01. A karmesternek: Kórah fiaié. Ének magas hangra.
02. Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.
03. Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe;
04. ha háborognak és tajtékoznak is vizei,
és tombolásától megrendülnek a hegyek.
(Szela.)
05. Egy folyó ágai örvendeztetik Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait.
06. Isten van benne, nem inog meg, megsegíti Isten reggelre kelve.
07. Népek háborognak, országok inognak, ha az Úr mennydörög, megretten a föld.
08. A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk.
(Szela.)
09. Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön.
10. Háborúkat szüntet meg a föld kerekségén,
íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el.
11. Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Magasztalnak a népek, magasztal a föld.
12. A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk.
(Szela.)
(46. Zsoltár)
[[paginate]]
I. Az ember olyan könnyen sodródik bele a földindulásos, hegyomlásos háborgásokba, tajtékzásokba. Tombol a félelem – kívül is és belül is. Tengermély bizonytalanság rémít.
És mindez természetesen a tévéképernyők áttételes valóságán keresztül is rendkívül nyomasztólag hat, de akkor döbbenek, sőt rendülök meg igazán, ha rájövök arra, hogy én vagyok az az ember.
(Szela.)
Csönd? Megállás? Váltás?
II. A szóládi parókia egy 19. század közepén épült klasszikus lelkészlak. A tornác, a terasz az udvarra, az udvar a gyümölcsfákkal teli kertre, a kert a völgyre, a tóra, a szomszéd domboldalra néz.
Ha tehetem, sajnos ritkábban, sokkal ritkábban, mint szeretném, szívesen megállok itt a verandán, csendben, egyedül. És csak nézek a távolba, ha valaki látna, talán azt mondaná, hogy bambán bámulom ezt a szinte mozdulatlan természeti képet.
Pedig ez nem igaz. Hiszen furcsán kiélesednek ilyenkor a hangok, a színek, az illatok. És kiélesednek azok a belső rácsodálkozások is, amikben, amik által magamra ismerek.
Arra a magamra, önmagamra, aki Isten előtt vagyok.
(Szela.)
Csönd. Megállás. Váltás.
[[paginate]]
III. Istenem, én megtanultam beléd kapaszkodni.
Régebben, persze néha még most is, de erre már nagyon nem vagyok büszke, ráztam az öklöm, vagy hátat fordítottam (neked, vagy magamnak?), vagy dühöngtem.
Az ellenállás, ellenszegülés mellett máskor a belesimulás, az a bizonyos önérzetileg kellemetlen egyhúron pendülés jellemzett.
Vagy valamiféle rád, igen, Uram, rád hivatkozás. Te voltál a nyomós ok, a cáfolhatatlan magyarázat, akivel takarózni lehetett. Aki mennydörgéses jelenléteddel a legjobb hivatkozási alappá váltál arra, hogy miért is vagyok tehetetlen.
És mögéd bújtam. Megsajnáltam magam. Ó, én kis ágrólszakadt! Mert akkor még nem tudtam – és látod, mint egy bolond, néha még most is elfelejtem –, hogy te életet akarsz lehelni belém. Új életet. Új lelket. Minden nap. Minden engem környékező kies vagy kétséges élethelyzetemben. Hogy a változó külső hatások elleni valódi védekezésképpen megtanuljak, és újra megtanuljak, és ma is megtanuljak beléd kapaszkodni.
(Szela.)
Csönd! Megállás! Váltás!
IV. A karmester vezényel. Elöl a legmenőbb énekesek szólóznak. Nem, persze nem önző módon, nem tolakodóan, de én valahogy mégsem ott ismerem fel magam.
És biztos, hogy csak kívülről látszik így. Biztos belül ők is máshogy élik meg. Talán úgy, mint én, hogy kell az oltalom, a megerősítés, a segítség, mert egy kicsit mindig nyomorultabb vagyok mint szeretném – legalábbis önerőből, emberi szándék szerint.
De ez nem tántorít el attól, hogy kinyissam a szám, és kimondjam, kiénekeljem rajta, hogy: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.”
Mert nyomorúság az van. Kár szépíteni! De az a kapaszkodásom közepette átélt, megélt megtartatás, ami a te megbékítő közelséged ajándéka, az hozzád kapcsol. Felismerten neked köszönhetően. Élethelyzetektől, külső körülményektől, saját képességektől függetlenül. És nincs rangsor, nincs privilégium.
(Szela.)
Csönd. Megállás. Váltás.
[[paginate]]
V. Hacsak az nem, hogy kiállhatok csendben a verandára. Eléd. Veled. És visszamosolyog rám a fák és füvek világa, a te mosolyoddal, Uram.
Kereslek, és te keresel valójában. Szólnék, de te szólsz a csendben: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!”
Megtanultam ezt a csendet. Nem magamtól. Te tanítottál meg rá. Hogy megtudjam, megtanuljam, megtapasztaljam és megéljem. Nem, nem magát a csendet, hanem benne téged, a közelségedet.
És már csak veled akarok beszélgetni. Akkor is, ha szólok, akkor is, ha hallgatok. Akkor is, ha cselekszem, vagy ha tétlenül állok, és csak nézek, nézlek, téged.
Látlak. Életem oltalma, erőssége. Uram, bizonyosságom, segítségem.
Áldalak, dicsőítelek. Felismerlek, még önmagamban is, még ebben az engem körülvevő, környékező nyomorult világban is! „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.”
(Szela.)
Csönd? Megállás? Váltás?
[[paginate]]
VI. Hát nem? Hát mikor és miben nem? Hol nem?
Ott vagy benne, Uram! Ott vagy, szeretetteli várakozással. Ott vagy, megbékítő önfeláldozással. Ott vagy, igen, még ott is, ahol minden összeomlani látszik. Ahol vége van. Ott is.
Ott kezdődik. Ott nyílik meg. Ott válik megragadhatóvá, hogy te vagy, te maradsz, te leszel az egyetlen kapaszkodó. Aki úgy vezetsz tovább, szorosan magad mellett tartva engem, hogy óvatlanul tőled el ne kóboroljak, hogy közben azt élhetem át, hogy szabad vagyok.
Szabad vagyok melletted maradni. Szabad vagyok az ég- és földindulásban is átélni a csendet, a benned elrejtőzködést, a belőled kibontakozást.
Szabad vagyok rácsodálkozni önmagamra, a tőled megkapottra. Az érted önként cselekvőre.
Aki itt, éppen most, éppen ebben, ami van, ismeri fel, Uram, a beléd kapaszkodó világban-való-jelenlét őrállói felelősségét.
Ez az életem. Ez az imádságom.
Te vagy az életem. Te vagy az imádságom.
Ámen.
Hajdú Zoltán Levente
[[paginate]]
Imádság
„az Írásnak ebből a helyéből kiindulva
hirdette neki Jézust” (ApCsel 8,35)
Igéd életre hív
S az életem Igédre mutat.
Igédben Krisztust ismerve fel
vezetek Krisztushoz másokat.
Uram, köszönöm ezt a csodát,
hogy rólad én is szólhatok!
Hogy töredék létemmel mégis,
hitvalló Ige-hirdetőd vagyok!
Ámen.
(Hajdú Zoltán Levente: Hétszer tizenkettő. Imádságok. Kálvin János Kiadó, Budapest, 2025. 63)