– Professzor Úr! Többször is elolvastam „Einführung in die Homiletik” (Bevezetés a homiletikába) című művét. (A kötet négy főrészből, 17 fejezetből és 128 alfejezetből áll, az irodalomjegyzék pedig több mint 800 forrást sorol fel.) Ezzel Ön a prédikátoroknak és a lelkipásztori szolgálatra készülőknek Európa határain messze túlmutató, igazi homiletikai enciklopédiát adott – a Gyakorlati Teológia 700 oldalas monumentális alkotását. Nevezhetnénk ezt az igehirdetés partitúrájának is, amelyben a lelkipásztori lét koronája, a prédikáció megkapja az őt megillető helyet. A prédikáció elemzésekben alkalmazott pozitív és negatív példák ellenpontozós szerkezete révén az igehirdetés egyszerre jelenik meg mesterségként és műalkotásként. Könyve magában hordozza azt az esélyt, hogy a mai és a jövőbeli igehirdetők alapvető tankönyvévé váljon.

– Nagyon köszönöm azt a szinte túlzó lelkesedést, amellyel erre a könyvre reagál. Ha 26 éves PhD-hallgatóként sejtettem volna, mi vár rám az évtizedek során a homiletika nehézkedési erejével – ki tudja, hogy a „Személyiségstruktúra és prédikáció” (1985) című disszertációmmal mertem volna-e megtenni a kezdő lépést. Végül is az igehirdetés elméletének diskurzusában – és még inkább egy konkrét prédikáció kidolgozása során – a teológia összes tudatosító perspektívája összeér. Ugyanakkor a prédikáció nem teológiai szakelőadás, hanem szenvedélyes védőbeszéd a hitből fakadó élet mellett. Olyan élet mellett, amelyben az egyén mint személy kerül előtérbe, és lépéseket kockáztat a szabadság felé, hálát érez, valamint belső békét, oldottságot nyer. Az ilyen prédikációs gyakorlat alapjai nem maguktól értetődőek. Az alkalmatlan, rossz előfeltételek, minták, az ideológiai beszűkülés és a prédikáció dogmatikus túlpozícionálása minduntalan elvágják tényleges hatásának a gyökereit. Homiletikai koncepciómmal ez ellen próbálok teológiailag és módszertanilag fellépni.

[[paginate]]

– Ön az NDK reálszocializmusában nőtt fel, és annak bukásáig ott is élt. Kézzelfoghatóan megtapasztalta, milyen hivatalos nemtörődömséggel és lebecsüléssel fordultak az egyház, a hit, a lelkészség és az igehirdetői szolgálat felé abban a túlideologizált korszakban. A keresztyének másodosztályú állampolgároknak számítottak. Most pedig itt van előttünk egy könyv, amely visszaadja e szolgálat méltóságát – a prédikáció egyfajta nyilvános rehabilitációjaként. „Aki prédikál, az cselekszik, mégpedig azzal, hogy beszél – és így beavatkozik dolgokba.” Ön így jellemzi a prédikációt mint igényes munkát és konkrét nyelvi eseményt (Sprechakt). Mit jelentett ez a rehabilitáció Önnek személyesen?

– Őszintén szólva én magam inkább az unalmas, érvek tekintetében át nem gondolt, frázisokkal teli prédikációktól szenvedtem leginkább, mintsem a nyilvános beszéd ezen formájának alacsony társadalmi elismertségétől. Ugyanakkor már fiatalként megéreztem az igehirdetések lehetséges hatósugarát, amihez valószínűleg édesapám is hozzájárult: fejből elmondott, gondolatilag tiszta, a gyülekezettel közös életvilágra, együtt megélt tapasztalatokra reflektáló prédikációi éppoly személyesek voltak, mint amennyire (a közös valóságalap miatt) párbeszédesek. Beszédei korán felébresztették érdeklődésemet e különös „médium” iránt. Egy szocialista faluban, karizmatikus-pietista módon szocializálódva, és a védekező hitértelmezéssel eltelve, lassan ébredező szakmai motivációm eleinte egyszerűen abból állt, hogy „embereket akarok Jézushoz vezetni”. A teológiai tanulmányok azonban egyfajta „teológiai mutálást” (hang-, és hangsúlyváltozást) hoztak, ami többek között azt a kérdést is felvetette: „a többiek” nem tartoztak-e vajon már régóta „Jézushoz”, és nem az őket megtartó istenkapcsolatból éltek-e már addig is? Különösen akkor, amikor évtizedek óta hűségesen jártak istentiszteletre, szívesen követték odafigyelésükkel a prédikációt, és túléltek két háborút anélkül, hogy elveszítették volna a hitüket.

