Ravasz Boriska 1909-ben született Kolozsváron jómódú polgári család gyermekeként, Ravasz László (1882-1975) református püspök és Bartók Margit leányaként. Családja mindkét ágon nagy tradíciókkal rendelkező református család, Bartók Margit édesapja, Bartók György püspök volt. Boriska gyermekéveit Erdélyben töltötte, a trianoni békediktátumot követően apja, Ravasz László Budapesten telepedett le családjával, ahol a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke lett.
Ravasz László és Ravasz Boriska Kolozsváron 1912 körül
A Ravasz-család Leányfalun 1935 körül. Balról jobbra álló sor: Ravasz Éva, ifj. Ravasz László, Ravasz Mária-Márta;
ülő sor: Ravasz Boriska, Bartók Margit, Ravasz László, Ravasz Vera
Boriska tanulmányait ezt követően a Baár-Madas Leánynevelő Gimnáziumban folytatta, ott is érettségizett 1927-ben. 1932-ben latin-történelem szakos tanári diplomát szerzett a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen. Doktorátusi címet is itt kapott 1935-ben. Disszertációját Szekfű Gyula patronálásával írta, címe: A magyar állam és a protestántizmus Mária Terézia uralkodásának második felében (1760-1780).
[[paginate]]
A dolgozat megírása idején gyakornokként és helyettesítő tanárként már dolgozott a Baár-Madas Gimnáziumban. A dolgozatírás idején a bécsi Collegium Hungaricum kutatói ösztöndíjasaként a bécsi levéltárakban folyatott tudományos kutatást. 1935 után tanárként dolgozott a gimnáziumban, igazgatója ekkor (1943-ig) Áprily Lajos volt, később legismertebbé váló tanítványa pedig Nemes Nagy Ágnes. 1940-ben 31 évesen feleségül ment Bibó Istvánhoz, akiben megtalálta a hozzá méltó szellemi partnert, három gyerekük született: István, Anna és Borbála. Budapesten éltek először a Retek utcában, közel a Baár-Madashoz,[1] majd 1946-tól a Berkenye utcában, közel Ravasz László Bimbó úti házához, ahol öccse és két már családos húga is lakott.[2]
Bibó István és Ravasz Boriska 1940 körül Leányfalun
[[paginate]]
Előzőleg, a háború utolsó nyarán férjének németellenes röpcédula-fogalmazványát rejtegette magánál, amelyhez végülis nem sikerült illegális nyomdát találni. Ugyanezen nyáron Bibó István minisztériumi állásából adódó lehetőségeket kihasználva zsidónak minősülő személyeknek hamisított mentesítő leveleket adott, amiért október közepén a Gestapo letartóztatta, majd egy hét múlva átadta a nyilas kormány igazságügyi apparátusának, ahol fegyelmit indítottak ellene azzal a „jótanáccsal”, hogy „tűnjön el”. Ezt követően az ostrom végéig a család Ravasz László pesti szolgálati lakásában, a református Teológia épületében és annak pincéjében bujkált. Bibó István 1945-ben Debrecenben, majd Budapesten állami tisztségviselő volt, de az új rend szigorú kritikusaként. 1946-ban Szegeden egyetemi tanári kinevezést kapott, és a Kelet-európai Tudományos Intézet elnöke lett, valamint levelező taggá választották az Akadémián; de a kommunista hatalomátvétel után 1950-re ezek a tisztségek, megbízatások és lehetőségek sorra megszűntek, a publikációs lehetőségekkel együtt. Ezzel párhuzamosan Ravasz László a háború után hamarosan támadások középpontjába került, és ’48-ban le kellett mondania a püspökségről. Ravasz Boriska tehát már ekkortól szemtanúja volt apja és férje belső emigrációjának.
Ravasz Boriska tanítványaival a Baár-Madas Leánygimnáziumban az 1930-as évek közepén
A Baár-Madasban az egyházi iskolák felszámolásáig oktatott, és amikor 1952-ben iskoláját megszüntették, áthelyezték egy a lakóhelyüktől távol eső általános iskolába, Szentendrére. Az áthelyezést módosító kérelmeit Huszár Tibor a Valóság-ban 1992-ben közölte, a kérvényekből kiolvasható Boriska kétségbeesett próbálkozása a családi otthonhoz közelebbi álláshely megtalálására.
