Egyetem és reformáció

Elhangzott a Reformáció és az egyetemek c. nemzetközi konferencián, Budapesten, 2017. július 1-jén.

Témaválasztásunk kézenfekvő: Október 31-én ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, s mi magunk főiskolai és egyetemi tanárok vagyunk – semmi nem természetesebb tehát, mint hogy az egyetem és a reformáció kapcsolatát tárgyaljuk! Mégis inkább tartalmi, semmint formai szempontok vezettek minket. Az egyetemi oktatási formát ugyan nem a reformáció találta fel, de a keresztyén hit megújításában az egyetemeknek fontos szerepük volt, s a reformátorok sok egyetemet és főiskolát (éppúgy persze középiskolát is) alapítottak, amivel a tudást a hitről (és a tudást általában is) elő tudták mozdítani. S ha szekularizált Európánkban körültekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy széles körökben elismerik a reformációnak ezt a teljesítményét – néhol még ünneplik is! Mindenfelé megemlékeznek arról (elbeszélésekben és képekben egyaránt), ahogy Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára szegezi ki a reformáció 95 tételét. Ez persze nem több, mint egy legenda – de egy olyan legenda, amely megőrizte a nagy reformátor őszinteségének és bátorságának, ill. a reformáció tudományos megalapozottságának igazságát. Nem véletlen, hogy milyen korán keletkezett ez a legenda: már 1546-ban említi Melanchthon Fülöp a Luther írásai elé írt előszavában; Luther barátja ő, aki akár szemtanú is lehetett volna![1] Még jól emlékszem az 1970-es évekre, amikor atyai barátom, Zsindely Endre professzor, elmagyarázta, hogy történetileg ez miért nem lehetséges. Luther Márton ui. gyakran utalt arra, hogy a búcsúcédulák ügyét egyházi elöljáróival beszélte meg; tehát nem támadta hátba az egyházi tekintélyeket – s ő maga soha nem is beszélt a tételek kitűzéséről. Na de hát a tételek – a tételek csak léteznek! Igen, természetesen: egyetemi vitatételek voltak, amelyeket az egyetem tudósai megvitattak, hogy a búcsú kérdéséről tanítást adjanak – egy olyan kérdésről, amelyről eladdig a pápai tanítói hivatal még nem adott ki állásfoglalást. A reformáció sokat ünnepelt kezdő lépése tehát voltaképpen egy tudományos disputa az egyetemen – s azt se hallgathatjuk el, hogy a következő 150 éven a tudományos disputák jelentősége mindvégig megmaradt. A tételek kitűzését természetesen hosszabb exegetikai munkásság előzte meg a reformátor részéről: 1517 előtt Luther már magyarázta a zsoltárokat, a Római levelet és a Galata levelet a wittenbergi egyetemen; különösen ez utóbbi kettő tette világossá számára, amit aztán a tételek meg is fogalmaztak.

[[paginate]]

Most nem akarjuk református szemmel értékelni Luther Márton életművét, csupán annyit mondjunk: élete egy monumentális felfedező út volt a Biblia értelmezésében: folyamatosan aktív volt exegetikailag, s mindig új ismereteket szerzett a Bibliából. Luther bibliamagyarázata néhol egészen kimagasló (így a már említett Római és Galata levelek magyarázatában), néhol azért hiányosságokat is mutat (talán mondhatom ezt a Jakab-levél magyarázatáról), néhol egyenesen szörnyű (szerintem ezt mondhatjuk az Eszter könyvének magyarázatában tett zsidóellenes mondatairól) – ám mindig eredeti és professzionális magyarázat, ahogy azt egy egyetemen elvárhatjuk! Mondjuk ki egészen világosan: a wittenbergi egyetem Luther előtt nem volt a világ közepe; egy új alapítású egyetem volt 1502-ből, amely azonban nemsokára Európa középpontjává lett – s ezt Luther Márton működésének, a reformációnak köszönheti! Világos, hogy Luther Mártonnak munkatársakra volt szüksége, hogy ezt a célt elérhesse, s ha ezek közül most csak Melanchthon Fülöpöt emelem ki, annak nem egyszerűen az az oka, hogy a magyarok őt még szívesebben hallgatták, mint Luther Mártont. Ez ugyan igaz; a magyarok szerették őt, hiszen nagyon szépen beszélt latinul, és nem keverte a latint a némettel (mint ahogy Luther Márton tette) – ezt ui. már nem értették a magyarok. Ezúttal azonban számomra fontosabb, hogy Luther Márton a kolostorból jött, tehát személyében az egyházi folyamatosságot láthatjuk. Hogy ügye nem volt azonos a humanizmussal, azt a Rotterdami Erasmusszal folytatott vitája ékesen bizonyítja. Melanchthon Fülöpöt viszont nagybátyja, Johannes Reuchlin nevelte, így ő a humanizmus eszközeivel és célkitűzéseivel teljesen tisztában volt[2] (Wittenbergben ugyan nem hébert, hanem görögöt tanított; héber tanár Illyricus Flacius volt, akiről Melanchthon nem sokára így ír: aluimus in sinu serpentem.*) Fontos itt kiemelnünk, hogy Luther és Melanchthon, a kolostor és a humanizmus gyermekei, Wittenbergben kebelbarátok lettek, amin még az sem tudott változtatni, amikor Melanchthon J. Oecolompadiusszal találkozott, s Luther úrvacsora-tanában kissé elbizonytalanodott. Tudás és lelkiismeret, műveltség és hit – ez volt Wittenberg, ez volt az európai reformáció kezdete!