[[paginate]]

Mit jelenthet tehát számukra a prédikáció követése – odafigyeléssel? A keresztyének ugyanazokkal a kihívásokkal néznek szembe, mint mindenki más. Ide tartozik legfőképpen az, hogy az eleve adott külső feltételek között egy addig még meg nem élt életet kell megvalósítaniuk. Az evangélium kommunikálása, hirdetése erre a kihívásra reflektál. Azoknak, akik vasárnaponként prédikációt hallgatnak – és még inkább azoknak, akik azt kidolgozzák –, az igehirdetés minden egyes alkalommal a saját életükhöz történő újbóli és megújult közeledést kell jelentse.

– Negyvenévnyi akadémiai oktatás és az igehirdetők képzése során négy főiskolán és egyetemen (legutóbb a Bécsi Egyetem Gyakorlati Teológiai és Valláspszichológiai Intézetében) Ön – több mint ezer prédikáció elemzése alapján – alaposan átbeszélte a leendő lelkészekkel az igehirdetés kérdéseit és távlatait. Mi jellemez egy hatékony protestáns prédikációt?

– Hadd emeljek ki egy központi szempontot. Ha egy prédikációt nem hat át az igehirdető személyes bizonyságtétele, akkor az „hamis tanúbizonyság a felebaráttal szemben”. Ez azt jelenti, hogy a prédikáció használhatósága a hallgatóság számára erősen függ attól, hogy az milyen mértékben tükrözi az igehirdetőnek az életét. Egy jó prédikáció nemcsak arról ismerszik meg, hogy jól befogadható, hanem még inkább arról, hogy folytatásra talál-e a hallgatók oldalán élő recepcióban, érdeklődésben. Ezt nevezem hermeneutikai szukcessziónak, folytatásnak és folyamatosságnak. Ebben az igehirdető és a hallgató is rátalál az evangélium „pro me” (értem/nekem szóló) jellegére. Kulcsfontosságú a protestáns prédikációértelmezés számára: miként a prédikátornak többet, személyeset is kell mondania annál, mint ami a leírt textusban áll, úgy – ha a dolgok jól mennek – mindenkinek többet kell meghallania és megértenie annál, mint ami a prédikáció kéziratában olvasható.

[[paginate]]

– A jövő – de már a jelen – nagy kihívásai közé tartozik a Mesterséges Intelligencia (MI) is. Már vannak kísérletek arra, hogy a prédikációk elkészítését az MI-re bízzák. Milyen helye lehet Ön szerint az MI-nek a jövő homiletikai képzésében és gyakorlatában?

