meggyőződés felől nézve ezt téves egyoldalúságnak kell tartanunk. Mert igenis, a hitben képviselt igazságok rendszerének, azaz a hit kognitív tartalmának hatalmas jelentősége van a hívő emberek egyéni és közösségi életében. Figyelmeztetésül a Heidelbergi Káté 21. kérdésére adott feleletet ma úgy kellene átfogalmazni, hogy az igaz hit „nemcsak az a szívbeli bizalom, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hanem egyszersmind az a bizonyos megismerés is, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő Igéjében nekünk kijelentett”.[9] Sajnálatos módon manapság „inkorrektnek” számít az igazság kérdésének felvetése a világszemléleti diskurzusban. A reformáció századában ez volt a kiindulópont. Úgy kezelték, mint a hit magától értődő és kizárólagos alapját. Ezért a hitvallás szerzőinek külön fel kellett hívniuk a figyelmet arra, hogy legalább ilyen jelentősége van a hitben az érzelmi elkötelezettségnek, a „szívbéli bizalomnak” Isten iránt. Szükségesnek tartják tehát kiegészíteni az egyoldalú kognitív megközelítést.

A reformátorok között – úgy tűnik – Kálvin a legelszántabb képviselője a hit kognitív aspektusának. Megfigyelhetjük, hogy „kimondottan kognitív hangsúllyal” értelmezi a hit fogalmát. Szerinte a hit mindenekelőtt firma et certa cognitio (szilárd és biztos ismeret).[10] Bár a notitia (ismeret), az Isten igazságának ismerete Kálvin értelmezésében nem pusztán az emberi felfogóképesség teljesítménye, hanem a gondolati belátást meghaladó bizonyosság (certitudo), biztos meggyőződés.[11] Ilyen értelemben már a megismerésnek (notitia) és az igaznak tartásnak (assensus) is van érzelmi vonatkozása. A bizalom (fiducia) a már meglevő, érzelmi megragadottságot is magában foglaló hitbeli meggyőződés szívbe rejtettségét jelenti, ami a kísértések ellen védi meg a hit tartalmait.[12]

Kálvin tehát külön is hangsúlyozza a Szentlélek által támasztott bizonyosságot a hit tartalmaival kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy a keresztyén kegyesség (ma spiritualitást mondanánk) kognitív tartalmak által meghatározott alapmagatartás, ami úgy a privát, mint a közösségi életben, úgy a belső lelki, mint a külső embertársi küzdelmekben biztosítja az egyén keresztyén karakterét. Sokkal többről van tehát szó, mint bizonyos tanok igaznak tartásáról, függetlenül az élet történéseitől. Olyan bizonyosságról, amely által a valóság az egyén számára egészen más jelentést kap, s ebből következően alapvetően meg is változik a személyes viszonyulása a valóság egyes elemeihez.

Mint mondtuk, a lelkigondozás az utóbbi ötven évben nagyrészt figyelmen kívül hagyta a keresztyén hit igazságoldalát. Közben egyoldalúan előtérbe helyezte a vallásosság emocionális vonatkozásait. Ezzel azt a benyomást keltette, hogy elég, ha az ember csupán érzelmi szinten él át elrejtettséget, elfogadottságot és szeretetet a transzcendens valóság felől. Hozzátette, hogy a lelkigondozónak mint Isten küldöttjének a feltétel nélkül elfogadó, megértő és őszinte viszonyulása képes is olyan légkört teremteni, amelyben létrejöhet ez az élmény. Pedig a keresztyén hit „nem lehet pusztán fiduciális hit, tartalom nélkül” – mondja a kortárs rendszeres teológus Christian Danz.[13] Anélkül, hogy az intellektualizmus egyoldalúságának csapdájába esnénk, hangsúlyozzuk, hogy a keresztyén vallásban a „szívbéli bizalom” (az érzelmi összetevő) egy „meghatározott Másikra”, az önmagát Jézus Krisztusban kijelentő Istenre vonatkozik.[14] Kétségtelen ugyanakkor, hogy ez az isteni személy csak akkor válik az ember számára életet meghatározó valósággá, ha feltétlen bizalommal és önátadással közeledik hozzá. De Őhozzá kell közelednie, nem pedig egy meghatározhatatlan, csak sejtésekben létező felsőbb hatalomhoz.[15]

Nézetünk szerint a lelkigondozói beszélgetésekben egyensúlyt kell létrehozni a kognitív és az emocionális pólus között, ami ma csak akkor valósulhat meg, ha a hit igazságtartalmát súlyának megfelelően kezeljük és juttatjuk érvényre.