[[paginate]]
Kérvényeit visszautasítják, Szekfű Gyulához is fordul baráti segítségéret, aki Ember Győzőhöz irányította, de tényleges segítséget nem nyújtott egykori tanítványának.[3] Huszár Tibor közli Boriska gondosan elkészített panaszleveleit, amelyekből kiderül, hogy az otthonától távol eső iskolába való eljárás napi 3-5 órát vesz igénybe, miközben otthon középső gyermekük – szívgyengeséggel született – betegsége állandó felügyeletet igényel, rohamok esetén édesanyaként nem tud gyermeke mellett lenni, őt ápolni. A kérvények a minisztériumig jutnak, de helyzetét nem enyhítik, a válaszok lassan és elodázó, aktatologatásos technikákkal haladnak. Huszár Tibor közli azokat a hivatalos leveleket, amelyből kiderül, hogy egy hivatali hiba miatt Boriska augusztusi fizetését sem kaphatta meg és nem is szándékoztak azt kifizetni, mindez 1952-es áthelyezése idején. A minisztériumi szintig írt kérvények is mutatják, hogy a Bibó család nehéz anyagi körülmények között élt, Boriska egyik kérvényében ezt le is írja, hogy a három gyerek iskolába, óvodába indítása is nehézségeket okozott számukra, kölcsönökből éltek. A megbélyegezettség, az ügymenetekkor történt igazságtalanságok és a napi élet nehezítése a kommunista rendszer gyilkos módszere volt. Eredménnyel is jártak. Bibóék középső gyermeke 1953-ban meghalt, a kommunista bürokratákat ez nem hatotta meg, Boriska továbbra is Szentendrére volt kénytelen kiutazni napi szinten. Végül 1954. július 31-ei hatállyal a szentendrei iskolából sikerült áthelyezni az Élelmiszeripari Minisztérium Oktatási Osztályának rendelete alapján. Ennek köszönhetően 1954. augusztus 1-től az Élelmiszeripari Technikumba helyezték át budapesti állomáshelyre oktatónak, ugyanezenév december 1-től pedig a Növényolajipari Technikumba nevelőnek, amely a budapesti Pataki téren, a X. kerülteben volt. Ravasz Boriska itt jó közösségre talált, az iratok szerint 1955. február 25-én igazgatóhelyettesi kinevezést is kapott, 1956. június elsején pedig Pedagógus Nap alakalmából kitüntették.
[[paginate]]
1956-ban Bibó István a harmadik Nagy Imre kormány államminisztereként november 4-én a magyarokhoz címzett nyilatkozatával felelős értelmiségiként a szabadságért küzdött. Erkölcsi kiállása és annak következményei az összmagyarság sorsára hatással lettek. 1957-ben bebörtönözték, majd életfogytiglan tartó ítélettel sújtották. Politikai koncepciós per áldozata lett, 1963-ban szabadult általános amnesztiával, a börtönben szenvedett testi bántalmazásoktól megrozzant egészégi állapottal élte hátralévő éveit. Kiszabadulását követően a Központi Statisztikai Hivatalban kapott állást, szerény körülmények között éltek a Berkenye utcai lakásukban. Ravasz Boriskát 1957 szeptember 21-én felmentették igazgatóhelyettesi pozíciójából, de állását megtarthatta, így a két gyermekéről tudott gondoskodni. Bibó István börtönévei idején küzdelmes és nehéz életet élt, barátaira és családjára számíthatott. Sárközi Márta a Válasz egykori kiadója, Bibóék legközelebbi bizalmasa, anyagilag is támogatta őket, ahogyan Illyés Gyuláék is. Boriska minden munkát elvállalt az iskolában, hogy gyerekeit fel tudja nevelni, tanrendet írt, ifjúsági könyvtárat szervezett, iskolai ünnepélyeket rendezett. Diákjai szeretetteljes megemlékezésekkel vallottak munkájáról, személyiségéről, módszereiről. Valódi hivatással tanított.
