Jókainak a protestantizmushoz való viszonyát – abban az értelemben, ahogyan Németh G. Bélára hivatkozva Hansági Ágnes is írt róla a Tárca-regény-nyilvánosság című könyvében^[1] – egy sajátosnak, a hosszú pályáján szinte változatlannak mondható írói attitűdje határozta meg. Egy olyan etikai és esztétikai nézőpont, amely a magyarországi, protestáns vallási és kulturális kisebbségek társadalmi érvényesülését, ennek a kisebbségnek a történetét, a dokumentumok, a szóbeli emlékezet és a fiktív történetek által közvetített jelenlétét, a protestánsoknak a magyar művelődésben betöltött szerepét – a lélekszámukhoz képest – sokkal nagyobb súllyal igyekezett a 19. század második felének közéletében, sajtó és irodalmi médiumaiban reprezentálni. Ez a sikeresnek mondható kultúrideológiai stratégia – közvetlenül – alighanem az 1840-es évek irodalmi életéből eredt; persze, korábbról is: Kazinczy vagy Kölcsey és Berzsenyi idejéből. Arany kálvinizmusa, az evangélikus iskoláit örömökben és kudarcokban végigküszködő Petőfi, a kálvinista Erdélyi János meghatározó jelenléte az 1840-50-es évek magyar irodalmában, a későbbi, irodalomtörténetünk, irodalmi kánonaink története felől nézve is sikeres térfoglalása volt annak a protestáns iskolarendszerből és a protestáns műveltség zárt köreiből kiszabaduló szellemnek, ami a század közepe után – különösen az irodalmi Deák-párt, vagy Jókai késői barátjának, politikai és írói konkurensének, a szintén evangélikus születésű novella- és regényíró Mikszáthnak a megjelenésével (vagy folytassuk a sort Adyig?) – tetőződött be.

Ennek a szinte missziós szándékoktól vezérelt, túlreprezentált 19. századi, protestáns kulturális és irodalmi jelenlétnek egy mellékszálával korábban volt már alkalmam foglalkozni: Jókai 1858-as és 1898-as ikerregényei, Az elátkozott család és A barátfalvi lévita kapcsán, Jókainak éppen ebből a kisebbségi fókuszból eredő, niebuhr-i iróniájáról írva.^[2] A humor, az irónia segített a Jókai-művekben oldani azokat a felekezeti feszültségeket, amik elég súlyosan terhelték a 16. század óta a magyar társadalmat. Bizonyos értelemben a magyar romantika kálvinista és lutheránus íróinak megnövekedett társadalmi tekintélye is segített a polgárosodás 19. századi programját, a nemzeti identitás és a polgári egység reformkori ideálját megteremteni. Jó, ha megemlékezünk róla, de igazából nem kell lényegileg meghatározóként gondolnunk arra, hogy az imént felsorolt nagyok protestánsok, Vörösmarty, Madách, Kemény Zsigmond római katolikus írók voltak. A nemzeti irodalom kánontörténete szempontjából ennek, talán éppen a 19. századi protestáns kisebbség erőn felüli írói teljesítményének köszönhetően, nincs is jelentősége: kánontörténeti szempontból csak az irodalom „türelmi” jelleget öltő egységességének van.

[[paginate]]

A protestáns szellem kulturális expanziójának voltaképpen médiatörténeti háttere volt, hiszen a Sola Scriptura elve^[3] nemcsak a bibliamagyarázatban és a protestáns vallásgyakorlatban érvényesült a 19. századig, hanem a protestáns hátterű művelődésnek, tudományoknak, iskoláztatásnak, a vallomásos-önreprezentáló irodalomnak a szinte grafomán túltermelésében is; a mindent írásban rögzíteni, a mindenről írásban megemlékezni, mindenkivel írásban vitába és dialógusba lépni csillapíthatatlan vágyában is. A protestáns értelmiség – a folyton író értelmiség; az, aki számára az írás, a kéziratosság, a nyomtatás az elsődleges médium. A távolságokon, időn, idegenségen túllépni képes dialógusok médiuma.

Jókai regényeiben sok, írói értelemben is jól megformált kálvinista hőssel találkozunk. Néha lényeges, a történet konfliktusait is érinti a regénybeli karakterek protestáns „származása”: A barátfalvi lévitában, vagy az Eppur si muove-ben és a hasonlókban mindenképpen így van. Néha nem az. Akár a regények, elbeszélések főhősei, akár mellékszereplői protestáns figurák, a magyar protestantizmus 19. századi kulturális önreprezentációjának programja, ennek a programnak a nagyon sokszínű megvalósulása, grandiózus vagy észrevétlen gesztusai mindig jelen vannak a Jókai-művekben. A debreceni lunátikus tudásvágya; Lánghy Bertalan, Baradlay Ödön apósa, a lázadó kálvinista pap; a háborús események sűrűjében, a házassága és a dudai református mátrikulába való bejegyzése folytán – tudjuk, átmenetileg – pro forma is kálvinistává váló, egykori zirci ciszterci szerzetes, Áldorfai Ince: mind egy-egy szála egy történelmi értelemben a regények megjelenésének idejére összekuszálódott társadalmi, politikai, felekezeti konfliktushálózatnak. Jókai ezeknek az ironikus, elbeszélői fordulatoknak a felmutatásával segít a rajongóinak lehetséges kiutakra rátalálni ebből a konfliktushálózatból. Néha trükkös, a felekezeti hovatartozást zárójelbe tevő megoldásai is vannak: a Melyiket a kilenc közül? giccsbe hajló novellájában például éppen egy olyan karácsonyi éneket énekeltet a csizmadiamesterrel és kilenc gyermekével – az emeleten lakó gazdag úr legnagyobb bosszúságára –, a Krisztus Urunknak áldott születésén kezdetűt, amelyet az 1850-es években már nem csak protestánsok, hanem római katolikusok is énekeltek: nincs is a novellának római katolikus vagy kálvinista íze, nincs ilyen értelmezői leszűkítése. Mindenkihez szól, felekezettől függetlenül, sőt a felekezeteken kívüliekhez is.