[[paginate]]

Párizsban ennél egy kicsit bonyolultabb a helyzet, s nehezebb átlátni a dolgokat. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a francia király, I. Ferenc támogatni kívánja az új tudományokat, s ezért alapítja meg 1530-ban az új Collège Royalt (ma Collège de France). Hogy vajon arra gondolt-e, hogy az egész társadalmat át akarja formálni, azt itt nem tudjuk eldönteni. Mindenesetre meghívta kora nagy tudósát, Rotterdami Erasmust, aki azonban elutasította a meghívást. Erasmus egyik barátja, a baseli orvos, Wilhelm Cop mégis Párizsba jött – az ő fia volt Nicolas Cop, Kálvin János barátja, aki majd 1533-ban a híres conciót, rektori beszédet tartja, s aminek aztán tragikus következményei lesznek. Az új tudós kör vezető személyisége volt Jacques Lefèvre d’Étaples, Meaux püspöke, egy igazi humanista,[3] akinek meggyőződése az volt, hogy a Bibliát mindenkinek anyanyelvén kell olvasnia – ezért el is készítette előbb az Újszövetség (1523), majd az Ószövetség (1528) francia fordítását. I. Ferenc király harmadik gyermekének nevelését is rá bízta. E körben láthatjuk még Farel Vilmost, Navarrai Margit királynét (I. Ferenc király nővérét, a devotio modena elkötelezett képviselőjét), valamint Kálvin unokatestvérét, Robert Pierre Olivétant – tehát olyan embereket, akik Kálvin környezetében is voltak. Jegyezzük meg, hogy mielőtt a király Párizsba hívta volna J. Lefèvre d’Étaples püspököt, őt elűzték Meaux-ból, s vajon hova menekült ekkor? Nem véletlen: Straßburgba, tehát abba a városba, amely később Farel Vilmosnak (1528) és majd Kálvin Jánosnak is második otthona lesz! – A sort azonban folytathatjuk: a Collège Royalhoz csatlakozott még egy kitűnő görögös, Pierre Danès, akit Kálvin még többre becsült, mint korábbi szeretett tanárát Bourges-ban, a berni Melchior Wolmart, valamint egy kiemelkedő hebraista, François Vatable, aki David Kimhi kommentárját is kiadta.[4] Az új intézmény körül működött a könyvkiadó Robert Estienne is, aki maga is kiváló nyelvész volt (amint ezt az általa szerkesztett Thesaurus linguae latinae mutatja); ő azonban később Genfben telepedett le, ahol Kálvin könyveit adta ki. S végül említsük a spiritus rectort, a híres Guillaume Budét, aki J. Bohatec,[5] F. Wendel[6] és A. Ganoczy[7] egybehangzó véleménye szerint Kálvin humanista képzettségét leginkább befolyásolta. Budé mindent megtett azért, hogy a Collège Royal háromnyelvű iskolaként (collège trilingue[8]) legyen megszervezve; könyveiben tárgyalja is a főiskolai nyelvoktatás kérdéseit: De studio litterarum recte et commode instituendo (1527), ill. De Philologia (1530). Az a nézete, hogy a keresztyénség a hellénizmusból fejlődött ki (De Transitu Hellenismi ad Christianismum, 1535, R. Estienne kiadásában), különválasztja a párizsiak gondolkodását Rotterdami Erasmustól éppúgy, mint Luther Mártontól. A késői Kálvin gondolkozása is más, amikor az 1559-es Intitutióban bőségesen idézi a klasszikusokat, hiszen Kálvin mindig azt akarja bizonyítani, hogy Isten akarata mennyire fölötte áll az emberi tudásnak. Az idézetek azonban sokat elárulnak a reformátor korábbi humanista képzéséről, amit először Orléans-ban, de főként aztán Párizsban, a Collège Royalban kapott.