Ravasz Boriska, ifj. Bibó István, Bibó Borbála 1958-ban
Bibó István 1963-as kiszabadulása sok nehézségen átsegítette, de továbbra is nehéz életet éltek. Idős apjának közvetlen gondozásába is be kellett kapcsolódniuk 1973-tól kezdve. Bibóék gondozták, de azelőtt is rendszeresen kilátogattak Leányfalura. Életüket megnehezítette, hogy lehallgatásoknak voltak kitéve. Gyerekeiket iskoláztatták, baráti körükkel adott keretek mellett társasági életet is éltek. Borsos Miklósékkal folytattak szorosabb baráti kapcsolatot, közel laktak egymáshoz,[4] de nyaraláskor is leveleztek, levelezésük értékes adalékokat szolgáltat Bibóék életéről. Sárközi Márta, Molnár Ferenc lánya haláláig támogatta Boriskáékat anyagilag is.
[[paginate]]
Bal oldali kép: Ravasz Boriska, Borsos Miklós és Bibó István Tihanyban Borsoséknál
Jobb oldali kép: Bibó István vendégsében Sárközi Mártánál Balatonszepezden. A képen látható gyermek Márta unokája, Lukin András
A hetvenes években Gyarmati György több alkalommal felkereste Bibó Istvánt otthonában, mivel az önkormányzati rendszerek reformjának történetéről írta doktori dolgozatát, Bibó István külső konzulense volt. Gyarmati György életútinterjú kötetében idézi fel, hogy Bibó nyíltan élt az elnyomó rendszerben, például levelezőlapon tudatta vele, hogy mikor tudja fogadni. [5] A beszélgetések idején Boriska mindig gondoskodón volt jelen.
Ifj. Bibó István és Lipcsey Judit esküvői fotója 1967-ből. Balról jobbra: Graul Irén, Bibó István édesanyja,
Bibó István, Ravasz Boriska, Lipcsey Judit, ifj. Bibó István, és Lipcsey Márton, Judit édesapja
[[paginate]]
Boriska 1970-ben kérte nyugdíjazását, ezt követően Bibó Istvánnal szerény körülmények között éltek a Berkenye utca 4. szám alatti tekintélyes méretű, nagy kert mélyén megbújó bérvillában 1977-ig. Három évtizedet töltöttek itt, életük utolsó éviben elköltöztek az Orsó utcába. Bibó István egészsége már korábban megromlott, 1967-ben infarktust kapott. 1971-ben nyugdíjba vonult azzal a reménnyel, hogy nyugdíjas éveiben kizárólag szellemi munkának tudja szentelni idejét. Bibó István élete végéig megtartotta a rendszerrel szembeni hazai rezerváltságát. Boriska 1978-ban megbetegedett, tüdőrákot diagnosztizáltak nála - a dohányzásra Budapest ostroma idején szokott rá, fia elmondásai alapján. A betegség hamar legyengítette és 1979. április 14-én meghalt. Ravasz Boriska mindvégig hűséges volt férjéhez, kettejük szövetségét a börtönévek sem kezdték ki. A holtomiglan, holtodiglan esetükre valóban szó szerint értendő. Bibó István Boriska elvesztése után négy héttel távozott, temetése az elnyomó diktatúra elleni első tömeges néma tüntetés volt az 1956-os forradalom után. Bibó István és Ravasz Boriska a református keresztyén hitvallás legnemesebb példaképe, küzdelmes, de szeretetben megélt igaz életük mindünk számára erőt sugároz.
A Berkenye utca 4. Boriskáék otthona 30 éven át.[6] (Szerényi Gábor fotója)
[[paginate]]
Ravasz Boriska és Bibó István közös sírban nyugszanak Anna lányukkal. A sírkövükön a következő bibiliai idézet olvasható: „Valaki igyekezik életét megtartani elveszíti azt, és valaki elveszíti azt, megtalálja azt.” (Lukács 17,33)
Bibó István, aki szintén nagybeteg volt, a következő levélben tudatta barátaival Boriska halálhírét.