[[paginate]]

Pszichológiai összefüggések

Az ember nem természeténél fogva vallásos. Létének lényegéhez tartozik viszont, hogy hisz. Nyugodtan állíthatjuk, hogy homo naturaliter credulus (az ember természeténél fogva hiszékeny). A kognitív pszichológia és pszichoterápia az elmúlt évtizedekben világossá tette, hogy az emberben nem a valóság objektív képe hoz létre lelki lenyomatot, hanem az egyes valóságelemeket a psziché az egyéni átélés és megítélés szűrőjén átjuttatva, értelmezett formában raktározza. A valóságról mindenki, szubjektív értelmezéseinek megfelelően, sajátságos képet alkot magának. A korai gyermekkortól kezdve folyamatosan jönnek létre pszichikus reprezentációk arról, hogy a gyermek mit él át önmagával, a személyes környezetével és a tárgyi világgal kapcsolatban. A benyomások affektív-kognitív sémákba rendeződnek, amelyek azután az új információk észlelését és feldolgozását jelentősen befolyásolják. A sémák olyan mintázatok, amelyek nem adatokat, hanem tényekkel kapcsolatos feltevéseket, hiedelmeket tartalmaznak. Kevésbé azt tükrözik, ami van, mint inkább azt, amit hiszünk a valóságról, pontosabban, amit valóságnak vélünk. E feltevéseken, mint egy szemüveg lencséin át ítéljük meg és értelmezzük az életünk különböző helyzeteit és ennek megfelelően reagálunk rájuk. Ezért történhet meg, hogy ugyanazok az ingerek az egyik személyből egészen más reakciókat váltanak ki, mint a másikból. Gyakran idézik ebben az összefüggésben Epiktétosz megfogalmazását, aki szerint „az embereket nem a dolgok maguk teszik nyugtalanná, hanem az, amit gondolnak a dolgokról”.[16]

Alapvető feltételezéseink a realitásról, a saját személyünkről és a társas kapcsolatainkról már kisgyermekkorban kialakulnak. Jellemző rájuk, hogy feltűnően általánosítóak és erősen ellenállnak mindenféle változási kényszernek. Legnagyobb flexibilitást a realitásmegjelenítő sémáink mutatnak. Miután a tárgyi világunkról egyre több új információhoz jutunk, módosulnak korábbi feltételezéseink. Jean Piaget akkormodációnak nevezi ezt a folyamatot, amikor az új ismeretek mintegy kikényszerítik a kognitív sémáink hozzáigazítását a valósághoz.[17] Komplex történésekkel kapcsolatban azonban, mint amilyenek a betegségek, balesetek, veszteségek, megmarad a régi feltételezések nagy része és ezek határozzák meg az információfeldolgozást. A másik két sématerülethez tartozó, azaz a saját személyre vonatkozó és a társas kapcsolatokat reprezentáló sémák tartalmai csak a serdülő- és ifjúkorban mennek át bizonyos változáson. Részben a kortársak visszajelzései, részben az önvizsgálatra való erős késztetés, részint pedig a szociális kapcsolatok tisztázása és folyamatos ellenőrzése játszik ebben fontos szerepet. Megtörténik az önkép és az önbecsülés felülvizsgálata, valamint újraértékelődnek a társas kapcsolati élmények és az azokból levont következtetések. Az ebbe az életkorba eső látványos változások ellenére is elmondható, hogy az önértelmezés és a kapcsolatértelmezés terén az információfeldolgozás alapsémái nagyrészt érintetlenül maradnak, azaz továbbra is megalapozatlan feltételezésekből, puszta sejtésekből, néha előítéletekből tevődnek össze. S ez gyakran egész életen át így marad.