[[paginate]]

Van Jókainak egy kései regénye, az 1900-1901-ben írt Egetvívó asszonyszív, amely a magyar történelem bonyolult társadalmi-vallási konfliktusainak egyik legabszurdabb történetét, a Baranyi Miklós és Ungvári Katalin között még 1706-ban kezdődő évszázados pereskedést dolgozza fel. Anekdotikus rövidségében még abszurdabb a történet, mint amilyen az igen terjedelmes periratokból visszakövetkeztethető valóság. A görögkeleti keresztényből kálvinista keresztyénné áttért Ungvári Katalint házassága után nem sokkal a debreceni cíviák, köztük az akkor már második férjével élő anyósa házasságtöréssel vádolják meg. Emiatt a férj nem ismeri el a születendő közös gyereket a magáénak (a regényben így van: de a valóságban már a két leány után született, harmadik közös gyerek a kis Miklós), sőt a feleségét hűtlenséggel vádló apa hamarosan katolizál (mellesleg Rákóczihoz is hűtlen lesz, még 1711 előtt), hogy másodszor is megnősülhessen. Ahhoz, hogy a házasságtöréssel vádolt, kálvinistává lett Ungvári Katalin elismertesse a kálvinistának keresztelt Miklós fia örökösödési jogát az apával szemben, az ügyben – az apa áttérése miatt – római katolikus egyházi bíróságokhoz kell fordulnia. A sorozatos fellebbezések nyomán a római pápa végül a kalocsai káptalant jelöli ki az ügy illetékes, végső joghatóságaként. A per-sorozat még jóval a felperes Ungvári Katalin és az apa, Baranyi Miklós halála után (1755 és 1756) is folytatódik. Az asszony unokaveje, Sinai Miklós viszi tovább a pert. Ítélet végül csak 1782-ben, a II. József türelmi rendeletét követő évben születik, azzal, hogy a kalocsai „szentszék” a fiú Miklóst törvényes örökösnek ismeri el. A per ezután már csak a lassan felemésztődő vagyon megosztásáról folyik a Baranyi-örökösök között, egészen addig, míg 1808-ban, Sinai halálával tárgyát veszti és félbeszakad.

A pápánál és a római katolikus bíróságoknál igazát követelő neofita kálvinista asszony története alighanem csak jogtörténeti/egyházjogi értelemben ilyen kirívó, Jókai regényírói figyelmét felkeltő eset. Azzal, hogy a 18. század elején, vagy később, Jókai korában számtalan olyan családjogi konfliktust lehetett vagy lehetett volna feljegyezni, ami a más felekezetű élet- vagy házastársak között jött létre, Jókai is tisztában volt. A magyarországi népesség vallási sokszínűségéből fakadóan, különösen a vegyes lakosságú városokban, protestánsok és római katolikusok között gyakran jött létre élet- és házastársi kapcsolat, a születendő gyerekek öröksége, vallási hovatartozása pedig általában szabályozatlan volt.

[[paginate]]

A magyarországi házassági jogok története – Herger Csabáné Király Eszter kitűnő jogtörténeti könyvéből^[4] tudjuk – visszavezethető arra, hogy a mindenkori politikai és egyházi hatalmak el akarták kerülni a régi germán szokásjogból keletkező, megengedőbb nyugati joggyakorlatokat.^[5] A római katolikusok a tridenti zsinat után szabályozták a házasságok egyházjogi státuszát, a vegyesházasságokét is, és a szentségek közé iktatták a házasságot, ugyanakkor a zsinatot követően, 1562 után, Magyarországon hivatalosan csak az esztergomi egyházmegyében hirdették ki ezeket a rendelkezéseket, máshol pedig egészen egyedi joggyakorlatok jöttek létre a vitás helyzetek rendezésére. A protestánsoknál a házasság soha nem került be a „sákrámentumok” közé, a középkori gyakorlatot követve az egyházi személyek, a protestáns gyülekezetek előtti fogadalomtétel lett a házassági kapcsolatra lépés aktusa. Luther, és őt követve a 16-17. századi protestánsok lényegében az államot tekintették a házassággal kapcsolatos jogok forrásának és kezelőjének, ideértve mindenféle vita rendezését, illetve igyekeztek elérni, hogy az állam és ne az egyházak szabályozzák törvényileg a házassági jogok intézményét. Ez sokáig, a nyugati államokban a polgári jogok 19. század eleji bevezetéséig nem történt meg, nálunk – erről még szó lesz – még ekkor sem.

