^{„Igazuk van abban, amit pozitív módon állítanak,
de tévednek abban, amit tagadnak.”
   (G. W. Leibniz egyes értelmező rendszerekről)}

Kétségbe vonhatatlan igazságnak tekintem, hogy a pataki és a debreceni iskola útja sajátosan eltérő volt, tévedésnek, hogy az általam érintett egyháztörténeti periódusban ne lettek volna érdemi kapcsolataik. Félremagyarázásról lehet itt szó, ugyanis írásom nem általánosságban, hanem kifejezetten a szikszói konfliktus révén elevenítette föl Sárospatak és Debrecen érintkezését, amely a 18. század utolsó harmadában és a következő század első negyedében mutatkozik. A Reflexiók második, terjedelmesebb része csupán távoli, indirekt összefüggésben áll recenziómmal: egy kutatási témapályázat szövege, így tulajdonképpen megtéveszti az olvasót.

Nézetek impulzív ütköztetése alkalmával gyakori, hogy a kezdeményező fél olyan állítást tulajdonít vitapartnerének, amelyet játszva megcáfolhat. Mint Ugrai János megjegyzi, a recenzió szerzője Patak és Debrecen esetében "az egymástól elkülönült pályákon való mozgást vitatja". (Kiemelés – G. Sz. B.) Nyilvánvaló tényeket én soha nem vitatnék, mert mindhárom nagy hazai református kollégiumunk karakterisztikusan különbözött egymástól. E különbségekből azonban nem következik, hogy ne vizsgálhatnánk a hasonlóságokat és azokat a kapcsolatokat, amelyeket éppen a szóban forgó időszakban szekérderéknyi levéltári forrás igazol.

[[paginate]]

A vizsgálódás időszerűségével látszólag recenzióm bírálója is egyetért. Az ő kutatási hipotézise azonban alig tartalmaz mást, mint kissé túlspannolt mozgósítást ezen érintkezések negligálására vagy cáfolatára. Éppen ezért idéztem őt szóról szóra: szerinte „a két egyházkerület képviselői között nem volt szoros vagy »nagy rendszerességű« kapcsolat, illetve »csak kivételes esetekben lehetett tiszáninneni gyökerekkel rendelkező személy a Debreceni Kollégium professzora, és fordítva«”.[1]

Az általa nem létezőnek tekintett szoros relációról egyebek között azt is megemlítettem, hogy az otromba letartóztatásokig jutó szikszói ügyben[2] a pataki küldöttet fogadó debreceni tanárok között volt Szathmári Paksi István is, így a pataki követ az ő testvérének, annak a Szathmári Paksi Ábrahámnak számolt be debreceni tárgyalásairól, aki borsodi esperes volt, majd tiszáninneni püspök lett. Jó néhány testvér, vagy apa és fiú kapcsolattartása természetesen bagatellizálható, éppen úgy, mint az általam felhozott további példák sora. (A vitapartnerem látásmódjával ellenkező, azaz „nemkívánatos” szálakat egy recenzió szintjén, tehát nem levéltári forrásokkal illusztráltam.)

Hogy az Ugrai János által unalomig ismertnek képzelt tényekről az általa ismeretlen levéltári forrásokra térjek[3], adódik egy alapvető kérdés: valóban a „kapcsolattartás szimbolikus formájának”, azaz pusztán protokolláris jellegű találkozásnak tekintendő a két kerület képviselőinek minden (gyakori és rendszeres) találkozása?

[[paginate]]

Az az alkalom is, amelyen Báró Vay Miklós pataki főgondnok azt javasolta Debrecenben, hogy a testvérintézményben is szükség volna a kémia és Technológia tanítására?[4] Vitapartnerem részéről felmerül Sárospatak tiszántúli „szellemi befolyásának” gondolata is. A felvetés azért is jogos, mert egy-egy tiszáninneni rektor a Tiszántúlon is jórészt arra építhetett, amit anyaiskolájában tanult. (Debrecen és egyes hagyományos rektóriái között pl. erős kapcsolati háló szövődött.[5]) Mint látni fogjuk, e gyakorlat fenntartása is együttműködést igényelt, kevésbé volt „spontán”, mint gondolhatnánk.