A kognitív pszichoterápia abból indul ki, hogy a kognitív-affektív sémákban tárolt elavult hiedelmek tehetők felelőssé azért, hogy az információfeldolgozás bizonyos életszituációkban nagyon torzítóan, alkalmazkodást gátló módon (diszfunkcionálisan, maladaptívan) működik. Valamit feltételezünk, „azt hisszük, hogy…” valami így vagy úgy van, a valóságban azonban egészen másképp állnak a dolgok. Elsősorban tehát nem a megismerés lehetőségének a korlátozottságáról, vagy információhiányról van szó, hanem olyan szubjektív feltételezések és meggyőződések működéséről, amelyek szűrink, súlyozzák és értelmezik az új információkat, bár régi tapasztalatok lecsapódásai. Be kell látnunk, hogy nem is nagyon tehetnénk másként. A helyzetek többségében nincs módunk arra, hogy minden szempontot, összefüggést és hatóerőt figyelembe véve értelmezzük a történéseket, hogy azután egészen a valóságnak megfelelően reagáljunk, ezért kénytelenek vagyunk a feltételezéseinkre hagyatkozni. Vagyis „azt hiszem, hogy…”-alapon válaszolunk. Annyira megváltoztathatatlannak látszik ez a helyzet, hogy kimondható: gyógyíthatatlanul hiszékenyek vagyunk. Nem empírikusan megalapozott elméletek segítségével, hanem „hitbeli” meggyőződésink alapján tájékozódunk a világban. A kérdés csupán az, hogy milyen alapvető meggyőződéseink, „hit”-tartalmaink vannak. Olyanok, amelyek újra meg újra torzítják a valóság megítélését, s így inadekvát reakciókhoz vezetnek, vagy pedig a belső és külső valóságot egy minden felett álló és mindent meghatározó transzcendens valóságra nézve értelmezik? Ez utóbbi esetben felszabadítva érezhetjük magunkat arra, hogy az átélt helyzetek minden elemét valóságként fogadjuk el, semmit ne tagadjunk le, sem ne hagyjunk figyelmen kívül belőlük, hanem tényként kezeljük a teljes valóságot.

[[paginate]]

Lelki sémáink kognitív összetevői tehát részint valóságmodellező tartalommal bírnak, nagyobb részük viszont irracionális kogníciónak minősül (A. Ellis). Ez utóbbiak akadályozzák az adekvát viszonyulást a valósághoz.[18] Kedvező esetben az irracionális gondolatok és meggyőződések nem annyira ellenállók, hogy racionális megfontolásokkal ne lennének korrigálhatók vagy helyettesíthetők. Ehhez a kognitív pszichoterápia igyekszik segítséget nyújtani. Helyettesíthetők azonban az irracionális kogníciók „credíciókkal” is, amiben viszont a lelkigondozás tud segíteni.[19] Credíción olyan sajátos kogníciót értünk, melynek tartalma Isten kijelentéséből táplálkozik és az Istenre, vagy az Isten és az ember kapcsolatára vonatkozó megállapítást foglal magában. A credíció teológiai értelemben vett hittartalmat jelent, ami az ember gondolkodásába meggyőződésként épült be. Mivel isteni kijelentésből ered, lehet ellenálló a változásokra – legalábbis ami a teremtett világ felől érkező hatásokat illeti – viszont ugyanebből az okból minden kognitív-affektív séma tartalmát megkérdőjelezheti és felülírhatja, mivel ezek evilági tapasztalatokból táplálkoznak.

