Portrét, monográfiát írni nem könnyű feladat, még akkor sem, ha az illető, akiről készül, még köztünk van és tevékeny. Az adott személy munkásságát valamennyi aspektusból be kell mutatni, nem árt ismertetni a kort, amelyben élt, ugyanakkor arra is figyelni kell, hogy a szöveg olvasmányos, könnyen befogadható legyen az átlagolvasó számára, nem csak a választott személy szakmai, hanem magánéleti perspektíváját is érdemes felvázolni. Varga Mária irodalomtörténész komoly feladatra vállalkozott, amikor úgy döntött, hogy Matúz Gáborról ír monográfiát. A szerzőt – az Előszó szerint – nemcsak az évtizedes ismertség, hanem elsősorban az inspirálta, hogy Matúz Gábor még lezáratlan életművének számos része a rendszerváltozás utáni időszakra tevődik és így alanya bemutatásával párhuzamosan betekintést nyújthat az átmenet utáni zűrzavaros társadalmi-politikai esztendőkbe is. Varga könyve azonban az eléje kitűzött célokat csak részben teljesítette.

A szerző több részre (írói, újságírói, szerkesztői, filmrendezői, múzeumalapítói) tagolja Matúz pályafutását. Jól látszik, hogy rendkívül alapos munkát végzett, rengeteget kutatott, elemzett, ugyanakkor már az elején megmutatkozik a kötet visszatérő problémája, mégpedig a kevés konkrétum és a számos, főleg aktuálpolitikai tartalmú általánosító megfogalmazás használata (15. és 58. oldal), vagy az olyan passzusok, amikor nem derül ki, pontosan mire céloz a szerző. Például mikor arra utal, hogy az utóbbi években „ipari mértékben űzik” a blaszfémiát a művészetekben. Sajnálatos, mert Matúz életének sokszínűsége valóban könyvre kínálkozik, számos esetben azonban személyisége háttérbe szorul.

[[paginate]]

A kötet első fejezetei Matúz családi hátterét mutatják be, kezdve szülőhelye, Balassagyarmat kulturális és történeti áttekintésével. Ezek a szakaszok felettébb érdekesek, figyelemre méltó, hogy mennyi híres művész-alkotó (a teljesség igénye nélkül: Balassi Bálint, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Szabó Lőrinc, Tolnay Klári, Tarr Béla) neve kötődik e kisvároshoz. Varga akkurátus kutatómunkájának köszönhetően továbbá megismerhetjük Matúz felmenőinek sorsát is, mely szinte magába foglalja a közép-kelet-európai régió és benne Magyarország valamennyi huszadik századi tragédiáját. Világháborúk, vörös terror, árvaságra jutott gyermekek, Rákosi-korszak, 56-os események és azok a hétköznapi emberek, akik, éljenek bármelyik korszakban, de igyekeznek tiszteségesen dolgozni és gyermekeiket felnevelni. A Matúz-család szűkös körülmények között élt, Gábor és testvére, Tibor már egészen kicsi korukban kivették a részüket a házuk körüli feladatokból. A fiatal Gábort korán elkezdték érdekelni a könyvek, később pedig az írás. A kötet visszatérő motívuma, hogy Matúz, kortársaival ellentétben „másképpen” gondolkodott és ez már tinédzser korában is megmutatkozott, például mikor gimnáziumban a hivatalos narratívától eltérő véleménnyel volt Petőfi egyik verséről (39. old.). Sajnos a könyvből nem derül ki, mit jelent pontosan a „másképpen” gondolkodás, erre legfeljebb utalások találhatók. A Matúz életét és személyiségét, valamint a kort, melyben élt remekül szemléltető szakaszok talán leginkább elszomorító, ugyanakkor némileg megindító epizódja az, mikor gépjármű-ügyintézőként dolgozott. A végtelenül naiv és becsületes fiatalember szembesül egy feketézéstől és kisebb-nagyobb stikliktől sem visszariadó munkáltatóval, aki ellen hiába próbál fellépni, nem jár sikerrel. A kötetnek ezek a részei a legizgalmasabbak, mégpedig azért, mert Matúzt mint embert mutatja be, aki jól láthatóan nem illik bele abba a rendszerbe, amelybe született, hiszen az az egyetlen „bűne”, hogy tisztességes. A szerző azt is bemutatja, hogy a nehézségek ellenére sikeresen helyt állt különféle munkakörökben (például műtőssegéd, ifjúsági klubvezető), miközben írói ambícióiról sosem mondott le.