Szintén nagyon hasznos volna feltárni, hogy milyen akadályok miatt nem valósulhatott meg a református oktatás „uniformitása”, holott erre határozott törekvések voltak.[6] Letérve a múlt magyarázatának (a Reflexiókban számonkért) egyetlen kizárólagos útjáról, az ok–okozati viszonyok értelmezésében is lehet bizonyos szabadságunk. Személy szerint úgy vélem, hogy az egységesülés elmaradásában jelentős szerepet játszott a Tiszántúl: taktikai okból is ellenezte a központosítást, legyen az „főconsistorium”, „generális director”, „egyetemes főgondnok”, érkezzen zsinati határozat útján vagy máshogy. Egyrészt a református „világi urak” túlzott hatalmát kerülendő, másrészt így nehezebb volt a felekezeti ellenállás letörése.  Az udvar sem véletlenül akart egyetlen féllel tárgyalni egy „százfejű hidra” helyett…

[[paginate]]

Amikor az uralkodó a peregrinusok által külföldre vitt pénzek megtakarítására mindkét protestáns felekezetnek – Pozsonyban illetve Debrecenben – „Teologicum Institutumot” akart felállítani, a Tiszántúl egy közös konferenciára hagyta a döntést.[7]  A debreceniek képviselői ellenezték a hasonló kezdeményezéseket, véleményük több forrásból ismert. Amikor például tízegynéhány évvel később megköszönték a császári felségnek egy Bécsben felállítandó protestáns lelkészképző intézetre vonatkozó kegyes javaslatát, egyúttal azt is kérvényezték, hogy „a professzorságra  vagy nagyobb eklézsiákra készítendő” diákok folytathassák peregrinációjukat.[8]

Bizonyára vitatható a peregrinációhoz ragaszkodás egy államilag támogatott (emiatt még szorosabb póráztól féltett) főiskola helyett, mint ahogy a II. Ratio Educationis és az Entwurf is tartalmazott olyan követelményeket, melyek a református oktatásügy javát szolgálhatták.  Elődeink gyanakvását azonban évtizedekkel későbbi történések is igazolják. Forrásokból ismert, mit jelentett a végeken a Türelmi Rendelet gúnyos szabotálása. Mire következtessünk abból, hogy II. József halála után, Lipót trónutódlásakor, még a vegyes házasságban élő tankerületi inspektorok is állásukat veszítették, ha nem katolizáltak? A protestánsok tapasztalataik alapján voltak bizalmatlanok, még akkoriban sem ok nélkül, amikor a reformkori liberális katolikusok nagyobb erővel küzdöttek értük, mint amire ők képesek voltak.

A Ratio Educationissal szembeni protestáns egyeztetések alkalmával – tiszáninneni kezdeményezések idején – szintén a tiszántúliak voltak azok, akik a kerületek külön-külön adandó válaszát javasolták. Vitapartnerem értelmezésében „a protestánsok életét II. József türelmi rendeletétől az állam, a kormányzat szinte semmilyen irányba nem vezényelte. […] vallás- és tanügyi autonómiájuk birtokában túlnyomórészt az államtól függetlenül szervezhették személyes és közösségi életüket.” (Kiemelés – G. Sz. B.) Patak elüldözéséhez, Pápa degradálásához, vagy a debreceni városi támogatás betiltásának időszakához képest – azaz a protestáns felsőoktatás tudatos felszámolási kísérleteihez mérten – valóban „aranyszabadságnak” tűnhet ez az időszak, valójában mégis egészen másként fest egy olyan kor, amelyet a kormányzat „semmilyen irányba nem vezényel”.