A valóságról, önmagunkról és a kapcsolatainkról létrejött lelki sémáink kognitív alkotóelemei többnyire, az irracionális meggyőződéseink pedig minden esetben kvázicredíciókként (hitbeli meggyőződésekhez hasonlóan) működnek. Ezt leplezi le a kognitív pszichoterápia és a hiedelmeket racionálisan megalapozott megfontolásokkal próbálja lecserélni. A lelkigondozásnak is érdeke a valósággal való szembesítés és a hiedelmek eloszlatása, de a racionális magyarázatokon túl olyan értelmezéseket kínál, melyek Isten személye és tettei felől helyezik új megvilágításba a tanácskérő személyét, kapcsolatait és valóságról alkotott képét. Amellett tehát, hogy a kvázicreditív kogníciókat tapasztalatilag megalapozott, tényeket tükröző gondolatokra cseréli, a pszichikus sémákba valódi credíciókat épít be, hogy ezáltal teljesebbé tegye a valóságészlelést és átfogóbbá a valóságértelmezést.

Ezen a ponton meg kell említenünk, hogy a kognitív-affektív sémák keletkezése szoros összefüggésben áll az ún. humánspecifikus pszichikus alapszükségletek kielégülésnek, ill. frusztrációjának eseményeivel. Az elmúlt két évtized pszichológiai kutatásai világossá tették, hogy az emberi viselkedésszabályozás és élményfeldolgozás hátterében pszichikus alapszükségletek állnak, „amelyek megsértése vagy tartós kielégítetlensége a lelki egészség és a lelki jóllét károsodásához vezet”.[20] Ezek a kontroll és orientáció, a kötődés és intimitás, valamint az önérték és identitás szükségletei. A csecsemőkortól kezdődően tapasztalatokat gyűjtünk arról, hogy miként lehetséges ezeknek a szükségleteknek a betöltése, és minként futnak zátonyra az erre irányuló törekvéseink, ill. milyen akadályok nehezítik, és mely tényezők segítik az eredményességét. Az erre vonatkozó tapasztalatok rendeződnek sűrített módon a sémáinkban. A sémák olyan meggyőződéseket tartalmaznak, amelyek „tanácsolnak” minket, hogy miként lehetünk úrrá helyzeteken, hogyan dolgozhatunk fel elháríthatatlan külső hatásokat (a kontrollszükségletnek megfelelősen), hogyan tarthatunk fenn kapcsolatokat és miként akadályozhatunk meg nem kívánt szakításokat (a kötődési szükségletnek megfelelően), s milyen módokon erősíthetjük önbecsülésünket és hogyan kerülhetünk el megszégyenüléseket és kudarcokat (az önértékérzet szükségletének megfelelően). Jövőre vonatkozásuk miatt reménysémáknak nevezhetjük ezeket a mintázatokat. Azt ígérik, hogy a séma „előírásainak” megtartása esetén szükségleti kielégüléshez juthatunk. A másik sématípus – összefoglaló megjelöléssel ezeket értelmezési sémáknak nevezhetjük – adottságokról és törvényszerűségekről tartalmaznak megállapításokat. A realitáshoz, a társas kapcsolatokhoz és a saját személyünkhöz fűződő tapasztalatainkból levont következtetések útján állnak elő és a tények értékelésével járulnak hozzá a helyzetértelmezésekhez.

Akkor bizonyulnak a sémáink diszfunkcionálisaknak, ha valamely alapszükséglet betöltését ígérik ugyan, de nem teljesítik, vagy ha a belőlük származó értelmezések a szükségletkielégítési folyamatokat inkább akadályozzák, mintsem előmozdítják. Ez utóbbiakhoz tartoznak az olyan sémák, amelyek eleve valamely szükséglet beteljesedésének a kudarcát „jósolják”, mivel a kontrollálás lehetősége helyett a kiszolgáltatottság tényét szuggerálják, vagy a kapcsolatok működőképességének a lehetővé tétele helyett az elhagyatottság állapotát tüntetik fel természetesnek, vagy pedig az egyén értékes voltát eleve megkérdőjelezik. Ilyen diszpozíciók mellett, ha lenne is esélye a szükséglet betöltésének, az illető maga sem hiszi el ennek lehetőségét, vagy pedig észre sem veszi a kínálkozó alkalmat.