[[paginate]]

Varga az Előszóban leszögezi, hogy alanyával szemben nem elfogult. Ha Matúz alkotói munkásságának bemutatását nézzük, e megállapítás igaznak bizonyul, ugyanakkor a rendszerváltozás és az azt követő zűrzavaros esztendők rövid bemutatásáról már nem mondható el, az eseményeket (sajtóviszonyok alakulása, ideológiai konfliktusok) ugyanis csak egy perspektívából szemlélteti (lásd: Átmeneti korban című fejezet). A következőkben a szerző Matúz novelláit elemzi, értelmezi és szemlélteti, valamint hosszan felsorolja a róluk íródott kritikai visszhangokat, melyekkel vagy egyetért vagy nem. A novellák ismertetését izgalmasan, figyelemfelkeltően teszi és eléri, hogy a befogadót a művek elolvasására sarkallja, ugyanakkor némelyikhez felesleges és vitatható („piros lobogóból szivárványszínű zászló lett”) aktuálpolitikai megjegyzéseket fűz, mint például a Rendszerváltás című novella kapcsán (116. old.). Értelemszerűen egy műalkotást, legyen az regény, novella, szobor vagy film, mindenki úgy interpretál, ahogy, ám oda nem illő közéleti-politikai hozzászólások szükségtelenek, szövegidegenek és a befogadót kizökkentik.

A novellák áttekintését követően a szerző Matúz újságírói munkásságát mutatja be. E fejezet visszatérő motívuma, hogy Matúz témaválasztásai miatt sokszor célkeresztbe került, bizonyos cikkeit és beszélgetéseit (lásd: Borgulya-interjú, mely az ún. cigánybűnözés kérdését boncolgatja) komoly politikai-közéleti viták követték. Varga ezeket mind részletesen bemutatja, ám sajnos az nem derül ki, hogy Matúz mit gondol az egészről, vagy hogyan élte meg az interjú körüli felhajtást, pedig érdekes lett volna megismerni az ő gondolatait is. Sajnálatos módon ebben a fejezetben is előkerülnek felesleges aktuálpolitikai megfogalmazások (214. old.), és számtalan, Matúzzal, valamint a korszak sajtóviszonyaival kapcsolatos feltételezések (221. old.), amik már csak azért sem szerencsések, mert így a könyvből az sejlik fel, hogy Matúz politikai nézetei és hovatartozása teljesen irrelevánsak, hiszen az eddigiek alapján őt jól láthatóan az emberi sorsok érdekelték, és nem foglalkozott azzal, ki milyen nézeteket vall. A magyar társadalom politikai megosztottsága sajnos mindig volt és jelen van, függetlenül az éppen aktuális állami berendezkedés ideológiájától. Hasonló a helyzet az újságírókkal is: miképpen akkor, ma is éppúgy nehézségekbe ütköznek, ha a hivatalos narratívától eltérő, vagy azt kritizáló állításokat fogalmaznak meg. Bár akkor Matúz már nem mint újságíró tevékenykedett, néhány mondattal érdemes lett volna megemlíteni a 2010 utáni médiaviszonyok átalakulásait is.

[[paginate]]

