Borotválkozás

− Mit jelent ez a sündisznó arc, nagytiszteletű kolléga úr!? − kérdezte elképedve a dogmatika nagytekintélyű professzora a végzős hallgatót.

Áldás, békesség!, Áldás, békesség!... − hangzott innen is, onnan is, ahogy a folyosón elhaladó hallgatók tisztelettudóan köszöntötték idős tanárukat.

− Tudja, hogy hívják ezt, László? − folytatta a professzor  ̶Renitenskedés. Ifj’uram, ki és mi ellen tiltakozik ezzel a se hal-se hús ronda szakállal?

Ó, nem!…, senki ellen, akarta mondani László. Éppen csak pénzem nem volt, hogy idejében megborotválkozzam. Ámde tanára megelőzte:

− Remélem, tudja, hogy ilyen ábrázattal nem fogadhatom az előadásaimon?

− Igenis, tudom, Professzor úr! − felelte a fiatalember röstelkedve.

Hallva oktatójuk rosszallását, Benedek évfolyamtársa is megszeppent mellette, mert neki is több napos borosta rondította az arcát.

Mikó László és Mikó Benedek leforrázva elvonultak.

− Amilyennek ismerem, ez tényleg nem fog beengedni az előadásaira − ijedezett Benedek −, ha meg távol maradunk az óráiról, fegyelmit adhat. És mit szólnának apáék, ha megtudnák? Mert abban biztosak lehetünk, hogy értesítené őket.

− Le kell húzassuk a szakállunkat − döntötte el László. − Neked mennyid van?

A két egypetéjű ikertestvér lelkész pályára készült Erdély szellemi fővárosában. László és Benedek a mindenkori diákok szokásos életét élték: rajongók voltak, élettel teljesek és pénztelenek. A Protestáns Teológiai Akadémia két hallgatójának − pénz híján − annyira kinőtt a szakálla, hogy ilyen külsővel az intézet szigorú belső rendje szerint tilos volt megjelenni az előadásokon és a kötelező szertartásokon. A hirtelen jött baj megoldási módja egyszerű lett volna, viszont komoly gondot jelentett, hogy kettejüknek mindössze annyi pénzük volt, hogy csak egyikük szabadulhatott meg a borostájától. Sorsot húztak, mert úgy érezték, így kívánja a tisztesség. A szerencse Lászlónak kedvezett.

− És te? − kérdezte László ikertestvérét, mert a sorshúzás félmegoldást hozott.

Benedek vállat vont. − Majd csak lesz valahogy.

− Legalább lenne kitől kölcsönkérni!

A békebeli aranyidők utolsó éveinek intézeti etikettje szerint a pénzkunyerálás rangon alulinak számított. Mivel más lehetőség nem nyílt számukra, az előállt nehézségen viszont mindenhogyan túl kellett jutniuk, László különös cselhez folyamodott.

[[paginate]]

(Egy régi-régi személyes gyermekkori élmény bukkan fel emlékeim ködéből. Vasárnap délelőttönként apánk, testvéremmel, minket is elvitt a falu borbélyához, bozontos üstökünket rendbe hozandó. Az udvarra kitett hokedlin ülve hiába sziszegtünk, sivalkodtunk, hogy húz a gép, nagyon fáj, a sorukra váró szájhős kamaszok egyike-másika azzal csitított: milyen katona lesz belőled, te, ha ilyen kis semmiségtől is jajveszékelsz? Gyermeki ijedelmeinket rég elfújta az örök-idő szele. Ki tudja, hol van már a mi botcsinálta borbélyunk is? Meglehet, az égi mezőkön csatangol valahol, ott édesgeti magához hiszékeny vendégeit.

De nemcsak ő költözött el azóta e sártekéről, a borbélyok is mind eltűntek, műhelyükkel együtt. Borbélyt, borbélyüzletet ma már hiába keresnénk, csak férfifodrászatot meg férfi hajvágószalont láthat a kitartó érdeklődő az üzletek homlokzatán és a fényreklámokon. Így kopik ki lassan egy szép szavunk a napi szóhasználatból, és tűnik el idővel anyanyelvünkből is.

Kosztolányitól tudjuk, hogy borbély szavunk ötször idősebb testvéröccsénél, a fodrásznál, mely nagy írónkig mindössze bő százéves múltra tekintett vissza. Állítólag nyelvújításkor találta ki egy borbély, aki mestersége nevét „nem találta elég hangzatosnak”.