[[paginate]]

Poimenikai következtetések

Az előbbi lélektani felismeréseket figyelembe véve a lelkigondozás is feltételezheti, hogy az emberek életproblémáinak nagy része valamely pszichikus alapszükségletük kielégületlenségéből ered: kiszolgáltatottnak, tanácstalannak, tehetetlennek érzik magukat a kontrollszükségletük frusztráltsága miatt; értéktelennek, megalázottnak, fogyatékosnak érzik magukat, mert az önbecsülésük nem kapott megfelelő táplálékot, vagy az identitásuk bizonytalanodott el; becsapottnak, elhagyottnak, kihasználtnak érzik magukat, ha a kapcsolataik zavartak. A kielégülés elmaradásából azután általános frusztráltság és torz valóságértelmezés származik. Úgy tűnik, valamely – vagy valamilyen mértékig mindhárom – területen mindenki kielégületlenségtől szenved. Egyszerűen azért, mert a mi életvilágunk feltételei között szükségleti „éhségünk” sohasem csillapítható le teljesen. Ismételten előforduló kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan események arról győznek meg bennünket, hogy éppen a legkritikusabb élethelyzetekben vagyunk a leginkább tehetetlenek. Ott állunk kiszolgáltatottan az események kellős közepén, és semmiféle ellenőrzést nem gyakorolhatunk a folyamatokra. De azzal is számolnunk kell, hogy nem örökkévalók a kapcsolataink, amelyek meg tartósaknak bizonyulnak, azokról is túlzás lenne azt állítani, hogy feltétel nélküli bennük a szeretet. Továbbá azt is tapasztaljuk, hogy az önbecsülésünk rettenetesen törékeny, egy rosszindulatú megjegyzés, vagy egy betegség pillanatok alatt porrá zúzhatja. A kontroll iránti vágyunk egy olyan hatalom uralma alá hajt minket, aki meghatározza és kiszámíthatóvá teszi létünket. Feltétel nélküli és örök szeretetet pedig egyetlen teremtménytől sem, hanem egyedül Istentől várhatunk. De azt is tudjuk, hogy nem csillapodhat le az önbecsülésünk körüli nyugtalanságunk, amíg a saját teljesítményeinkre építünk. Erre csak akkor számíthatunk, ha meggyőződhetünk róla, hogy a személyünk Isten szemében a teljesítményeinktől függetlenül értékes és minden áron megmentésre érdemes. Szükségünk van arra a tudatra is, hogy a halállal nem veszítjük el identitásunkat, hanem Isten megtartó szeretete a halálon túl is érvényben marad a létünkre nézve.

A lelkigondozásnak tehát az a feladata, hogy egy teherbíró, bizalomteljes embertársi kapcsolat keretében feltárja, ill. segítsen meglátni a nehézséget jelentő élethelyzet hétterében meghúzódó szükségleti kielégítetlenséget, valamint azokat a meggyőződéseket és a hozzájuk tartozó ön-, kapcsolat- és valóságértelmezési módokat, amik a frusztráltságot előidézték. E feltárást követően kínálhat fel Isten kijelentéséből merített értelmezési lehetőségeket, amelyek új hittartalomként épülhetnek be a hiedelmek helyére (azokat felülírva, korrigálva, vagy kiegészítve) a tanácskérő sémarendszerébe. A lelkigondozói folyamat akkor tekinthető eredményesnek, ha a megoldandó konfliktusra, elakadásra, vagy életfeladatra nézve „személyiségspecifikus hitvallás”[21] fogalmazódik meg a tanácskérő részéről.