A magyarországi római katolikus egyház a 19. század végéig ragaszkodott azokhoz a tridenti zsinaton megfogalmazott elvekhez, amelyeket a katolikus többségű lakosságra hivatkozva és politikai befolyását érvényesítve védeni tudott. A ma közismert felfogással szemben – vagyis, hogy „a vegyes házasságokban a fiúgyermekek az apa, a lánygyermekek az anya vallását öröklik” – inkább a római katolikus egyház nyomasztó agresszivitása volt a gyakorlat: általában csak a protestáns anyák lányait engedték lutheránusnak vagy kálvinistának keresztelni, ha az anya római katolikus volt, még a protestáns apától származó fiúgyermekeket sem.^[6] Nem véletlenül alakult ki a 16-19. századi magyar társadalom bizonyos rétegeiben az úgynevezett reverzálisok rendszere, ahol – a vagyont is rendező házassági szerződések mellékleteként – külön magánjogi dokumentumban rögzítették a vegyesházasságokban születendő gyerekek vallását. A háttérben a tridenti rendelkezések nyomán bevezetett anyakönyvvezetés volt a fő konfliktus, hiszen a mátrikulákba bejegyzett hívek vallásáról az írott dokumentum adott bizonyítékot. A protestáns gyülekezetek eleinte nem fordítottak figyelmet a regisztrációra, de később, főleg a 17-18. század fordulóját követően maguk is áttértek az anyakönyvek vezetésére,^[7] ugyanakkor semmi biztosíték nem volt arra, hogy a keresztények/keresztyének közötti vallási türelmetlenség okán egy vegyes házasságból született gyermek féllegálisan vagy illegálisan nincs-e mindkét, a helyi római katolikus és a protestáns anyakönyvbe is bejegyezve. (Nyilván nem volt közömbös adat az egyházközség, gyülekezet lélekszáma a városi önkormányzatok, vagy a földesúri bíróságok előtti ügyekben, a vallási közösségek érdekérvényesítésében, de ez azzal járt, hogy kisebb-nagyobb mértékben mindkét, a római katolikus vagy a protestáns fél is hamis adatokkal operált.)

[[paginate]]

A magyar politika a reformkorban kezdte tárgyalni a házassági jog és az állami anyakönyvvezetés kérdését: Eötvös József többször is szorgalmazta a jogi problémák rendezését. Ez persze együtt járt volna más felekezetek, például a zsidóság státuszának rendezésével. (Korábban a keresztény egyházak nemhogy nem ismerték el a zsidók és keresztények közötti házasságokat, de kifejezetten tiltották is az ilyen élettársi kapcsolatokat: házasságról csak a zsidó élettárs áttérése után lehetett szó.)^[8] Az 1848-as reformországgyűlésen előkerült a kérdés, de az áprilisi törvények végül nem tartalmaztak ilyen passzusokat. A kiegyezés után az állami anyakönyvvezetés kérdése nagyon fontos politikai ütközőpont lett a szabadelvű és a konzervatív pártok között.^[9] A reformellenzék és utódai a polgári átalakulás előtti utolsó akadályt, a polgári jogok teljes kiterjesztését akadályozó – és ebben nem tévedtek –, római katolikus hátterű politikai obstrukciót láttak az állami anyakönyvvezetés bevezetésének elodázásában. Még Deák Ferenc is ezzel a témával foglalkozott 1873-ban, a halála előtti utolsó, az egyház és az állam viszonyáról tartott parlamenti beszédében.^[10] Deák és Eötvös József halála után Trefort Ágoston és Eötvös Károly lettek ennek az ügynek a fő szószólói. Eötvös Károly az 1867-et követő majdnem harminc évben több sikertelen törvényjavaslatot is benyújtott, végül, a személye elleni további támadások elől a háttérbe húzódva, az utolsó, a Wekerle-kormány által beterjesztett és elfogadtatott, 1894. évi XXXI. törvénycikk megszövegezésében is részt vett. A római katolikus egyház, Vaszary Kolos hercegprímás és Zichy Nándor^[11] (aki ebben az 1894-95-ös politikai szituációban alapította meg a Katolikus Néppártot) az uralkodót is megkörnyékezték a törvényjavaslat elutasítását kérve, a római katolikus templomokban a törvénytervezet ellen tiltakozó püspöki körleveleket olvastak fel és tüntetéseket szerveztek. Látható módon, valóban a református körök, Eötvös Károly és Szilágyi Dezső, a Dunamelléki Református Egyházkerület akkori főjegyzője voltak a politikai siker kovácsai. Az evangélikus egyház távol maradt ettől a protestáns politikai háttérmozgalomtól, okkal hivatkozott arra, hogy az Eötvös-Szilágyi-féle javaslat mindenben egyezik a házasság lutheri felfogásával, azzal, hogy csak az államnak van joga rendelkezni ezekben a kérdésekben.

[[paginate]]

Az 1900-1901-ben írt Jókai-regény, az Egetvívó asszonyszív tehát – egyébként különös, hogy az 1974-es kritikai kiadás^[12] szerkesztője, Molnár József egy szót sem ejt a regény keletkezésének erről a kontextusáról – bizonyos értelemben nemcsak egy, a protestáns kisebbség társadalompolitikai és kulturális felelősségét és erejét demonstráló, politizáló szöveg volt – a regény 53 folytatásban, 1900 karácsonya és 1901 áprilisa között jelent meg a Pesti Hírlapban –, hanem az olvasóközönség empátiáját megnyerni óhajtó, a túlfeszített politikai vitákat, az 1894 után sem csituló indulatokat lehűteni igyekvő, regényformát öltő, utólagos „hozzászólás” is a vitákhoz.

A kritikai kiadás a másik kontextust, Jókai második házasságának történetét részletesen taglalja.^[13] Jókainak a zsidó családból származó Nagy Bellával kötött házassága különben valóban ennek a 19. századi, a szabadelvű magyar politikusok generációinak szívügyét jelentő, polgárjogi sikernek volt köszönhető: 1899 szeptemberében, egyházi fogadalom és áldás nélkül, Jókai lakásán, polgári anyakönyvvezető jelenlétében, házassági esküjüket írásban megerősítve kelt egybe a fiatal színésznő és az „írófejedelem”.