„Azok számára, aki számára Boriska halála meglepetésszerűen ért, röviden összefoglalom betegségének és halálának történetét. Nagyon gyors lefolyású tüdőrákban halt meg. 1978 júliusában jelentkeztek az első kisebb fájdalmak, majd az ősz folyamán állandósultak, s ekkor kerestük fel Böszörményi professzort, aki nemsokára bevitte osztályára teljes kivizsgálásra, majd pár hét után hazaengedte. Hamarosan azonban, 1979 január közepén, közölte velem a professzor, aki Boriskát mindvégig gondosan és gyöngéden kezelte – a szövettani vizsgálat teljesen kilátástalan eredményét, s azt, hogy mindennemű operációt a beteg általános állapota miatt is reménytelennek tart. Otthon a fájdalmak fokozódtak, de mindjobban átmentek a hátgerincre, s így ő egyre inkább azt hangoztatta, hogy régi gerincfájdalmai újultak fel, s a tüdőfájdalmak megszűntek. Láthatóan ragaszkodott ehhez, s így nem tudtuk elszánni magunkat, hogy megmondjuk neki a valót. Újabb gondos kórházi kezelés sem tudta lassítani már a folyamatot, amely az utolsó héten rohamossá vált, noha a fájdalmak ekkor érzéstelenítés nélkül is megszűntek. Életkedve sokáig megmaradt, de az utolsó hetekben csonttá soványodva gyakran mondogatta: „Elfáradtam, feladom”. Az utolsó napokat egyre mélyülő álomban töltötte, s április 14-én délután öt órakor, békességben, csendesen meghalt. Bibó István, Budapest, 1979. április 17.”[7]
Bibó István két héttel Ravasz Boriska halálát követően 1979. május 10-én hunyt el a Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetben, ahol feleségét is ápolták.
Szoboszlai-Kiss Katalin
[1] „A fiatal pár a Retek utca 33.-ban bérelt lakást. Valószínűleg azért esett a választásuk erre a környékre, mert Ravasz Boriska a közeli Baár-Madas Református Gimnáziumban tanított. Ebben a lakásban született meg első gyermekük, aki a családban hagyományosnak számító István nevet kapta. Budapest ostromát 1944-ben nem itt, hanem Pesten, a Budapesti Református Teológiai Akadémia pincéjében, illetve az após, Ravasz László püspök Ráday utcai szolgálati lakásában vészelték át, mivel sejteni lehetett, hogy nagy bombázások lesznek, és a Retek utcai ház nem tűnt elég biztonságosnak. Bibóék második gyermeke az ostrom idején, 1945 februárjában született meg (a családi hagyomány szerint a szülészorvos télikabátban, kitört ablakok mellett vezette le a szülést).” Családi emlékezet címmel Zsupán András készített jegyzetet ifj. Bibó István elmondásait közölve, Heti Válasz, 2011. július 14-ei számában.
[2] „A család 1946-ban visszatért Budára, de nem a Retek utcába, hanem a rózsadombi Berkenye utca egyik villájában béreltek új lakást. A baráti kör meghatározó tagjai (Illyés Gyuláék, Borsos Miklósék, Borbíró Virgilék) a közelben laktak.” U o.
[3] „Kedves Boriska, nagyon megörültem, mikor megláttam régóta ismert szép írását. Most csak röviden válaszolok. Természetesen fogok beszélni Ember Győzővel és Borsa Ivánnal, de én már régóta nem tudok kijárni, pláne ebben a mostani hőségen. Meg vagyok győződve, hogy Ember Győző megtesz mindent, amit lehet; úgy tudom, hogy most szabadságon van. Amint beszéltem vele megírom magának. Amit Manninger Olga említett, az valóban egészen más jellegű dolog volt. Szívesen üdvözli öreg tanára: Szekfű Gyula, Budapest, 1952. aug. 5.” A következő Szekfű-levél egy évvel későbbi, segítséget nem tudott nyújtani a közben eltelt egy év alatt. A hagyatékban nincs nyoma köztük történt levélváltásnak. A második levélben Szekfű részvétét tudatja a Bibó házaspárral gyerekük elvesztése miatt. „Kedves Boriska Asszony, 24-ei szíves sorait és bennük a sok jókívánságokat nagyon köszönöm. Igen jól esett, hogy megint láthattam írását. Arról hallottam, hogy továbbra is vidékre jár tanítani, - ezen, mint előre gondoltam egyelőre nem lehet változtatni. Annál váratlanabbul és nagy megdöbbenéssel és részvéttel olvastam a nekem is megküldött szomorú jelentést kislánya eltávozásáról. Én akkor elküldtem részvétlevelemet kedves férjének címezve, de úgy látszik, a postán elkallódott. – De ezzel nem akarom fájdalmukat intenzívebbé tenni. Szívből minden jót kíván régi tanára Szekfű Gyula (1953) V. 29.” A leveleket közli Huszár Tibor, Ravasz Boriska (1909-1979) Iratok és levelek, Valóság, 1992. 2. sz. 73-95 o.