[[paginate]]

Már korábban, amikor J. Lefèvre d’Étaples Navarrai Margittal a „Cénacle de Meaux” körét szervezte, fölléptek az Sorbonne professzorai, s elérték, hogy a kört 1523-ban feloszlassák. Ezúttal sem késlekedtek: Már 1530 áprilisában kinyilvánították véleményüket, a Determinatio Facultatist, amit ma nem kis meghökkenéssel olvasunk, bár a kor vitáinak kereszttüzében teljesen érthető. Állásfoglalásukban korrektül idézik a Collège Royal képviselőit: „Prima propositio: La Saincte Éscriture ne se peult bonnement engendre sans la langue grecque, et aultres semblables. Censura: haec propositio temeraria est et scandalosa. Seconda propositio: Il ne se peult faire que ung predicateur explique selon la verité l’epistre, ou l’evangile, sans les dictes langues. Censura: haec propositio falsa est, impia, et populi christiani ab auditione verbi Dei perniciosa aversiva. Utraque harum assertionum authores de lutheranismo vehementer reddit suspectos.”* Nem könnyű csaknem öt évszázad után rekonstruálni az egyetemen uralkodó légkört! A Sorbonne professzorai mindenesetre okosak voltak, sőt mondhatjuk ravaszak is: rögtön lutheranizmussal vádolták a Collège Royal tanárait, bizonnyal abban a hitben, hogy ezáltal rossz hírbe hozhatják az új egyetemi irányzatot. Vajon tudták, hogy ez nem volt igaz? A Collège Royal munkatársai nem jutottak el a reformációig, hanem megmaradtak egy Rotterdami Erasmus típusú humanizmusnál, amit talán kiegészítettek egy itáliai típusú újplatónizmussal.[9] Még Nicolas Cop rektori beszéde se volt más, mint humanista előadás, persze olyan, ami a „szofistákat” támadta is – ezen nyilván a szokásos skolasztikus teológiát kellett érteni, de bizonnyal a Sorbonne professzorai is találva érezték magukat.[10] El is űzték az új tudósokat, de ezzel csak azt érték el, hogy Kálvin Straßburgba menekült, ahol viszont jó barátokra lelt (elsősorban Martin Bucerre), akik aztán a reformátori fordulatot Kálvinnál előkészítették. Ezt nevezi Kálvin később, a zsoltárkommentár előszavában „subita conversio ad docilitatem” fordulatának, tehát az igaz (keresztyén) tudományhoz való megtérésének. A Sorbonne professzorai tehát akaratuk ellenére támogatták, s nem akadályozták a reformációt!

[[paginate]]

Mi van azonban akkor, ha nincs még egyetem? Akkor nyilván alapítani kell egyet! Ez a helyzet Zürichben, de Genfben is; a két város az azóta világhírűvé vált egyetemét a reformációnak köszönheti. Csupán annyit fűzzünk hozzá az igazság kedvéért, hogy e két iskola csak később egészült ki a többi fakultással, így tehát például Zürich csak a XVIII. században vált ténylegesen egyetemmé: a XVII. században kapta meg jogi karát, az orvostudományi pedig még később társult a már meglévőkhöz. Genfben hasonló helyzetet látunk: a Schola Genevensis 1559-ben jött létre; Kálvin iskolájában retorikát, dialektikát, hébert és ógörögöt tanítottak. 1581-től beszélhetünk három fakultásról Genfben, majd az egyetem neve meglehetősen későn, 1873-ban vált indokolttá, amikor az orvostudományi kart is megalapítják. – Bárhogy legyen is: látjuk, hogy nagy erőfeszítéseket hoznak az iskolákért, amelyeket aztán siker koronáz! Úgy tűnik, ez erőfeszítésekben kulcsszerepe volt Straßburgnak és híres tanárának: Jakob Sturmnak. Sturm már a gimnáziumban bevezette a humanista képzést, így a gimnázium először az akadémia címet nyerte el, majd 1566-ban, az augsburgi birodalmi gyűlésen ismerték el egyetemként. Sturm 1536-ban jött Straßburgba, s 1538-tól lett a gimnázium rektora, ahol latint és görögöt tanított, majd magasabb szinten a teológia, a természettudományok, s a filozófia volt a tananyag. Úgy tűnik, J. Sturm módszerét nem csak Genfben és Zürichben vették át, hanem a Hollandiában is ismerték, hiszen az utrechti egyetem hasonlóképpen a gimnáziumból nőtt ki (kicsit másként, mint a leideni egyetem, amelyet maga Orániai Vilmos alapított).[11] Ami Zürichet illeti: az új iskola, a Prophezei megalapításakor Zwingli Baselból hívta át Konrad Pellikant, a kitűnő hebraistát, aki a héber nyelvet J. Reuchlin útmutatásai alapján tanította. Szoros együttműködés volt közötte, s a kiadó Christoph Froschauer között. 1556-ban bekövetkezett halála után Zürich az itáliai Peter Martyr Vermiglit hívta meg, aki korábban Straßburgban tanította az ószövetségi tudományt.[12] Zwingli utóda a neusiedelni parókián, Leo Jud követte elődjét Zürichbe is, és a Zürcher Bibel fordításában oroszlánrészt vállalt. Ismét Baselból érkezett Theodor Bibliander, K. Pellikan és J. Oecolompadius tanítványa – esetében csak közvetett straßburgi hatásról beszélhetünk, Oecolompadius által, aki Wolfgang Capito barátja volt. Megemlíthetjük még Konrad Gessnert, bár ő természettudós volt, és csak később érkezett Zürichbe (1564), ahol aztán Heinrich Bullinger orvosa is lett. Korábban azonban ő is héberül tanult Wolfgang Capitónál Straßburgban. Lehetetlen nem látnunk tehát, hogy a humanisták és reformátorok milyen nemzetközi hálózata működött ekkor!