Az Egetvívó asszonyszív egyike azoknak a 19. század végi magyar regényeknek, amelyek konkrét, írásos archívumokban őrzött dokumentumok alapján íródtak. Kemény regényei a Szalárdy-féle erdélyi krónika hivatkozásait használják; Jósika Miklós Szegedi boszorkányok című regényének írása közben, 1853-54-ben, a 18. századi szegedi boszorkányperek anyagaiból készült, az emigrációba maga után küldetett kivonatokból dolgozott. Jókai egészen virtuóz módon művelte a dokumentum-átdolgozást mint írásformát: Rab Ráby című regényét Ráby Mátyás franciául, majd németül kiadott emlékiratai alapján írta; gróf Benyovszky Móric francia önéletírásából pedig egy kommentált, az eredetit néhol újraíró és rövidítő, a hitelesség problémáit külön megjegyzésekben bíráló fordítás, és egy önálló epizód-regény is született, a Kamcsatkáról való szökés történetét elbeszélő Afanázia.^[14]

[[paginate]]

Az Egetvívó asszonyszív azonban nem egy folyamatos narrációt tartalmazó szöveg, nem valamiféle emlékirat alapján íródott, vagyis Jókainak magának kellett a szövevényes peranyag, a tanúvallomások és jogászi összefoglalók mozaikjai alapján rekonstruálni az események sorrendjét, megalkotni egy lineáris történetként megírható elbeszélést. Jókai folyamatosan, lábjegyzetekben, vagy a narrátori, az elbeszélt történet idejéből ki-kiszólogató megjegyzéseivel utal a per egyes szövegrészeire, szöveghálózatára, amit – tévesen – Documenta Baranyiananak (Doc. Baranyiana, Doc. Bar., D. B., Baranyi dokumentumoknak) nevez.

A peranyag hitelesen a Processus Baranyiana címet viseli.^[15] Jókai az 1891-ben a debreceni királyi ítélőtábla tanácselnökének kinevezett, régi református, nemesi családból származó Széll Farkastól kapta meg az anyagot, aki állítólag a debreceni zsibvásáron vette az iratcsomót egy ismeretlen árustól. (Széll Farkas jogászi pályájának legnevezetesebb eseménye, hogy ő volt a tiszaeszlári per második, fellebbezési szakaszának előadója a zsidó vádlottak védelmében.) A regény megírása után Jókai visszajuttatta az anyagot Debrecenbe, ezt egy olvasói levél már pár nappal az utolsó folytatás közlése után közölte is a Pesti Naplóban. A peranyag a kritikai kiadás lezárásakor, 1974-ben a Debreceni Levéltárban, mai nevén a Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltárban volt, talán ma is ott van. A peranyag négy nagyalakú, vaskos folio-kötetbe van rendezve, a köteteket 205-206-207-208. számozással látták el. Mindegyiken rajta van Széll Farkas tulajdoni pecsétje, és mindegyikben olvashatók Jókai piros ceruzával készült bejegyzései. A legtöbb Jókai-bejegyzés a 205-ös számúban található. Ez a kötet tartalmazza a peres felek által megidézett tanúk vallomásainak hiteles másolatát: Ungvári Katalin és ifjabb Baranyi Miklós részéről 119, Baranyi Miklós egykori kuruc kapitány és második, római katolikus házasságából származó fia, Baranyi Gábor részéről 60 tanú kihallgatási jegyzőkönyve olvasható a kötetben. A tanúvallomások között már az 1706-os debreceni hűtlenségi perben tett vallomások is olvashatók, ezek közül jónéhányat húsz évvel később újra felvettek. Az anyag összesen kb. 2500 oldal terjedelmű.^[16] Az anyag összegyűjtése, rendszerezése Ungvári Katalinnak, Ungvári Katalin fiának, az ifjabb Miklósnak, illetve ifjabb Baranyi Miklós vejének, Sinai Miklósnak köszönhető, aki aztán, 1749 után a család nevében eljárva folytatta a pereskedést.

[[paginate]]

A Pesti Napló-béli regényközlés utolsó három folytatásában (51-52-53. folytatás), az Igazoló adatok című részben olvasható még ifjabb Baranyi Miklós 1788-ban kelt levele, a per lefolyásának egyfajta rövid összefoglalása.^[17] Jókai ezt a levelet tekinthette mintának a maga lineáris elbeszéléséhez.

Feltűnő, hogy Jókai a történet drámai csúcspontjain – bár a maga „jókais” prózaritmusában fogalmazott mondatokban adja a szereplők szájába a sorsfordító kijelentéseket – külön lábjegyzetekben, a négy fóliókötet tanúvallomásaiból vett idézetekkel hitelesíti az előadott eseményeket, a szereplők fontosabb párbeszédeit. Vegyünk szemügyre néhány ilyen példát a regényből!

Azzal, hogy Baranyi Miklós kapitány elhagyja a hűtlenséggel megvádolt feleségét és újranősül – úgy okoskodhatott, hogy a római katolikus esküvő szentsége felülírja a kálvinista, egyházi szentséget nem „tartalmazó” esküvői fogadalmat –, vele szemben a bigámia vádját is fel lehetne hozni. Jókai az elvont regényi fikció, de még inkább a pletyka (mint folklórműfaj) mintázatait, a közösségi pszichózis lenyomatait látja bele a tanúvallomásokba. A regény Baranyi Miklósa a városban jár…

Katalin a szobája ablakából nézte Miklós úr (a férje!) pompázó járását-kelését, könnyező szemekkel, karján tartá kis pólyás babáját. […] És Miklós úr megállhatta, hogy mikor végighajtott a lábasház előtt, föl ne nézzen egy pillanatra ahhoz az ablakhoz. (173.)