– Ennél a kérdésnél három szempontot kell figyelembe venni. 1. Az MI-vel támogatott prédikációs munka összehasonlítható a prédikáció-előkészítés olyan módjával, amely során hatalmas, virtuális munkatársi gárdára támaszkodhatok. Néhány kattintással részesévé válhatok egy meghatározott perikópa aktuális exegetikai feltárásának. Rövid idő alatt kutathatunk fel az MI segítségével történelmi adalékokat az adott bibliai szövegrész történelmi hátteréhez („Sitz im Leben”). Vagy átfuthatjuk a jelennel párhuzamos helyzetekről szóló szociológiai elemzéseket. Micsoda nyereség! Feltéve, ha az ember ért a kutatáshoz, és a megfelelő kérdéseket teszi fel az MI-nek. 2. Az MI által generált prédikációktól viszont óva intek mindenkit. Kivéve, ha az embernek amúgy sincs semmi mondanivalója, egyszerűen csak időt akar megtakarítani, és beéri azon frázisok garantált átlagával, afféle szemantikai péppel, amit valaha, valahol, valaki egy szövegről vagy témáról kifejtett. E tekintetben magam is végeztem kísérleteket, amelyek megmutatták, hogy az MI makacsul elutasít minden eltérő, szokatlan, meglepő „megoldást”, és azokat lapos közhelyekké nyesi vissza. 3. A legfontosabb szempont ebben a kérdésben abból a tényből fakad, hogy a prédikációs esemény minden mozzanata, maga a prédikáció előkészítése is, hitbeli gyakorlat része. Miért pont ezt bíznám rá, adnám át a MI-nek, amikor ez a homiletikai munka döntő mozzanata. Nevezetesen az, hogy belevonjam magamat egy személyes tapasztalati és megismerési folyamatba – amihez az önmagammal való szembenézés is hozzátartozik, mint a prédikáció hitelességének előfeltétele. Miért adnám át ezt egy olyan konglomerátumnak, amely az Istenről és az emberről szóló, világszerte elterjedt klisékből áll? Még abszurdabbá válik a helyzet, ha az MI-generálta prédikációkat egy lejátszó készülék prezentálja. Maga az igehirdetés kommunikációs esemény, amely párbeszédet valósít meg, és nem az internetről származó üdvinformációk puszta megjelenítése, bemutatása. Ez lényegi, nélkülözhetetlen része annak a hitbeli gyakorlatnak, amit prédikálásnak és igehallgatásnak nevezünk.

[[paginate]]

– Gazdag tapasztalata alapján melyik a leghatékonyabb intézményi-pedagógiai forma és felszereltség az olyan lelkészképzéshez, amely megőrzi a magas akadémiai színvonalat, de mégis egészen közel marad a gyülekezeti tagokhoz?

– A Gyakorlat – Elmélet – Gyakorlat ciklusa lenne a teológiai képzés ideális struktúrája, amely egyaránt fontosnak tartja az ütős teológiai érvelés egyéni elsajátítását és a pásztori szakszerűséget, kompetenciát. Mindkét törekvés a helyi kontextushoz igazodó, önálló teológia-művelésre irányul. Sajnos a teológiai képzés sok helyen még mindig úgy épül fel, hogy évekig először az elméletet közvetítik tömbösítve az egyetemi oktatásban. Teszik ezt anélkül, hogy a közben hallgatólagosan jelenlévő problémák, horizontok vagy szakadékok megfelelő gyakorlat révén felszínre kerülnének, szemléletessé válnának. Csak évek múltán – a nagyon rövid, esetleges gyakorlástól eltekintve – következnek a gyakorlati fázisok, amelyekben az exegetikai, dogmatikai vagy történelmi tudást úgymond már csak „alkalmazni” kell. Ez így nem működik. Pedig nem lenne nehéz ellenlépéseket tenni. Ez azt is jelenthetné, hogy „az evangélium kommunikációját” nem bízzuk rá kizárólag a Gyakorlati Teológiára, hanem minden teológiai szakterület képviselője felismerné, elismerné, hogy az oktatás közös fókuszpontjába az evangélium kommunikációja feltételeinek és módjainak kellene kerülniük. Itt összetettebb kompetenciákról, készségekről lenne szó, mint amilyeneket az exegetikai-dogmatikai tudás korrekt továbbadásának szokás tulajdonítani.