A politikai helyzet nem volt könnyű Zürichben; H. Zwingli a kappeli csatamezőn halt meg, de a reformáció ügyét nem lehetett megállítani. Genfben semmivel nem volt könnyebb a politikai helyet, s ez igen megnehezítette a reformátorok dolgát! A savoyai herceg, III. Károly a Genfi-tó északi részét is el akarta foglalni – kívánsága soha nem teljesült: Genfbe nem tudott eljutni. Waadtland azonban (Lausanne kantonja) már uralma alatt állt, amikor a berniek 1535-ben úgy döntöttek, hogy francia nyelvű testvéreiknek segítséget nyújtanak.[13] 1536 elején a 6.000 főből álló berni sereg felszabadította Lausanne-t (tulajdonképpen nem is ütközött nagyobb ellenállásba), így Lausanne-ba és Genfben be lehetett vezetni a reformációt. Ugyanezen év októberében volt a Lausanne-i Disputa, ahol Kálvin kevés, de fontos szavával a helyiek szimpátiáját elnyerte – s a két város az új hit mellett döntött. Kérdés ugyan, hogy a reformáció ügye nyert-e volna itt Bern hathatós segítsége nélkül; e két város kapcsolata Bernnel mindazáltal mindvégig érzékeny és törékeny maradt: Genf és Lausanne néha nyomasztónak érezte a berni támogatást, a berniek pedig néha elveszítették türelmüket.[14] S ekkor térünk rá az 1559-es eseményekre: Spanyolország és Franciaország békét köt, aminek következtében a savoyai veszély újra jelentkezik a Genfi-tónál (bár ezúttal nem nyer konkrét formát). A berniek úgy érzik, hogy a reformáció ügyét francia területen is erősíteni kell – de hát a saját reformációjukra gondoltak ekkor! Sok Kálvinhoz közel álló lelkészt felfüggesztenek, s maga Béza Tódor is Genfbe költözik ekkor – egy olyan döntés volt ez részéről, ami bizonyos neheztelést válthatott ki Pierre Viret-ből; nem sokkal ezután azonban ő is követi barátját Genfbe.[15]

[[paginate]]

A szakemberek ilyen koncentrációja tette lehetővé Kálvinnak, hogy 1559-ben megalapítsa a genfi egyetemet, amelynek első rektora Béza Tódor lett (a compagnie des pasteurs, a lelkésztestület választása alapján). Sem Lausanne, sem Bern nem örült ennek az egyetem alapításnak – az utóbbiak még gúnyolódtak is, és azt jósolták, hogy hamar be kell majd zárni az egyetemet. Ez nem így történt: néhány év alatt egész Európában jó hírneve lett az új egyetemnek – s hogy csak néhányat említsünk a híres külföldi diákok közül: Olevianus Gáspár is genfi diák volt, csakúgy, mint az oxfordi egyetem könyvtárának megalapítója, Thomas Bodley. Tudjuk: ezek voltak Kálvin utolsó évei; amikor 1564-ben Kálvin meghalt, a genfi iskolának 1500 diákja volt – tehát több, mint 20% a város lakosságából! Nyilvánvaló, hogy sok külföldi is volt közöttük. – Az iskola egyébként a straßburgi Jakob Sturm erős hatását mutatta: két részre volt osztva, úgy mint schola privata és schola publica. Az előzőt collège-nek is nevezték, az utóbbit académie-nek; az előzőben a nyelvi oktatás volt domináns, az utóbbiban pedig a filozófia és a teológia; a természettudományok csak később jelentek meg a genfi egyetemen. Köztudott, hogy Genf nagyon hálás volt Kálvinnak az egyetem megalapításának nagy tettéért; a polgárjogot is ekkor adományozták neki. Okuk volt erre, hiszen egy csodálatos egyetemtörténet vette itt kezdetét! Kálvin halála után követője, Béza Tódor, még később François Turrettini gondoskodott arról, hogy a genfi egyetem a református ortodoxia fellegvára legyen.