A Heidelbergi Káté első kérdésére adott felelet hasznos vezérfonalat kínál az imént mondottak továbbgondolásához. A Káté megfogalmazásának a sorrendjét követve három megállapítást tehetünk.

a) A keresztyén ember kötődési igénye abban a meggyőződésben juthat nyugvópontra, „hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok”.[22] Ez a megfogalmazás megvallja, hogy létezik egy minden embertársi kötődés fölött álló, azokat messze meghaladó kapcsolat: a Krisztushoz tartozás, ami nemcsak a földi élet idejére érvényes (Mt 28,20), hanem a meghalás krízise átélésekor és a halál után is fennáll (Róm 8,38 sk). Nem függ az ember kitartásától, ragaszkodásától és hűségétől, hanem Krisztus megtartó szeretete és megváltó tette hozta létre, és az Ő hűsége tartja fenn. Ez a szeretetkapcsolat a legteljesebb értelemben feltétel nélküli – mentes minden olyan objektív és szubjektív feltételtől, ami csak a teremtett világhoz tartozik. Teljesedik benne mind a két részigény, ami a kötődési szükséglethez tartozik: úgy az intimitás, mint a biztonság iránti vágy. A „veletek vagyok minden napon” (Mt 28,20) ígérete a földi életre vonatkozóan és az „ahol én vagyok, ott legyetek ti is” (Jn 14,3) kívánsága a halál utáni létre nézve tartalmazza mindkettőt. Nincs olyan létállapot, amely e kapcsolat biztos voltát megkérdőjelezheti vagy felfüggesztheti. Ezen felül a Krisztushoz tartozást párbeszédesség is jellemzi, melyben mindkét partner folyamatosan megszólítható. Az ember alapvető kötődési szükségletére válasz továbbá az Isten által az emberrel kötött kegyelmi szövetség üzenete, valamint az Atya – gyermek-kapcsolat megélésének lehetősége a hívő életben.

[[paginate]]

b) Az ember önbecsülésének végső megerősítését jelentheti, ha valaki vallani tudja, hogy „Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított”. Azt fejezi ugyanis ki, hogy az önbecsülésünk nem függ a teljesítményeink mennyiségétől és minőségétől, sem pedig az önmagunk tökéletesítésének az eredményességétől. A hit egészen új utat nyit meg az ember számára ezen a téren. Ez pedig az, hogy Krisztus maradéktalanul kiegyenlítette az emberi bűn által okozott hiányt. A létünk alapvető (és sorsszerű) fogyatékosságát, tökéletlenségét és kisebbrendűségét hatástalanította, s ezzel megszabadított az önkiigazítás és a bizonyítás kényszerétől. A „drága vérre” történő utalás pedig az emberi élet felbecsülhetetlen értékességére mutat rá. Ennek szerez újra érvényt az „elégtétel”. A hívő ember a megigazítás által visszahelyezve érezheti magát eredeti státuszába. Nem kell hozzá saját erőből megjavulnia. A megigazított élet ebben az értelemben is megszabadított élet. Felment az önmegvalósítás követelménye alól, és azt üzeni, hogy nem akkor leszel valaki, ha bizonyos feltételek teljesülnek, hanem máris valaki vagy: olyan értékes személy, aki önerőből sohasem lehetnél. Ez a szabadság a felelős élet feltétele. Akkor képes valaki önállóan és felelősen döntéseket hozni, ha nem kell arra figyelnie, hogy a vállalásaiból, az áldozathozatalából, vagy bármely cselekedetéből mennyit „profitálhat” az önbecsülése. Az önmagunk értékességének tudatában és érzésével vagyunk képesek önzetlenül cselekedni másokért, és csak így tudjuk őszintén értékelni mások teljesítményeit.

A mondottak alapján a keresztyén életnek mentesnek kellene lennie mind az önigazultság gőgjétől, mind pedig a perfekcionista törekvésektől. A helyzet sajnos az, hogy sok hívő ember nem abban keresi a személye értékességére vonatkozó igényének betöltését, amiben azt Isten adni akarja, hanem egy tökéletesedési úton előrehaladva próbálja megtámogatni az önbecsülését, miközben elhiteti magával, hogy ő csak Isten akaratának kíván megfelelni.