[[paginate]]

Az alábbi levéltári források tehát nem csupán a rendszeres, nemegyszer a sárospatakiak által kezdeményezett tanácskozások példái, hanem erőteljesen árnyalják azt a vélekedést is – tulajdonképpen neveléstörténeti dogmát – amely az 1806. évi II. Ratio Educationis fordítását bevezető előszóban is olvasható. Eszerint „az 1790/91. évi országgyűlésen megszavazott 26. törvény teljes tanügyi autonómiát biztosított a protestánsok számára.”[9] Valójában az 1791: 26. tc. 5. paragrafusa  szerint „érintetlen maradván [...] Ő Felsége legfőbb királyi felügyeletének [...] az ország törvényes kormányszékei útján gyakorlandó joga [...] a közoktatási rendszer mely a karok és rendek előterjesztéséhez képest Ő Felsége által lesz meghatározandó ezen [protestáns] iskolákra is ki fog terjesztetni”.[10]

Egy II. Ratio Educationisra vonatkozó 1806. április 8-i uralkodó parancs egyenesen azt követelte, hogy a protestáns és a római katolikus oktatás a vallás kivételével minden téren azonos legyen.[11] E kérdés megvitatására konferenciát javasolt a Tiszáninneni Egyházkerület, amely tanácskozásra a Tiszántúl Péchy Imrét és Benedek Mihályt delegálta.[12]

[[paginate]]

A II. Ratio érvényességét valóban cáfolni próbálták a reformátusok, de a belőle fakadó kötelezettségekkel és hivatalos elvárásokkal még húsz esztendő múltán is birkóztak, változó sikerrel. A patakiak erről az aktuális kérdésről bő tíz év múlva is elküldték vélekedésüket Debrecenbe. Ekkor a nyolc „Evangelika Superintendentia köz tanácskozását” kívánták, pedig éppen ekkoriban keltett politikai feszültséget, hogy az evangélikusok és a reformátusok (külön-külön és együttesen is) előzetes bejelentés és „királyi Comissarius Közbejövetele nélkül” merészeltek  tanácskozásokat tartani.[13] A Tiszáninneni Kerület azt is jelezte, hogy a nevelés ügyében „az 1783dik esztendőben tett felírásban foglalt principiumok mellett most is álhatatosann megkelletik maradnunk.”[14] A tiszántúliak ezzel szemben azt javasolták, hogy minden kerület külön-külön adja be véleményét, és nem tartják elegendőnek az 1783-as érveket sem, mert akkor még nem volt törvény a Coordinatióról, azaz a tanrendszerek összehangolásáról. [15]

Vitánk kiváltó oka Dankó Imre kutatásaiból[16] ered, aki egykor a sárospataki Rákóczi Múzeum igazgatója volt. Idézem a recenziómban leírtakat: „a Debrecennel együttműködő egyházközségek és iskoláik 584 tételes listáján [Dankó Imre] minden egyes kapcsolatot rögzített. E lajstrom kritikus pontja, hogy minden „súlyozás” nélkül, azonos értékű tételként kezeli a kvázi véletlenszerű egyszeri jelenlétet és azon helységneveket, amelyek generációk hosszú során át következetesen debreceni rektort hívtak. Amint (a kötet egyik szerkesztőjétől) élőszóban is elhangzott e konferencián, a szerzőnek volnának érvei kutatásai védelmében.[17]

[[paginate]]

Az a tény azonban, hogy e névsorban a földesuraik által elüldözött nagy múltú anyaiskolák, Patak és Pápa is szerepelnek, óhatatlanul identitást, hagyományt és érzelmeket sért.” (Kiemelés – G. Sz. B. A kiemelt utóbbi mondat a tárgyilagos olvasókat meggyőzheti arról, hogy Pápa és Patak adott kontextusban történő említését kifejezetten sérelmesnek nyilvánítottam.)