Úgy gondolom, hallgatóim valamit a magyarországi helyzetről is hallani akarnak! A XIV. században Magyarországon is alapítottak egyetemeket, legkorábban a pécsi egyetemet 1367-ben, majd az óbudait 1395-ben. Az Oszmán Birodalom hódításai miatt azonban ezek az iskolák nem működhettek sokáig – a reformáció korában tehát nem volt egyetem Magyarországon. Az ország legrégibb egyeteme, amely folyamatosan mindmáig működik, az ellenreformáció alapítása: 1635-ben hozta létre az esztergomi érsek a nagyszombati egyetemet. Ennek története azonban az ország hányatott sorsának történetét is mutatja: az alapítóról, Pázmány Péterről elnevezett egyetem 1920-ban Csehszlovákia területén találta magát; Nagyszombat neve ma Trnava, Szlovákiában, s itt ma is működik egy egyetem, amely azonban nem azonos az érseki alapítással. Pázmány egyeteme Budapestre költözött, majd a II. világháború után állami kézbe került, s ma Eötvös Loránd Tudományegyetemként működik a fővárosban. Az állami egyetem tehát az egykori érseki egyetem jogutódjának tartja magát. A fordulat után, egészen pontosan 1992-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet újra alapították, s ez az intézmény is a nagyszombati egyetem jogutódjának tartja magát. Nekem, mint reformátusnak nem tisztem megoldani ezt a jogi dilemmát; csak illusztrációként említem, hogy az egyetemi lét Magyarországon nem olyan egyértelmű, mint Nyugat-Európában!

[[paginate]]

De vissza a reformációhoz! Ha nem volt egyetem a XVI. századi Magyarországon, akkor egyetlen megoldás kínálkozott az ifjak számára: külföldre menni tanulni! Ez aztán bőségesen meg is történt: A XVI. és XVII. században mindenki, aki számított Magyarországon, korábban külföldi diák volt. Ez már csak azért is lehetséges volt, mert a XVI. században, ill. a XVII. század első felében az ország nem volt szegény a szó mai értelmében, annak ellenére, hogy a török sereg nagy részét elfoglalta és kirabolta. Volt ugyan szegénység az országban, de gondoljunk arra, hogy e korban a marhavész Nyugat-Európában kipusztította az egész állományt, s baktériumainak csak a magyar szürke marha tudott ellenállni. Ismeretes, hogy a magyarországi hajdúk el egészen Heidelbergig hajtották a marhát, hogy ott eladják, s az így szerzett jövedelemből ha nem is gazdagok, de jómódúak lehetettek. A magyarok tehát vagy maguk, vagy mecénásuk által de tudták finanszírozni külföldi tanulmányútjaikat – ezért aztán nem csak a könyveket, de a reformáció gondolatait is hazahozták. A XVI. században a legkedveltebb egyetemi városok között volt Bécs, Krakkó, Frankfurt (az Odera-menti) – és persze Wittenberg, ahol egy Coetus Hungaricust[16] is alapítottak, amelynek szeniora a későbbi debreceni püspök, Méliusz Juhász Péter volt. A XVII. században változik a magyarok orientációja: szívesen mentek holland egyetemekre; az azóta bezárt harderwijki és franekeri iskola tartozott kedvelt helyeik közé, de az önmagát azóta Rijksuniversiteitnek nevező groningeni iskola is. S most jön a legfontosabb: mit csináltak ott a magyarok? Természetesen tanultak – azon túl azonban, az akkori egyetemi szokásoknak megfelelően, szorgalmasan „disputáltak”, tehát tételeket állítottak fel, amiket nyilvánosan megvédtek. Tudomásom szerint a magyar disputák legnagyobb gyűjteménye Postma Ferenc professzor kezében van – meglepő gazdagságot mutat, s bizonyítja, hogy a reformáció gondolatai az egyetemeken tovább finomodtak és mindig világosabb megfogalmazást nyertek. Egyetemek nélkül nem csak az első, ma 500. alkalommal ünnepelt nagy lutheri tett nem történt volna meg, hanem a protestantizmus dogmatikai világos rendje is az élénk egyetemi életnek köszönhető.