[4] „Borsos Miklós szobrász szintén a Rómer Flóris utcában lakott sokáig, és a dombtetőn élt az Illyés házaspár is, akikkel Bibóék rendszeresen összejártak. A börtönévek alatt Ravasz Boriska sok segítséget kapott Illyéséktől.” Zsuppán András, Családi emlékezet, 37. o.
[5]In. Gyarmati György: Jelenvaló közelmúlt. Beszélgetések Gyarmati Györggyel. Az életútinterjút készítette Valuch Tibor, Kronosz Kiadó, 2024. Gyarmati György a kötet több helyén is utal a Bibótól kapott levelezőlapokra.
[6] „A Berkenye utca 4. szám alatti tekintélyes méretű, nagy kert mélyén megbújó bérvilla lett Bibó István otthona egészen 1977-ig. Három évtizedet töltött ebben a lakásban, itt születtek legfontosabb jogi és politikatudományi munkái, innen hurcolták el a forradalomban játszott szerepe miatt 1957-ben, és ide térhetett vissza közel hatévnyi raboskodás után 1963-ban. Már betegeskedett, amikor elköltöztek innen feleségével a pasaréti Orsó utca egy kisebb lakásába, hogy fiuk, ifjabb Bibó István egy hármas lakáscsere révén beköltözhessen a Berkenye utcába. Bibó életének klasszikus színtere tehát a Berkenye utca volt (a villa falán ma tábla őrzi emlékét). Ma már ez a lakás sincs a család tulajdonában, mivel ifjabb Bibó István 2006-ban elköltözött. A Berkenye utcát Bibóék kezdetben a villa tulajdonosától bérelték, az államosítás után állami bérlakás lett. Amikor beköltöztek, még minisztériumi tisztviselőhöz illő, teraszos, nagypolgári otthon volt hatalmas központi hallból nyíló négy tágas szobával, cselédszobával. A Rákosi-korszakban - Bibó akkoriban az Egyetemi Könyvtár tudományos főmunkatársaként dolgozott - a nagy lakásokat meg kellett osztani. A háromgyerekes Bibó családhoz előbb beköltözött Ravasz Boriska egyik kolléganője, hogy meglegyen az előírt lakólétszám, de ő váratlanul eltávozott, és a lakást 1952-ben leválasztották. Bibóéknak három szobájuk maradt, igen szűkös mellékhelyiségekkel. A lakás berendezése megfelelt a korabeli átlagos ízlésnek. A művészettörténész szerint az egyetlen emlékezetesebb darab egy fekete, tekintélyes szecessziós könyvszekrény és íróasztal volt, amit a költözéskor eladtak a Kiscelli Múzeumnak. Érdekes módon nagyobb szakkönyvtárat sem gyűjtöttek, aminek életútjuk változatos terhei mellett az a magyarázata, hogy Bibó évtizedekig könyvtárban dolgozott (szabadulása után a Központi Statisztikai Hivatal beszerzési felelőseként), és minden szükséges művet megtalált a munkahelyén. A kéziratos hagyatékot ifjabb Bibó István szülei halála után átadta az Akadémiai Könyvtár kézirattárának, csak a személyes családi levelezést őrizte meg.” Zsuppán András, Családi emlékezet, 37. o.
[7] In: Bibó István (1911-1979): Életút dokumentumokban. 1956-os Intézet, Osiris-Századvég, Budapest. 1995. 173. és 238. sz. dokumentum. 698-699. o.