Ehhez a részhez a következő lábjegyzet csatlakozik a Doc. Baranyianából, Seres Erzsébet a „szomszédné híres vallomása”:

Sohasem hallotta senkitől azt a tanú, hogy Ungvári Kata asszony a papok gyűlése eleibe hivattatott és azok által elválasztatott volna előbbi férjétől, Baranyi Miklós úrtól, hanem arra jól emlékszik a tanú, hogy midőn […] hozott magának többször titulált Baranyi Miklós úr más feleséget és midőn ide hozta Debrecenbe, az egész város tele lévén véle, beszéllettek felőle:^[18] Baranyi Miklós uramnak bizony már két felesége vagyon, melyen egy darabig az egész város népe csudálkozott. (173. 32-es lábjegyzet)

[[paginate]]

Máshol a Baranyi Miklósról készült portrékép és az ifjabb Miklós arcának, alakjának szembetűnő hasonlóságát az ekkor már békülékeny asszonyok egy színpadias csellel igyekeznek a rideg, elzárkózó apa számára is nyilvánvalóvá tenni:

Baranyi Miklós elámult, mikor saját magát látta közelíteni gyermeki alakjában. Még a lépése is ugyanaz volt; az a lábhegyre emelkedő lejtés járás közben, aztán a megállása, a fej fölvetése. Tulajdon ő maga hétéves korában. […]

A főúr felemelte kezével a gyermeknek a fejét, hogy az arcába lásson, s aztán azt kérdezé tőle: „mi a neved kisfiú? Kinek hívnak?” Ha ennek a fiúnak az ereiben csak egy csepp lett volna a vigyázó, az óvakodó görög vérből, azt rebegte volna, amit minden gyermek szokott: a keresztnevét, az éd-nevét, amin mindenki híja; de az igazi apja fia volt: valódi Baranyi-szülött; büszke, dacos, helytálló. Felkapta a fejét, kiegyenesedett a kérdésre, s kivágta a választ:

– Az én nevem nemes Baranyi Miklós.

 Ezzel a gyöngéd terv, amit az asszonyok kifundáltak, mind össze lett törve.

A főúrban egyszerre fölülkerekedett a büszkeség az atyai elérzékenyülésen. Haragtól reszelős kemény hangon kiálta a fiúra.

– Én megtiltom neked, hogy magadat Baranyi Miklósnak nevezd, s ha megtudom, hogy azt mered tenni, ugyan megveretlek. (199-200.)

Ennél a résznél Jókai Sápi Istvánné és Csekőné Sújtó Katalin tanúk elbeszélésére hivatkozik a peranyagból, az idézőjeles részeket, úgy tűnik, változtatás nélkül teszi át a regény szövegébe.^[19] A teátrális jelenet lélektani magyarázatát fűzi Jókai a nevezetes csel köré. A kis Miklós voltaképpen éppen azzal leplezi le magát, hogy az apja „nyakas” természetét idéző módon, öntudatosan vágja rá az apai kérdésre a Baranyi Miklós nevet! Ugyanakkor az öntudatos jellem rejtett bizonyítéka is vérségi kapcsolatnak. Ez a jelenet előképe lesz a regénybeli perdöntő tárgyalásnak.

[[paginate]]

Egy másik részben a halálára készülő Borbély Andrásné – Baranyi Miklós anyja, aki ekkor már második férjének, a városi „fürmendernek” a nevét viseli – magához hívatja Ungvári Katalint. Jókai írja:

Mikor Katalin az ágyban fekvő Mária szobájába belépett, láttára az anyósa nagy sírásra fakadt, karjait tárta eléje, s átölelte.

– Bocsáss meg énnekem, drága jó leányom. Bocsáss meg azért, amit ellened vétettem, hogy nyugodtan haljak meg.

A szobában még Vécsey Istvánné volt jelen, a fürmendemé szomszédasszonya, ki a beteg látogatására jött. (194.)

Jókai odailleszti ehhez a szakaszhoz a következő jegyzetet:

A tanúvallomásokból feljegyeztük Félfalusi Zsófia, Szilágyi Mártonné bizonyítását: „Vécseynétől hallottam, hogy Borbély Andrásné asszonyom halála előtt magához hívatván Ungvári Katalin asszonyt, megfogta a kezét és megkövette ilyenképpen, hogy »megbocsáss Kató, engem az Isten megítélt éretted: mert én neked sokat és nagyot vétettem, én miattam ártatlanul szenvedsz és bocsáss meg nekem.«”

Tovább is lehetne idézni a példákat arról, hogyan építi Jókai a regény elbeszélőjének narrációs technikáját erre a kétrétegű (az utolsó idézetben pedig háromrétegű), látszólag csak a hitelesítést szolgáló szövegkezelésre. Regénypoétikai – retorikai és narratív – értelemben azonban nem egyszerűen a kézírásos, hivatkozott dokumentumok és a félig valós, félig fiktív regényszöveg ellenpontozása a célja. Kétségkívül látványos, ahogyan a jegyzetek, az idézetek régiesebb, 18. századi nyelvezetének stilisztikai mikroelemei eltérnek az 1900 körüli regénynyelvtől. Megtehetnénk, ahogy a kritikai kiadás szerkesztője nem tette meg annak idején, hogy Jókai jegyzeteit, piros ceruzás aláhúzásait közvetlenül is összevetjük az Egetvívó asszonyszív párhuzamos szövegrészeivel; de a túlságosan nyilvánvaló párhuzamok mellett (mögött?) figyelnünk kell a szövegek modális, emocionális átalakulásainak, váltásainak virtuóz kezelésére is! Figyelnünk kell arra, hogy milyen, az érzelmeket érintő tartalmi, vagy mondattani értelemben vett modális különbségek mutatkoznak a tanúvallomásokból és a regényből származó párhuzamos szöveghelyek között!

[[paginate]]

A „megbocsáss Kató, engem az Isten megítélt éretted…” és a  „Bocsáss meg énnekem, drága jó leányom. Bocsáss meg azért, amit ellened vétettem, hogy nyugodtan haljak meg…” között! A dokumentumszövegben olvasható „Kató!” megszólításból érezhető a hamis bennfentesség pszichológiai trükkje, mit akar elérni az anyós, az egykori vádló és haragos azzal, hogy úgy szólítja meg Ungvári Katalint mintha mindig közeli, jó viszonyban lettek volna? Mennyivel melodramatikusabb a regény főszövegének megoldása, ami már-már a közeledő halála előtti részvétet – „hogy nyugodtan haljak meg” – is igyekszik kiváltani, kicsalni a megszólítottból!