Pedig a borbély egykor elég komoly tudást jelentő, összetett foglakozást jelölt. A hajvágás, borotválás és a szakáll fazonigazgatásán túl a borbély chirurgus is volt: eret vágott, kisebb műtéteket végzett (sebeket varrt be), köpölyözött, fogat húzott. Rossini furfangos borbélya, Figaro el is dicsekszi, mi mindenhez ért: kezében szaporán csattog az olló, suhan a borotva, villan az érvágó-kés. Amolyan doktorfélének érezte-tudhatta magát. Mindenképpen tekintéllyel bírt. És gondolnánk-e azt, hogy ki milyen frizurát, szakállt visel(hetet)t: szabadon burjánzót vagy valamilyen keretbe szabottat? Régebbi időkben, döntő módon, ezt a közösségek vallása és az egyének társadalmi helyzete határozták meg. A pravoszláv hívő és az ortodox zsidó nem vágathatta le arcának szőrzetét. Ellenben a protestáns hitűek maguk dönthették el, szakállt viselnek-e vagy simára borotváltatják képüket. A „szőrszobrászok” pedig általában a kor előírásai és szokásrendszere szerint formázták a férfiak hajzatát, szakállát, nemkülönben a hölgyek hajviseletét.

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, pedig tény, hogy régebben bizony, nemcsak a férfiak látogatták több-kevesebb rendszerességgel a borbélyokat, meglehetős gyakori vendégeik voltak azok a hölgyek is, akiket, bosszúságukra, túlságosan dús szőrzettel ajándékozott meg a természet. Mivel akkoriban ismeretlenek voltak a szőrtelenítés korszerű mai módjai, csak a borbély szabadíthatta meg őket időről-időre a röstellnivaló fölöslegtől. Amióta a férfiaknál divatba jött a sima arc, a szakállviselés erősen visszaszorult. Hogy aztán a borotválkozás szokása szorította-e vissza a szakállviselést, vagy a szakállviselés hanyatlása hozta divatba a gyakori borotválkozást, annak csak a jóisten a megmondhatója.)

[[paginate]]

…Attól tartva, nehogy lebeszélje róla, Benedek testvérének se árulta el, milyen cselhez kíván folyamodni. Aki, amit egyszer fejébe vett, azt meg is cselekedte. Kényes helyzetükben ugyanis csak ez hozhatta meg a kívánt eredményt.

Mikó László az intézet szomszédságában lévő borbélyüzletben borotválást kért. Miután a borbély elkészült a munkával, a vendég, elégedetlenséget színlelve, becsmérlően megjegyezte: Ez a munka olyan csapnivaló, vacak, hogy egy óra múlva ki fog nőni a szakállam.

Az akadémia hallgatójának sértő megjegyzésétől hüledező borbély tisztelettudóan megjegyezte:

− Már megbocsásson, de a nagytiszteletű úr merő képtelenséget beszél.

− Képtelenség!? No, majd meglátja!

A borbély a jól végzett munka fölényének tudatában magabiztosan kijelentette:

− Nézze, Mikó úr, ha ön egy óra múlva ide szakállasan tér vissza, esküszöm, ingyen fogom megborotválni.

A kifogástalan simára borotvált ifjú távozott.

(A férfiaknak száz, kétszáz éve még vezérszerepük volt a családokban és mindenütt az életben. Nemünk egykori dominanciáját mi sem jelzi jobban, mint az a körülmény, hogy amikor a nők bubifrizurára kezdtek átváltani, levágatva Istentől adott dús hajzatukat, a borbélyok, mielőtt hozzáfogtak volna a művelethez, tisztelettudóan megkérdezték hölgyvendégeiktől: - Engedelmet kérek, de a nagyságos asszonynak van rá engedélye az urától? Amire a hölgyek vérmérsékletük, neveltetésük, pillanatnyi kedély- és idegállapotuk szerint más-másképpen válaszoltak: − Már hogyne volna, kérem! Na, még csak az kéne, hogy ehhez is engedélyt kérjek az uramtól. És így tovább.

Merthogy akkoriban az uram járta, amiben de facto benne foglaltatott a nők függő helyzete. Nem úgy, mint a manapság ideig-óráig tán még uralkodó férjem fogalmában, ami semmi más, mint az egyenjogúságot és egyenrangúságot elismerő dicséretes-szép eszmének egyféle pajzsa lelkünkben, amin az igazságosság és a megbecsülés piedesztáljára emeljük örökké bájos hölgyeinket. Csak hát − Senecával szólva − semmi sem örök, minden mulandó. Az újabban oly divatozó élettársi kapcsolatot jelölő párom, társam − lecsúszva az előző állapot magasából − a bizalmatlanság és bizonytalanság jegyében áll. Az ilyen természetű kötés, frigy ugyanis a kölcsönös gyanakvás és az ideiglenesség hiánybetegségében szenved.

Mint tudott, a hölgyek világában idővel mind többen váltottak át bubifrizurára. A levágott hajtincseket − nosztalgiából vagy más okból? − általában hazavitték, és díszes dobozkáikba zárták gondosan. Akiknek viszont fejlettebb volt az üzleti érzékük, hajkoronájuk fölöslegessé vált részét eladták. Általában a színházakat keresték meg ajánlatukkal. Akik szívesen meg is vették a különös árucikket, parókát készítettek belőle a történelmi időket idéző színdarabok hőseinek.)