A Matúzt, mint televíziós-szerkesztőt bemutató fejezet szintén tartalmaz aktuálpolitikai kommentárokat, ugyanakkor szerencsére akadnak részek, például az Isten titkosszolgái című szakasz, melyek izgalmasan, a témára fókuszálva, viszonylag objektíven mutatnak be olyan rendkívül fontos és aktuális közéleti témákat, mint az egyházak átvilágítása, múltbéli bűneik feltárása, vagy ott van a Kertész Imre irodalmi Nobel-díja körüli társadalmi megosztottságot és nézeteltéréseket bemutató szakasz, mely szintén a jobban sikerült részek közé tartozik. E témák ismertetésénél jól látszik, hogy Matúz nem azért feszegetett tabu témákat (például marihuána használata, vagy antiszemitizmus 1956-ban), mert provokálni kívánta volna a közéletet, vagy szembe akart menni az ún. „kultúrbaloldallal”, hanem egyszerűen azért, mert ezek a témák érdekelték. A kötet vonatkozó fejezeteit áthatja a rendszerváltozás utáni politikai megosztottság, és jól érzékelhető, hogy a múlt bizonyos traumáinak kibeszélése sem akkor, sem napjainkban nem történt meg teljesen. Számos múltbéli esemény és/vagy történelmi személy kapcsán mai napig nincsen társadalmi konszenzus (lásd: 285. és 292. oldalak). Nem lehetséges, hogy Matúznak éppen az volt a célja, hogy létrejöjjön egyfajta párbeszéd? Talán nem az motiválta, hogy tárjuk fel a múltunk kibeszéletlen pillanatait és vitassuk meg kulturális keretek között? E sorok írója számára Matúz újságírói és televíziós, de különösen filmes munkássága és témaválasztásai ezt igazolják. Az ebben a fejezetben leírtak ma is aktuálisak, sok 2010 előtti közéleti konfliktust mutatnak be, melyek nagy visszhangot váltottak ki, mindemellett a szerző nem mulasztja el bemutatni az akkori kiegyensúlyozatlan médiaviszonyokat is. A probléma azonban ugyanaz, mint a korábbi fejezetek esetében is: rendre visszatérő, néhol következetlen (nincs tisztázva, hogy rendszerváltoztatás vagy rendszerváltás) politikai kommentárok, mintha a szerző nem tudná eldönteni, hogy aktuálpolitikai véleménycikket vagy portrét ír, illetve problematikus, hogy Matúz személye sokszor háttérben marad, és csak szórványosan ismerhetők meg az esetekről kialakított saját véleményei.

[[paginate]]

A Matúzt, mint filmrendezőt bemutató első szakaszok meglehetősen pontatlanok (321-322. oldalak). Az a gondolat még helytálló, hogy a dokumentumfilmes és nagyjátékfilmes eszközök egyesítése átélhetőbbé tehet egy alkotást, ám az már téves megállapítás, hogy Matúz lenne ennek mozgókép készítési metódusnak a hazai úttörője. A hetvenes évek néhány kiváló magyar filmje (Jutalomutazás, Cséplő Gyuri, Családi tűzfészek) ugyanis már meglehetősen színvonalasan és emlékezetesen demonstrálta e két filmkészítési metódus egyesítését. A külföldi kritikusok által Budapesti Iskolának elnevezett, sajátos, ám korántsem egységes magyarországi irányzat egészen egyedi módon ötvözte a dokumentarizmust a fikcióval. Attól pedig Matúz nem különleges alkotó, hogy, miképpen a szerző fogalmaz, „megcélozza az érzelmi átélést”, hiszen tágabb értelemben véve ez valamennyi filmrendező célja. Mindemellett nem Matúz az egyetlen, aki közelebb kívánja hozni a fiatalokat a magyar történelem kardinális eseményeihez (lásd: Nap utcai fiúk, Szabadság, szerelem, vagy Szász Attila és Köbli Norbert közösen készített történelmi filmjei). Továbbá Matúz filmrendezői munkássága abban sem különleges, hogy tabu témákat dolgozna fel, ugyanis számos más alkotótársa korábban több tiltott témát választott filmje tárgyául, például a Böszörményi-Gyarmathy páros Recsk című kiváló dokumentumfilmjükkel, vagy, hogy ne csak történelmi témájú műveket említsek, Almási Tamás a Sejtjeinkkel, mely a közéleti szinten ma is tabutémának számító mesterséges megtermékenyítés témakörét járja körül.

Varga Mária a kötetbe fektetett munkája és beható kutatásai kétségkívül elismerésre méltók és mivel részletesen bemutatja alanya különféle területeken készített írott és vizuális munkáit, így ajánlott azoknak az olvasóknak, akik Matúz alkotói munkáját kívánják megismerni. Az utolsó fejezetekben olvashatunk továbbá fontos kulturális tevékenységeiről is, többek között a balassagyarmati Civitas Fortissima Múzeum létrehozásáról. Ugyanakkor akik Matúzt, mint embert, egyéniséget akarják felfedezni, azoknak némiképp csalódás lesz, hiszen a fentebb többször említett aktuálpolitikai megjegyzések elfedik magát az embert, aki minden rendszerben próbált valamiképpen helytállni és párbeszédet generálni egy végletekig megosztott társadalomban.

Zalán Márk