– Nemrégiben egy remek kötetet jelentetett meg a lelkészi hivatás antropológiai kihívásairól. Kifejtette, mit jelent az, ha a prédikáció során az ember emberségét tartjuk szem előtt. Ön azt mondja: ha nem megfelelő emberképpel prédikálunk, veszélyeztetjük üzenetünk használhatóságát. Tudná egy példával szemléltetni, mit ért Ön „adekvát” emberkép alatt?

– Az embereket nem szabad kizárólag a lutheri megváltástan elvei szerint megigazult bűnösökként a prédikáció fókuszába állítani. Emberségük minden rajzolatával együtt kell megjelenniük. Hiszen úgy hallgatnak prédikációt, hogy közben nem kerülhetik el – s újra ezt a megfogalmazást használom –, hogy az eleve adott külső feltételek között egy addig még meg nem élt életet kell megvalósítaniuk. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy a saját észlelésük, ítéletalkotásuk, akaratuk és döntéseik összefüggéséből kiindulva cselekedjenek. Közben pedig életük alanyaként éljék meg és át önmagukat. Ez a szabadság megtapasztalásának döntő mintázata. De semmi köze az önmegváltó fantáziálásokhoz, annál inkább a keresztyén életvitel csodálatos művészetéhez.

[[paginate]]

– Mi a lényege személyes homiletikai credójának?

– Ahelyett, hogy folyamatosan szemrehányást tennénk és számon kérnénk az igehirdetést hallgatók emberségét, arra van szükség, hogy az istentiszteleten olyan emberként legyenek jelen, amint vannak – szépítgetés nélkül, mindennel együtt, ami emberlétükhöz tartozik. Ebben a szabadság, a szeretet és a méltóság kiemelkedő szerepet játszik. Ehhez jön, hogy a hitről csak mint valakinek a hitéről beszélhetünk, vagyis elsajátított, belsővé lett hitről. A hit maga nem önálló alany. A prédikáció vasárnapról-vasárnapra, példaszerűen és folyton változó perspektívából mondja el, mit jelent hitből élni, a szabadságot gyakorolni, tudatára ébredni méltóságunknak, hálát érezni. – Így a prédikáció bevezeti a jelenlévőket a hit elsajátításába, illetve emlékezteti őket arra a hitre, amely már az övék, s ami e hit továbbfejlődését eredményezi.

– Engedje meg, hogy az Igét most így alkalmazzam: „Boldogok, akik hallgathatták Engemann professzor előadásait és prédikáció elemzéseit”. Mi a legfontosabb tanácsa azoknak, akik a lelkipásztori szolgálatra készülnek, és azoknak az igehirdetőknek, akiket szinte agyonnyom a mindennapok terhe?

– Az évek során nagyon fontos volt számomra annak meglátása, hogy a megfelelő homiletikai kritériumok és elvek átadása tényleg elgondolkodtatja a hallgatóságot. Hozzásegíti őket ahhoz, hogy elszakadjanak a prédikációval szemben támasztott túlzó vagy megszokásból adó elvárásoktól és igényektől. A prédikáció-előkészítés alapvetően nem menetrendszerűen túlterhelő feladat, hanem kifejezetten hálás munka: az a privilégium jellemzi, hogy a hivatásunkból adódóan hetente egyszer önmagunk számára is témává kell válnunk. Azért, hogy napjaink konkrét feltételei között újra és újra megfogalmazzuk, elmondjuk, miről is szól a hitben élt élet. Eközben a hitet nem csodaszerként reklámozzuk minden probléma megoldására, hanem ahhoz a hitértelmezéshez kapcsolódunk, amelyet ki-ki élete során elsajátított. Másfajta hitet amúgy sem lehet szavahihetően ajánlani. Soha nem szabadna a prédikációban olyasmiért rajonganunk, ami nekünk magunknak sem ad tartást, sem pedig olyan jelszavakkal dobálóznunk, amelyek még a magunk számára sem nyíltak meg. A prédikáció hatása attól is függ, hogy milyen mértékben van nekünk magunknak szükségünk a saját prédikációnkra.

– Nagyon köszönöm a beszélgetést!

Békefy Lajos