A református Kollégiumokról és partikuláikról szóló könyvismertetésemben nincs Ugrai Jánost bíráló megjegyzés, csupán egy kiegészítés a két egyházkerület érintkezéseiről. Válaszában indokolatlanul szól „vitatott közleményéről”, figyelmét elkerülte az a méltatás is, amelyben kiemeltem kutatásainak egyik eredményét. A pataki diákok általa feltárt tiszántúli rektorkodása ugyanis részleges magyarázatot ad a Debreceni Kollégium múltjának egyik talányos jelenségére: miért igényeltek a tiszántúli egyházközségek az elvárhatónál kevesebb rektort Debrecenből, miközben a Kollégiumból csupán az 1800 és 1810 közötti évtizedben 821 rektor és praeceptor távozott a Tiszántúl, a Dunamellék és a Dunántúl távoli iskoláiba.[18]

A lehetséges válasz egyszerűnek tűnik: három egyházkerület Debrecenből ellátása érdekében kifejezetten szükség lehetett [Ugrai János szavaival] Patak tiszántúli „átnyúlására”. Amennyiben így áll a helyzet, e „spontán” átnyúlásnak módosulhat a megítélése. Az is kérdés, hogy 1781 és 1848 között milyen megfontolásból törekedett tiszántúli szolgálati helyekre a „legértékesebb” sárospataki deákok közül kilenc szénior? A magyarázatot akár az anyagiakban is kereshetjük. 1810 után Debrecenben a magasabb tisztségre vagy nagyobb rektóriára készülő diákoktól már elvárták a német és francia nyelv ismeretét,[19] és természetesen a módosabb helyekre érkező „éltanulók” Patakról jövet is magasabb jövedelemre számíthattak. Érdemes volna ugyanakkor kutatni, hogy amikor a Tiszántúl a helytartótanács követelésére – kifogásolt könyvekre tekintettel – előírta az egyházkerületen belüli egységes tankönyvhasználatot, mit követtek, milyen konkrét megoldást választottak a Patakról érkezett rektorok. Ez valóban kérdéses, mert ugyanezen helytartótanácsi intézkedés hatására a Dunántúli Kerület hivatalosan kérte, hogy a Debrecenből érkező rektorok a dunántúli tanítási rendhez alkalmazkodjanak. „Ugyanez kívántatik azoktól az Oskola mesterektől is, kik ebbe a Superintendentiába [...] más anyaoskolákból hozattatnak”, szól Budai Ésaiás rendelkezése.[20]

[[paginate]]

A pataki diákoknak tehát szabad útjuk volt a Tiszántúlra. Amikor a Tiszáninneni Kerület aggodalmaskodott amiatt, hogy a tiszántúli esperesek csak azokat bocsátják „exmissióra”, akiknek bizonyítványuk van arról, hogy a debreceni professzorokat hallgatták, a megnyugtató debreceni válasz úgy szólt, hogy a rendelkezés csak a helyben tanult ifjakra vonatkozik: „A mi egynéhány tractusunkban nagyobb részént Patakon készült Prédikátorok szolgálnak, mi ezt soha nem akadályoztattuk.”[21]

A Reflexiók az „átnyúlások fordított irányú változatára” nem tartalmaznak adatot. Eziránt magam sem érdeklődtem, de véletlenszerűen erre is adhat támpontokat Szabó András fejezete a partikulák tárgyalt kötetében. Tizenöt jelentős tiszáninneni mezővárosban öt debreceni rektorról tud a 16. század második felében, ezen belül Bodrogkeresztúron kettőről. A helynévi eredetű családnevek statisztikái ekkoriban a régiók közötti mobilitás egzakt mutatói voltak, mint ahogy az egyházi értelmiség ismert nevei is születési helyekre utalnak. A szerző Debreceni János szikszói rektor azonosítását (1595-ben) a sok Debreceni János miatt szinte lehetetlennek tartja.