c) A kontrolligényünk akkor teljesedik be megnyugtatóan, ha el merjük hinni, hogy „mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről, sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia”. Egyfelől ez azt a meggyőződést jelenti, hogy egészen befolyásolhatatlan történések – mint amilyen egy hajszál kihullása – sem ellenőrizetlenül mennek végbe. Másfelől azt fejezi ki, hogy ebben a hitben a nehezen érthető és értelmetlennek, elfogadhatatlannak látszó történések is pozitív értelmet nyernek, minthogy végső soron a javunkra vannak. Ehhez persze a földi élet határain túlmutató összefüggésben kell látni a dolgokat. Vannak események, amelyek itt a földön nem szolgálnak sem örömünkre, sem megelégedésünkre, sőt ellenkezőleg, elszomorítanak, aggodalmat vagy felháborodást váltanak ki bennünk, mégis konstruktív részei a létünk egészének. Nem lehet ezt bizonyítani, de nem szabad valamiféle kompenzációs rendbe beállítva megmagyarázhatóvá sem tenni. Elég elhinni, hogy Isten felől nézve az értelmetlennek látszó dolgoknak is értelme van. Pusztán azért, mert Ő tartja kézben a történéseket.

Ez a hit természetesen nem akarja fatalista módon az emberi felelősség körén kívülre helyezni a befolyásgyakorlás, a kiszámíthatóvá tétel és az ellenőrzés minden formáját. Segít viszont a befolyásolhatatlan, kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen történések elfogadásában. Ilyen tényektől szenved a kontrollszükségletünk leggyakrabban kudarcot. Az isteni gondviselés hite nem teszi feleslegessé az ember aktivitását, csupán beágyazza az emberi cselekedeteket és az ezektől független történéseket egy teljesebb értelem-összefüggésbe. Nem mosódik el a határ Isten tettei és az ember cselekedetei között, hanem éppen világosabbá válik, hogy mi az ember feladata és mi az, amit Isten végez el. Ez megóv az olyan határátlépésektől is, mint amilyen a mágikus jellegű imádkozás, amikor az ember azt gondolja, hogy imádságos buzgalmával Istent cselekvésre kényszerítheti, vagy mint amilyen a tétlen csodavárás, amikor valaki az emberi lehetőségekről is lemond és elvárja, hogy Isten cselekedjen helyette. Hitben megélt egészséges kontrolltudattal érezhet az ember elegendő bizalmat ahhoz, hogy „elfogadja a megváltoztathatatlant”, továbbá felelősséget abban, hogy meg kell „változtatnia a megváltoztathatót”, valamint bölcsességet a kettő megkülönböztetésére – amint az amerikai teológus, Reinhold Niebuhr[23] fogalmazott híres imádságában.

A keresztyén hit tehát sajátos kínálattal bír az ember alapvető lelki szükségleteinek a kielégítésére. Ezt kell a lelkigondozásnak az adott problémára vonatkozóan felkínálnia, hogy a segítségre szoruló ember a megoldást ígérő hiedelmek helyett olyan hitbeli kapaszkodókat nyerjen, melyek a valóság újfajta megértésére adnak lehetőséget.

Németh Dávid

[1] Vö. Schnackenburg, Rudolf: Der Brief an die Epheser, Zürich – Einsiedeln – Köln, Benziger Verlag; Neukirchen-Vluyn, Neukirchener Verlag, 1982, 191.

[2] Thruneysen, Eduard: Die Lehre von der Seelsorge, München, Kaiser, 1948, 9.

[3] Thurneysen, Eduard: Seelsorge im Vollzug, Zürich, EVZ-Verlag, 1968, 24., 26.

[4] Thurneysen: Die Lehre von der Seelsorge, 45.

[5] Jól kifejezi ezt a szemléletet Helmut Tacke könyvének a címe is: Glaubenshilfe als Lebenshilfe, Neukirchen-Vluyn, Neukirchener, 1979.

[6] Stollberg, Dietrich: Wahrnehmen und Annehmen. Seelsorge in Theorie und Praxis, Gütersloh, Gütersloher Verlagshaus, 1978, 44.

[7] Pöhlmann, Horst Georg: Apologetik, Art. in EKL, Bd. I. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1986, 216sk.