[[paginate]]

…És ahogy megjósolta, egy órával később a leendő tiszteletes szakállas ikertestvére megjelent a borbélynál:

− Na, ugye megmondtam − kezdte győzedelmes hangon Benedek, a felismerhetetlenségig hasonlító ikertestvér −, hogy egy óra múlva ki fog nőni a szakállam.

Az emberek nem hittek a szemüknek. Ilyet ők még nem láttak, hallani se hallottak soha hasonló esetről!

Az elképedt borbély, ígéretéhez híven, újfent megborotválta a fiatalurat. Gazdag habot kevert, és sokáig pamacsolta a „visszatérő” pácienst, hogy mennél puhább legyen az a rebellis szakáll. Gyakran csattogott a széles fenőszíjon a finomacél kés, a borbély biztos akart lenni a dolgában. Akit nem a dupla munka bosszantott, sokkal inkább a szégyentől tartott, jó hírnevét féltette. Mi lesz, ha a kedves vendég tovább viszi a hírt az ő csapnivaló munkájáról? A borotválás ez alkalommal is kifogástalanul sikerült, egyetlen szőrszál se úszta meg a bársonyosan sikló kés borotvaéles élét. A vendég elégedetten távozott.

László célt ért: fél pénzért mind a ketten megborotválkoztak. A trükk bevált ugyan, de jóval nagyobb baj, hogy csorba esett a becsületen. Ha ezt a rektor úr megtudja, akár leendő hivatásukba is kerülhet. És a szégyen, hogy becsaptak, megloptak egy embert! − kerekedett felül a tisztánlátás félelme a felismerhetetlenségig egyforma két testvérben. Hogy a korszak közerkölcse, a hivatás, amire készültek, vagy saját moralitásuk vezette végre a fiúkat arra az elhatározásra, hogy ezt a meggondolatlanságból fakadó csalást, szégyenteljes hibát helyrehozzák, sejteni sejtjük, még ha bizonyosat nem is tudunk róla mondani.

A mára uralkodóvá vált hiéna-szellem − még ha akkor se volt teljesen ismeretlen − távolról sem jellemezte a társadalom életét bő száz esztendővel ezelőtt. Meglehet épp ez volt a két fiatalnál a jelzett gond megoldására irányuló igyekezet egyik oka. Vagy az nyomott a latba, hogy olyan pályára készültek, amit csak meggyőződéssel, tiszta lelkiismerettel és erős hivatástudattal lehet és szabad gyakorolni. Esetleg a még romlatlan polgár erkölcsisége követelte meg az egyenes gerincet. A szégyenfoltot tehát mindenképp el kellett tüntetni, a csorbát kiköszörülni, a csínyt meg nem történtté tenni.

− Így már igen! Így már rendben van! − nyugtázta az eredményt a dogmatika idős professzora, amikor a két fiú raportra jelentkezett nála – Jegyezzék meg uraim, életre szólóan fogadják szívükbe és elméjükbe, hogy az öncélú kitűnni vágyás, üres kivagyiság fabatkát sem ér. Ráadásul nevetségessé is teszi az embert. Csak annak van valódi értéke, ami százados tapasztalatok fundamentumára épül, általánosan elfogadott, és a közösségi rend jegyében áll. Csak az igazán emberi, ami Istentől ered, felemel és gazdagítja az életet. A becsület pedig mindenekfölött való.

Az öregnek igaza van − hagyta jóvá később Benedek. A két testvér elhatározta, mihelyt módjukban áll, rendezik az adósságukat.

− De addig is kéne tenni valamit − noszogatta testvérét Benedek.

− Mi lenne, ha lemennénk hozzá, megmondanánk neki az igazat, és megígérnénk: ahogy alkalmunk nyílik rá, kifizetjük a tartozást?

− Gyerünk! − sürgette Benedek a testvérét.

− Röstellem − szégyenkezett László.

− Én se repesek a boldogságtól, de mondj jobbat!

− Ha megfeszülnék, se tudnék jobbat.

Így aztán a két testvér színt vallott. László, a csel kitervelője, a maga és a testvére nevében bocsánatot kért a borbélytól, és megígérték neki, hogy az első keresetükből rendezik adósságukat. Két hónappal később, a húsvéti legáció alkalmával kapott pénzből jóvátették azt, amit szorult helyzetükben előbb elrontottak.

Aniszi Kálmán

 

Hasonló anyagaink

Zsirai László verse

CSERE Nem csak az létezik, aki itt lélegzik a közeledben, akit hallhatsz, akit látsz, akit tapinthatsz, akit átölelhetsz.   Az is létezik, aki elment, az is létezik, aki...