Bár az általam érintett fél évszázadra nem volt jellemző, sajnálatos, hogy eljött az idő, amikor a hajdani kapcsolatok megritkultak és valóban formálissá váltak. Zsigmond Ferenc szerint ezt megelőzően, a két intézmény ifjúsága között „évtizedekre állandósult a kölcsönös érintkezés; az ilyenkori diákvendégeket (convocatores) megvendégelte a Coetus”, aminek bizony fegyelmi következményei is voltak.[22]  A kapcsolatok lazulásában a természetes és közhasznú rivalizálás mellett szintén meghatározó szerepet játszottak az anyagi kérdések. A két Kollégiumnak a kor viszonyaihoz képest grandiózus építkezései azonos időben zajlottak. (Debrecenben az 1802-es tűzvész érintette az itt-ott már düledező Kollégiumot, a Nagytemplomot el is pusztította.) Ráadásul a napóleoni háborúk következtében leértékelték, 1811 és 1816 között két ízben is devalválták (1/5-ére, majd 2/5-ére) a forgalomban lévő papírpénzt...

[[paginate]]

Amikor a Tiszáninneni Kerület kérte, hogy aratás után a Tiszántúlon is gyűjthessenek a diákjai, az epésen hangzó debreceni válasz szerint erre már megszületett a rendelkezés, de a gyűjtögető pataki diákok „magok akadályoztattyák” az ügyet, azt állítva, hogy a támogatásból ők semmit sem kapnak, mert az összeg a professzorokat illeti.[23]

Érdekellentétek jele, hogy amikor Debrecenből panaszolták a pataki épületekért folytatott rendkívüli adománygyűjtést, az alábbi válasz érkezett: „mi az ilyen tilalmat sem Evangéliumi vallásunk principiumaival, sem annak tagjai Szabadságával meg egyeztetni nem tudjuk”.[24]

Ugrai János vitairatának csupán a római katolikus nevelésügy egységére történő utalásaiból gyanítható, mi minden lehet még nézeteltérésünk hátterében. A kapcsolat alatt én a találkozásokat, információcserét, egyeztetést, problémák felvetését, megtárgyalását, és az együttes gondolkodást is értem. (Problémák természetesen bőven adódtak. Amikor pl. Vay Istvánt 1774-ben tiszántúli, majd három évvel később tiszáninneni főgondnoknak is megválasztották, a Tiszántúl a két kerület közötti választásra kötelezte a főkonzisztórium létrehozását támogató világi vezetőt.) Ha azonban nem jött létre totális együttmozgás, sztenderdizált működés, azt semmiképpen nem tekinteném a „nagy rendszerességű” érdemi kapcsolatok hiányának. Személyes tapasztalataimmal ellenkezik az a helyzetleírás is, amely szerint a református egyházkerületek csupán az Entwurf után lettek volna képesek elsajátítani „a kommunikációt, a pátensharcban pedig az érdek- és intézkedésegyeztetés formáit”. Szerintem ekkorra alakult úgy a helyzet, hogy a modern értelemben vett nemzet – a vallási pluralizmus befogadásával – olyan stádiumba jutott, amely nem csupán tolerálta, de el is fogadta a vallási különbségeket, így minden kockázat nélkül tette lehetővé a reformátusok egységesítő lépéseit.  

Megköszönve Ugrai professzor úr recenzióm iránt tanúsított figyelmét, jelzem, hogy jó néhány – ezúttal nem említett – észrevételével egyetértek. A nagy protestáns kollégiumok kutatói számára anyaiskolájuk története valóságértelmezésük kereteit adhatja. Ezek a keretek optimális esetben nyitottak, azaz magukba fogadnak minden ide illő új információt. A jelek szerint nem fölösleges annak megállapítása sem, hogy az eltérő értelmezések nem feltétlenül zárják ki, sőt jobb esetben kiegészítik egymást. A hiánytalannak hitt magyarázatok (legalábbis teljességüket illetően) eredendően tévesek, a valóság eltérő megközelítéseinek létjogosultsága viszont tagadhatatlan.

Gáborjáni Szabó Botond