Ugyanakkor a lábjegyzetek narratív szempontból is kapnak új funkciót Jókainál, hiszen nem egy különálló szövegtestben állnak a tanúvallomás textusai, nem külön-külön olvassuk a regényt és Jókai piros ceruzás aláhúzásait a kéziratokból, hanem a kettős szöveg mindig egyszerre van a szemünk előtt a regény (illetve a folytatásos közlés) lapjain, a főszövegben és a lapalji jegyzetekben. Vagyis a regény szövege nem fedi el palimpszesztként a tanúvallomásból vett idézetet, nem helyettesíti be azt. Retorikai-textuális-tipográfiai értelemben minden ilyen párbeszéd kétszer van elmondva: ezek nyelvi-retorikai eltéréseire az olvasó külön-külön kell figyelmet fordítson!

Sőt, ennek a megoldásnak, a „két-, illetve háromrétegűségnek” van egy még újabb, mediális értelme is: az, hogy az eredetileg szóban elhangzó mondatok a kihallgatást lefolytató jegyző írásos fogalmazványában egy másikfajta, a szertelenebb szóbeli és a szabályosabb, írásos mondatszerkesztés határán mozgó textualizációként rögzülnek. Az olvasó ennek a textualizációnak a további folyamatát is követheti a regényben. Ezt a szóbeliség és írásbeliség határán billegő régies, jogászi fogalmazásmódot alakítja át Jókai, a tőle megszokott – hiába késői mű az Egetvívó asszonyszív –, a korabeli olvasók által a Jókai névhez mint irodalmi brandhez igazodó szöveggé.^[20] És persze egy újabb paradoxon is következik az írásnak ebből a bonyolult mediális helyzetéből, hiszen a regényszöveg a tanúvallomások előtti, a fikció szerint a valóságban elhangzott szöveg helyét igyekszik elfoglalni, úgy viselkedik, mintha a regény szövege lenne a valóság. Ezt úgy éri el, hogy a regény párbeszédeiben az élőszóban való megszólalást is imitálja. Talán éppen ez a legutóbbi idézet-pár, a „megbocsáss, Kató…” versus „Bocsáss meg énnekem, drága jó leányom…” modális ellentétpár mutatja a leglátványosabban, hogy a laikus, a törvény jelenlétében megfélemlített tanú beszédét Jókai hogyan retorizálja, írja át olyanná, mintha az anyós, Borbély Andrásné egy regény, sőt egy regénybe rejtett színpadi jelenet szereplője lenne.

[[paginate]]

Ha közelebbről is vizsgáljuk ezt az utóbbi példát, arra is fel kell figyelnünk, hogy a lábjegyzetben megidézett Félfalusi Zsófia nem a saját fülével hallott párbeszédről számol be, hanem egy, a főtisztelendő Vécsey István feleségétől hallott mondatot idéz fel a vallomásában. Vagyis, amit az anyós, Borbély Andrásné mond, azt Vécseyné hallja „valahogy”, amit Vécseyné mond el a tanúnak, azt Szilágyi Mártonné Félfalusi Zsófia érti és fogalmazza át a jegyző jelenlétében, a maga emlékezete szerint: „valahogy”, amit aztán a vallomást lejegyző névtelen írástudó megszövegez, „valahogy”. És Jókai, miután átmásolta a tanúvallomásból vett idézeteket a regénye lábjegyzeteibe – hogy betűhíven pontosan-e vagy nem, ezt a Processus Baranyianával kellene összevetni –, ezekből az idézetekből retorizálja, stilizálja a regénye „szépliteratúrai” diskurzusát.

Az írás, az irodalmi forma elsődlegességét tehát – pedig ez voltaképpen a protestáns íráshasználat retorikai és kulturális definíciója is lehetne – nem csak annak az etikája táplálja, hogy a szóban kimondott mondatok emlékezetből való óhatatlan eltűnésének, mégha ilyen bonyolult műveletsor közbeiktatásával is, de ellen kell állni. Ez is! De inkább Jókai retorikai zsenijére, vagy inkább: a mediális váltások összetettségét irányítgató, élvezetes írói játékára kell figyelnünk! A narrációnak megvan az a különössége az Egetvívó asszonyszívben, hogy lényegében nem tesz mást, minthogy mindig a szóbeliből írásossá, és az írásból látszólagosan szóbelivé, oda-vissza átalakuló szöveg működését, a megváltozó modális, retorikai, mediális töréspontokat (metalepsziseket) igyekszik összekötni. Az Egetvívó asszonyszív sem számolja fel a protestáns írásetika kulturális tézisét: az idézet (a tanúvallomások idézése a lábjegyzetekben) regényszöveggé íródik át, de írásként, a párhuzamos szövegek állandó jelenléte, egymás mellett olvashatósága miatt mégsem rögzül, hanem az oda- és visszaalakulás lehetőségeként tételezi önmagát. Hol a dokumentumot, hol a regényszöveget érzi az olvasó közelebb a feltételezett valóságoshoz: aztán az újraolvasásnál talán éppen fordítva. Jókai elbeszélője leír valamit, de folyton megkérdőjelezi ennek a leírásnak, a lineáris történetnek a hitelességét, illetve a pontosságát. Időben elcsúsztatja az eseményeket, néha teátralizálja, a hatás kedvéért a laikus olvasó igényei szerint alakítja a történetet, néha pedig olyan olvasót kíván magának, aki – hallatlanul nehéz, de a figyelmet mindvégig fenntartó feladat ez – egyszerre két vagy három nézőpontból, két vagy három fejjel tudja olvasni ugyanazt a történetet. Az írás belső dialógusa az olvasó belső dialógusává válik. Olyan ez, mintha a 19. századi, diadalmas protestáns írásetika kritikája is lenne. Metafora: egy diadalmasan megnyert házassági per története, amely azzal válik valóban diadallá, hogy általa lehet majd minden olyan megnyugtatóan hétköznapi.