Vissza a XVI. századi magyar iskolákhoz: ha nem volt egyetem, mit lehetett tenni az országban? Az iskolaügy mindig nagyon fontos volt a protestánsok számára; az egyetem azonban drága dolog! Lehetőségeiknek megfelelően sokat is tettek érte a protestánsok: az általános iskolázást alapiskolákban biztosították, s természetesen a lelkészképzésről is gondoskodtak. Ha Magyarországon hallja valaki a kollégium szót, akkor a tres faciunt collegium (hárman tesznek ki egy kollégiumot) mondásra kell gondoljon: ahol az alapiskola, középiskola és a lelkészképzés egy intézményben csoportosul, ott kollégiumról beszélünk – így a nagy protestáns központokban: Debrecenben, Sárospatakon és Pápán. Ismeretes, hogy az egyetemnek négy kara volt ekkor: a hét szabad művészet (bölcsészettudomány) karát először mindenkinek el kellett végeznie, ha magasabb fakultásra, teológiai, jogi vagy orvostudományi karra akart beiratkozni. Úgy kell ezt értsük, hogy a kollégiumok tehát nem is egy hanem két kart tartottak fenn? Intézményesen ezt nem tudom bizonyítani, de az bizonyos, hogy a kollégiumokban nem csak a trivium, hanem a quadrivium tárgyait is tanították – a válasz tehát egyértelműen igen. A XIX. században jelennek meg a jogi akadémiák Sárospatakon, Kecskeméten és Kolozsvárt, de az orvostudományi kar[17] már igen nehéz kérdés: csak a XX. században tudtak a protestánsok teljesen kiépített egyetemet alapítani. Ami azonban Nyugat-Európában talán szokatlan, az a kollégiumok sajátos funkciója: nem csak oktattak bennük, hanem arról is gondoskodtak, hogy vidéken mindenütt el legyenek látva az iskolák tananyaggal és személyzettel. Az anyaiskolák fíliái szerte az országban működtek – így a kollégiumok az ország képzésének vezetőivé váltak.

S végül erről az intézetről, ahol konferenciánkat tartjuk: a pesti protestáns akadémiát 1855-ben alapították, református és evangélikus részvéttel – tehát a Türelmi Rendelet után, s az 1838-as nagy pesti árvíz után is, amikor az egész várost újra kellett építeni. Még ma is csodálkozunk azon, hogy hogyan volt ez lehetséges! A későbbi református püspök, Török Pál Bécsbe ment, s az ottani kultuszminisztériumot meggyőzte azzal a sajátos érvvel, hogy a protestáns főiskola azért kell, hogy a német nyelvet protestánsok körében is terjessze! Meg is kapta az engedélyt, úgy hogy 1855-ben a tanítás elkezdődhetett, kifejezetten uniós jelleggel; néhány év múlva az unió megszűnt, s az intézmény református lett. – A német nyelv tanítása mellett csináltunk egyet és mást, ami Bécsben néha tetszett, néha nem tetszett. Most azonban legyen elég fogadalmunk: nous faisons l’impossible pour vous plaire (a lehetetlent is megtesszük, hogy tetszéseteket elnyerjük)!

Karasszon István

 

[1] Nem csak Melanchthon, hanem J. Cochläus is említi Luther 95 tételét, de nem beszél ilyen látványos aktusról. Luther életének e két korai bizonyságáról lásd újabban Luther’s Lives. Two Contemporary Accounts of Martin Luther, translated and annotated by Elizabeth Vandiver, R. Klein and T. D. Frazel, Manchester/New York: Manchester University Press, 2002. A tételek említését Cochläus által lásd a 60. lapon.

[2] Az európai egyetemeken nyújtott klasszikus tanulmányok átfogó ismertetését lásd S. G. Burnett könyvében: Christian Hebraism in the Reformation Era (1500–1660). Authors, Books, and the Trasmission of Jewish Learning, Leiden/Boston: Brill, 2012. A 20. lapon idézi a szerző Melanchthon véleményét a bibliai nyelvekről: a latin szerinte a görög és a héber folyamaiból „iszik” (1518).

* „Kígyót melengettünk a keblünkön”.