[8] Lásd Ratschow, Carl Heinz: Christentum als denkende Religion, in: Ratschow, C. H.: Von den Wandlungen Gottes. Beiträge zur systematischen Theologie (hg. Keller-Wentorf, Christa – Rapp, Martin), Berlin – New York, W. de Gruyter, 1986, 3-23. c. tanulmányt.

[9] D. Erdős Józseftől származó, Dr. Victor János által átdolgozott fordítás.

[10] Seils, Martin: Glaube, HST 13, Gütersloh, Gütersloher Verlag, 1996, 160.

[11] Kálvin János: Institutio, III. 2. 14. és 17.

[12] Kálvin: Institutio, III. 2. 36. Vö. Fekete Károly: A Heidelbergi Káté magyarázata. Hálaadásra vezető vigasztalás 129 kérdés-feleletben, Budapest, Kálvin Kiadó, 2015 (2. kiad.), 97skk.

[13] Danz, Christian: Einführung in die evangelische Dogmatik, Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 2010, 38.

[14] Härle, Wilfried: Dogmatik, Berlin – New York, Walter de Gruyter, 1995, 57.

[15] Härle: Dogmatik, 56.

[16] Klasszikusnak számító mű e témában Neisser, Ulrich: Megismerés és valóság, Budapest, Gondolat,1984. A kognitív pszichoterápia felfogásához lásd Mórotz Kenéz – Perczel-Forintos Dóra (szerk.): Kognitív viselkedésterápia, Budapest, Medicina, 2005, 189skk. A személyiséglélektani szemponthoz lásd továbbá Epstein, Seymour: Cognitive-experiential Theory. An Integrative Theory of Personality, Oxford, Oxford University Press, 2014, 37skk.

[17] Piaget, Jean: Szimbólumképzés a gyermekkorban, Budapest, Paulus Hungarus/Kairosz, é.n. passim.

[18] Ellis, Albert: Grundlagen und Methoden der Rational-Emotiven Verhaltenstherapie, München, Pfeiffer, 1997, 133skk.

[19] A credíció kifejezés Ferdinand Angel, valláspedagógustól származik. Angel, Ferdinand: Ist das Konzept der Creditionen für die Religionspsychologie brauchbar?, in Wege zum Menschen, 2011/1. 4skk. A szó elején, Angel javaslatának megfelelően, meghagytuk a latinos írásmódot.

[20] Grawe, Klaus: Neuropsychotherapie, Göttingen etc. Hogrefe, 2004, 185.

[21] Winkler, Klaus: Das persönlichkeitsspezifische Credo, in Wege zum Menschen, 1982/4. 159-163.

[22] Itt és a következőkben a Magyar Református Egyház Közös Zsinata által 2013-ban elfogadott fordítást használjuk. Az alábbiakhoz lásd Fekete K.: i. m. 31skk.

[23] Vö. „Istenünk, adj kegyelmet, hogy képesek legyünk nyugalommal elfogadni azokat a dolgokat, amik megváltoztathatatlanok. Adj bátorságot, hogy megváltoztassuk azokat a dolgokat, amiket meg kellene változtatni. És add meg azt a bölcsességet, hogy képesek legyünk megkülönböztetni az egyiket a másiktól.” Az imádságot sokan (eleddig magam is) tévesen Friedrich Christoph Oetingernek tulajdonítják, jóllehet közismert formájában a 20. század neves amerikai rendszeres teológusától, Reinhold Niebuhrtól származik. Vö. Sifton, Elisabeth: The Serenity Prayer. Faith and Politics in Times of Peace and War, New York, W. W Norton & Co., 2003, 292-296.

Hasonló anyagaink

A Forrás Kör

A legendás Forrás Kör a hazai kulturális élet meghatározó, alternatív művészeti csoportja volt a kommunizmus utolsó évtizedében. A független Kör tíz esztendőn át, 1981 és 1991 között működött az Egyetemi Színpadon, s járta az országot. A magyars...