[[paginate]]

Az Egetvívó asszonyszív amúgy valóban tökéletesen példázza a protestáns kisebbségi diskurzus és benne a protestáns irónia fontos elemeit. Az irónia is egyik lehetséges eszköze annak, hogy az olvasót arra kényszerítse, hogy egyszerre több befogadói fókuszból közelítsen a regényhez. Az Egetvívó asszonyszívet sem lehet csak protestáns szemmel olvasni, hanem muszáj a különálló, az elhagyott, elcserélt vallási és kulturális identitások kölcsönösen empatikus befogadói attitűdje, a másik felekezet iránti megértés felől is követni. Erre irányítják a figyelmet a regény történetének erős, eltúlzott fordulatai és ezek ironikus feloldásai.

Az ironikus, de agresszív beszédnek ilyen példája: az első rész VIII. Zsoltárok harca című fejezete.^[21] Jókai regényében a Krisztina áttérése ellen tiltakozó debreceni asszonyok a fekete énekmutató táblára kirakott számok alapján az „Öröködbe uram pogányok jöttek, / És szent templomodat megfertőztették!”-et (79. zsoltár) kezdik énekelni, amire a vőlegényt, Baranyi Miklóst kísérő ötven kuruc a szemközti karzatról a „Perelj uram perlőimmel, / Harcolj én ellenségimmel!”-t (35. zsoltár) harsogja, és el is nyomják a gyenge asszonyhangokat.^[22]

Maga a zsoltáréneklés tehát nem a megszólítás vallásos retorikájaként jelenik meg a regényben – néha, máshol, úgy is –, hanem a kálvinista közösség belső, éles konfliktusait viszi színre: mindkét fél ugyanazt az Urat hívja segítségül a másikkal szembeni verbális harc, erőszak eszközeként.

A regény elején a görögkeletiből kálvinistává vált Ungvári-család, Katalin és az apja szokásai látványosan megváltoznak, a debreceni kereskedőház enteriőrje átalakul. Baranyi Miklós szemszögéből követjük ezt a leírást. Lekerülnek az ikonok a falakról:

Amint a tornácba belépett, első tekintetre meglepte az a nagy változás. A lépcsőház falain nem voltak láthatók többé azok a megszokott szentképek. Fehérre volt meszelve minden fal. Igazán sajnálta ezeket a képeket. Hisz oly régi ismerősök voltak! De hát a tisztított vallás nem tűri a szentképeket. Az ördögöt pedig éppen nem jó a falra festeni. (52.)

[[paginate]]

Az Ungvári-ház fehérre meszelése a regény poétikai metaforáihoz is illeszkedik, hiszen a kép, a képleírások érvényességének megkérdőjelezése és az írás-médium fokozatos előtérbe kerülése és egyre összetettebbé válása az írói koncepció lényegét érinti: azzal együtt is, hogy a per, Ungvári Katalinnak az írásos médiumokhoz ragaszkodó igazságkeresése, az írott dokumentumok, tanúvallomások rögeszmés gyűjtögetésével, beadványok írásával majdnem végig csüggesztően sikertelen. A pernek csak nem akar vége szakadni, és a fiú törvényesítése egyre késik. A képszerűség és az írásosság metaforái a felekezeti sztereotípiákat illetően is iróniaként jelennek meg, a görög ortodox vagy a katolikus vallás egyérteműen mint a kép, a kálvinista mint az Írás vallása körvonalazódik a regény egyes epizódjaiban. A regény végéig úgy tűnik, Ungvári Katalin hiába hagyta ott a kép vallását és hiába akarja helyette a Sola Scriptura elvhez ragaszkodva bizonyítani az igazát.

A regény másik, a képiséghez kapcsolódó metaforikus sorozata a cégérmázoló munkákat vállaló, de nem pusztán „piktori” virtuozitással, hanem hiperrealisztikus, lélekábrázoló tehetséggel is megáldott, a történetbe az írói fantázia által beidézett alak, a festő Mányoki Ádám kettős karaktere^[23] köré rendeződik. (Mányoki Jókainál Nempsovics álnéven – amire amúgy nincs semmiféle hiteles, történeti adat –, patikussegédként bujdosik Debrecenben, a portréfestés munkája ad okot a szóbeszédnek az asszony csapodárságáról.) A regény csavaros történetének, a per megoldásának ironikus kulcsa lényegében éppen az, hogy a protestáns, a dokumentarizmus elsődlegességét is jelentő Sola Scriptura elv, azaz maga az Ungvári-Baranyi-perről fennmaradt elképesztő terjedelmű írásos anyag végül nem, hanem a Mányoki- Nempsovics által festett Baranyi Miklós-portré, azaz egy kép hozza meg a „lélektani” fordulatot a katolikus egyházi bíróság döntésében. Az apa fiatalkori portréja és az ifjabb Miklós (az apja egykori ruhájába is van öltöztetve) arca és alkata közötti „megdöbbentő” hasonlóság győzi meg a kalocsai, katolikus bírákat az apaságról. Nem a tengernyi írott dokumentum vezeti őket jobb belátásra, a kép vallásának bírái – Jókai szerint – a kép alapján hoznak ítéletet.