[3] A „fabristák” és Rotterdami Erasmus között volt azonban különbség is, ami a Lefèvre d’Étaples és Erasmus közötti vitából nyilván kiderül! E vitát szépen ábrázolja R. Stupperich, Erasmus von Rotterdam und seine Welt, Berlin/New York: W. de Gruyter, 1977, 141-143. Erasmus arra emlékeztet, hogy már közös párizsi tartozókodásuk idején sokat vitatkoztak (familiaribus colloquiis Lutatiae fueramus conflictati). Úgy tűnik, Lefèvre d’Étaples Erasmust teológiai kérdésekben dilettánsnak nevezte (ami a devotio moderna hátterén jól érthető vád!). Ez azonban Erasmust igen bántotta, s viszontválaszában kimutatta, hogy Lefèvre d’Étaples teológiai képzésében hiányosságok vannak az egyházi atyák ismeretében.

Talán mindez magyaráz is valamit Kálvin magatartásából! 1532-ben megjelent Seneca-kommentárjában megjegyzi, hogy ismeri Rotterdami Erasmus hasonló munkáját, s az oldalvágás sem marad el: néhány dolgot észrevett, ami fölött még Erasmus szeme is elsiklott (quaedam etiam ipsius oculos subterfugerint). Mégis úgy tűnik, komolyan vette Erasmus kritkáját Lefèvre d’Étaples vonatkozásában: azt 1536-os Lausanne-i Disputa, de még inkább válasza Pighius Albertnek 1543-ból azt mutatja, hogy Kálvin alaposan tanulmányozta az egyházi atyák iratait.

[4] Ismeretes, hogy Kálvin is kitűnően tudott héberül, s ószövetségi kommentárjaiban gyakran idézett zsidó írástudókat – az említett Kimhin kívül még inkább Rasit. Természetszerűleg adódna, hogy tudását Vatable-nál nyerte, mégis feltűnő, hogy soha nem nevezi néven Vatable-t. Béza Tódor Kálvin-életrajzában megadja ennek okát: Mivel Vatable annyira szerette a zsidó szerzőket, hogy az Ószövetség kanonikus értékét nem becsülte eléggé, ezért Kálvin nem szívesen idézte volna őt. – Vajon helyes magyarázat ez? Csak a valószínűségét tudjuk megbecsülni! Ha a Johannes Reuchlin és Johannes Pfefferkorn közötti vitára gondolunk (egy humanista és egy domonkos-rendi szerzetes vitájára), akkor joggal feltételezzük, hogy F. Vatable felfogása a humanista álláspontja volt, s ez meg is felelt a fiatal Kálvin képzettségének. Véleményem tehát: igen valószínű, hogy Béza Tódor információja helyes.

[5] Budé und Calvin. Studien zur Gedankenwelt des französischen Frühhumanismus, Graz: H. Böhlau, 1950.

[6] Calvin et l’humanism, Paris: Presses Universitaires de France, 1976.

[7] Le jeune Calvin. Genèse et évolution de sa vocation reformatrice, Wiesbaden: Franz Steiner, 1966.

[8] Ez a gondola Rotterdami Erasmusra megy vissza, aki Löwenben valósította meg elképzeléseit; itt működött ui. 1517–1621 között.

* „Első tétel: A Szentírás nem érthető meg helyesen a görög nyelv és más hasonló nyelvek nélkül. Cenzúra: E tétel vakmerő és botrányos. Második tétel: Nem lehetséges, hogy egy prédikátor az igazságnak megfelelően magyarázzon egy levelet vagy evangéliumot az említett nyelvek nélkül. Cenzúra: Ez a tétel hamis, hitetlen, és a keresztyéneket bűnös módon eltéríti Isten igéjének hallgatásától. Ezen túl pedig az ilyen kijelentések szerzői a lutheranizmus alapos gyanúját keltik.”

[9] Itt azért még bőven van mit kutatni! Ismeretes, hogy J. Lefèvre d’Étaples kapcsolatot ápolt itáliai tudósokkal is, és Marsilio Ficino, ill. Pico della Mirandola írásai nagyon befolyásolták őt. Kálvinról is úgy tudjuk, hogy volt itáliai útja, amelynek részletei azonban nem világosak. Talán 1527-ben történt, hogy barátjával, Louis de Tillet-vel néhány hetet töltött el Ferrarában, Charles d’Espeville álnéven. Az újplatónizmus azonban még jelentős szerepet fog nála játszani, és pedig az úrvacsora tanában, amikor is Luther és Zwingli álláspontja között próbált egy kiegyenlítő megoldást találni.

[10] Sajnos a rektori beszédet magát nem ismerjük, M. Bucer azonban ismerte Kálvin jegyzeteit róla. 1534. január 8-án úgy ír erről Ambrosius Blarernek, Konstanz reformátorának, hogy N. Cop beszéde csak röviden utalt a hitre és a megigazulásra. Lásd itt: W. H. Neuser, Johannes Calvin – Leben und Werk in seiner Frühzeit 1509–1541, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2009, 65kk.