[[paginate]]

Az ifjú Miklós ugyanabba a ruhába volt felöltöztetve, melyet az atyja kuruc kapitány korában viselt; rajta volt a bársonydolmány, a farkasbőr-kacagány, medáliás mentekötő lánccal. Ezeket a jelmezeket Katalin híven megőrzé, mikor már azokat hajdani viselője régen felcserélte, mikor már a kuruc viselet rég kiment a divatból.

Azután az arcképhez járult Katalin, s hátraveté róla a takaró függönyt. […] Tökéletesen hasonlítottak azok egymáshoz.

Húsz éven keresztül küzdött, munkálkodott, tervezett, álmodott ez az asszony ezért a jelenetért, mely most, íme, megvalósult Isten és emberek láttára. Az egész törvényszék elbámult a látványon. Csendes mormogás támadt az illusztris bírák soraiban, s midőn a bíbornok kezét kinyújtá a látvány felé, hangos szóval kiáltva: „Vere: ipse est!” (241-242.)

Mányoki állítólagos két portréját, a Baranyi Miklósról, és a másik, befejezetlen, Ungvári Katalinról készült képeket Jókai említi a regény első fejezetében és a regény végén, az Igazoló adatok című részben is. Még az sem egyértelmű, hogy a valóságos per során többször is említésre kerülő Baranyi-portré valóban olyan súllyal szerepelt-e végül az 1782-es ítélet indokai között, mint ahogyan azt Jókai sugallja. Ráadásul Jókai egy korábbi tárgyalásra, még az eredeti peres felek életére hozza előre a fenti jelenetet. A kritikai kiadás sajtó alá rendezője, Molnár József Lázár Béla Jókai és Mányoki című, 1927-ben az Egyetemes Philologiai Közlönyben megjelent tanulmányára és Lázár Mányoki-monográfiájára hivatkozva^[24] utal arra a szóbeszédre, hogy a katolikus Baranyi-örökösök, apjuk halála után, Debrecenből való elköltözésükkor magukkal vitték volna Nagyváradra a képeket, ahol aztán a képeknek nyoma veszett. Buzási Enikő 2003-ban megjelent Mányoki-monográfiája és oeuvre-katalógusa^[25] egyáltalán nem tud ilyen képekről. A katalógus a lengyel, francia, magyar gyűjteményekben fellelhető Mányoki-képanyag teljes lajstromozására törekszik, ezért is különös, hogy a per dokumentumai és Jókai által emlegetett portrékra a monográfiában semmiféle utalás nincs. Maga Jókai, vagy a Baranyi-Ungvári-házaspár a Buzási-monográfiának még a névmutatójában sem szerepelnek. A művészettörténet eszerint egyértelműen fikcióként kezeli a portrék létezését.

[[paginate]]

Ha a per előzményét jelentő valós események környékén kutatunk, persze, Mányoki korai pályaszakaszából gyanúba keverhetünk néhány olyan fennmaradt képet, amik a gyűjteményekben „ismeretlen” férfi vagy női portréként szerepelnek. Az is elképzelhető, hogy a regény cselekményének idején, Mányoki első berlini korszakában, vagy a Rákóczi fejedelem udvarában töltött időszakban, azaz 1703 és 1711 között, porosz, lengyel nemeskisasszonyokról, arisztokratákról készült képei között lehetett talán két olyan portré, amit egy ideig Baranyi Miklós és Ungvári Katalin arcképének gondoltak, de Buzási Enikő – hitelesebbnek tetsző adatok birtokában – más személyek portréjaiként azonosítja ezeket. Jókai képleírásai alapján a Buzási-katalógus portréi közül kettővel kapcsolatban feltételezhetünk ilyesmit: az egyik a B. 323 jelzetű, az oeuvre-katalógusban 1704 körülre datált, Fiatal férfi prémmel díszített lengyel öltözetben leírással megjelölt kép, a másik pedig az A. 174-es jelzetű, szintén 1704 utáni Női arckép. (A lengyeles öltözet lehetne inkább kurucos is? Jókai, emlékezzünk rá, így írja le Baranyi kapitány öltözetét: „a bársonydolmány, a farkasbőr-kacagány, medáliás mentekötő lánccal”. A női zsánerportré azonban – bár sok tekintetben egyezik a Jókai-féle leírással – aligha azonosítható a regényben említett képpel: a B. 323-as lajstromszámú kép ugyanis egy kb. 10x8 cm-es miniatűr.)^[26] Másfelől több tanú említi, köztük egy Baranyi Mihály nevű vallja már 72 éves korában, hogy fiatalemberként látta a két képet Baranyi Miklós debreceni szobájában: ezek azonban Baranyi Miklóst és a második feleséget, Sándor Zsuzsannát is ábrázolhatták, és akár Mányoki második, hosszabb magyarország tartózkodása idején, 1726 körül is készülhettek.^[27] És még az is lehet, hogy a valamikor valóban létezett, Baranyi Miklósnál látott portrékat nem Mányoki festette.

Vagyis nemcsak Molnár József 1974-es kritikai kiadása nem tudott nyomára vezetni a két Jókai által említett festménynek, hanem azóta sem lehet kibogozni az eltűnésük vagy lappangásuk köré szövődött – állítólagos? – rejtélyeket.

Különös dolog tehát, hogy a regény narratív csúcspontját jelentő és a szimbolikus rétegeit egymásra vetítő jelenet, a Baranyi-portré vizuális, néma tanúskodása a bíróság előtt, úgy tűnik, a teljes fikcióra épül. A kép tehát, ami a regény írás-médiumába kódolt, folyton a dokumentumokra hivatkozó alapszövetét áttörve a megoldást mutatja fel – nincs is meg.

Ami létezik, az a Processus Baranyiana írott anyaga. Meg a Jókai-regény, az Egetvívó asszonyszív. A szövegeknek a szövegekkel való dialógusa. Sola Scriptura.

Hermnann Zoltán