[11] A Holland Királyság egyetemeit a reformációnak köszönheti; a történelem azonban itt kicsit összetettebb, hiszen az egyetemek alapítása magával az állammá válással függött össze. Ugyanakkor azonban az állammá válás sem volt független a reformációtól! A hollandok energiájára, de tudományukra is jellemző, hogy az Utrechti Unió (1579) után néhány évtizeden belül sok egyetem született meg – az első, az leideni már korábban (1575). Utána azonban Franeker (1585; megszűnt 1811), Groningen (1614), Amsterdam (1632), Utrecht (1636), majd Harderwijk (1648; megszűnt 1811-ben) nyitotta meg egyetemeit. Ha jól látom, általában a leideni modellt követte a többi város is, azzal a különbséggel, hogy az egyetem alapításához a döntést az illető tartomány polgárai hozták meg, akik aztán az anyagi terheket is hordozták. Igen érdekes a franekeri egyetem megalapítása: ma már csodálkozunk, hogy miért nem a fríz fővárosban, Leeuwardenben jött létre az egyetem. S valóban, mindkét város polgárai erőfeszítéseket tettek az egyetemért, de végül is Franeker nyert.

[12] Lásd itt T Kirby/E. Campi/F. A. James III (eds.), A Companion to Peter Martyr Vermigli, Leiden/Boston: Brill, 2009. Straßburg és Vermigli kapcsolatáról lásd R. G. Hobbs, Strasbourg: Vermigli and the Senior School, 35-69.

[13] A reformáció gondolatának elterjesztésében Bern szerepe olyan volt, mint egy atyáskodó mentoré: Biel (Bienne), Murten (Morat) és Neuenburg (Neuchâtel) reformációjánál is hathatós támogatást nyújtott. A berniek beavatkozását 1536-ban a genfiek is akarták, mindenek fölött Farel Vilmos.

[14] Ennek részleteihez lásd M. W. Bruening, Calvinism’s First Battleground. Conflict and Reform in the Pays de Vaud, 1528-1559, Dordrecht: Springer, 2005. A lausanne-iak rossz érzéseit bemutatandó Bruening idézi H. Vuilleumier korábbi munkáját (Histoire de l’Église Réformée du Pays de Vaud sous le régime Bernois), aki műve 41. lapján így ír: „De capitale de vaste diocèse, de combourgeoise et alliée de Berne, de ville impériale, enfin, Lausanne desecendait ainsi au rang de simple chef-lieu de bailliage.” (=Egy nagy püspökség fővárosából, Bern szövetséges társából, a birodalmi városból Lausanne végül le kellett szálljon egy egyszerű közigazgatási központ szintjére)

[15] Nem bagatellizálhatjuk a református városok közötti feszültséget sem! Ismeretes, hogy Pierre Viret (az a reformátor, akiről a református szabad akadémia Aix-en-Provence-ban úgy ír, hogy kálvinistább volt Kálvinnál is), berni börtönbe kerül, mert Lausanne-ban is konzisztóriumot akart felállítani, ahogy Kálvin is Genfben! Nem csoda tehát, ha mihelyt szabadlábra került, azonnal elhagyta városát és (átmenetileg) Genfbe ment. Bruening, i.m., 254,

szemére veti Kálvinnak, hogy lausanne-i barátait cserben hagyta. Kálvin kapcsolata Bernnel azonban igen törékeny volt; ha Viret mellett szót emelt volna, az bizonnyal csak rontotta volna a helyzetet!

 

[16] Lásd Géza Szabó, Geschichte des ungarischen Coetus an der Universität Wittenberg 1555-1613, Halle/S.: Akademischer Verlag, 1941.

[17] Ugyanakkor azonban azt is meg kell hagyni, hogy a protestánsok mindig is érdeklődtek az egészségügy kérdései iránt. Debrecenben már 1529-ben magalapították az ispotályt, s az első református püspők, Méliusz Juhász Péter adta ki az első magyar füveskönyvet (Herbarium, 1578). Sárospatakon a kollégium mellett működött Balsaráti Vitus János (1529-1575), egy Melanchthon-tanítvány, aki tanára tanácsára Pádovába és Bolognába ment orvostudományt tanulni. Hazatérése után a sárospataki kollégiumban tanított, s mellette Perényi orvosa lett (1560). Feltételezhetjük tehát, hogy a kollégiumokban valamilyen orvosi ismereteket is tanítottak, de az orvostudományi egyetem kiépítése túl drága lett volna.

Hasonló anyagaink

#Ámósz

Bibliamagyarázat kiskamaszoknak hashtag-ek (#) és szelfik segítségével.