– Kissé félve kérdezem meg, nem túl provokatív-e ez a cím, mármint a posztkeresztyén jelző a diakónia előtt?

– Nem, ellenkezőleg, sűrített formában írja le a jelen helyzet abszurditását. Azt ugyanis, hogy a diakónia szakrális kifejezés, mégpedig bibliai eredetű, mert az evangéliumhoz és az őskeresztyén gyülekezetek működéséhez kötődik, amelyek a pogány tengerben szigetszerűen éltek, és a diakónia a hitük lényegéhez tartozott. A Krisztus-központú élet ismérve ugyanis a testvéri közösség, mégpedig a jézusi definíció szerint: „És kinyújtván kezét az ő tanítványaira, monda: Íme az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem” (Mt 12,46-50). Ezért lehetett akkoriban valójában mindennapos gyakorlat az a csoda, hogy „nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták” (ApCsel 4,32), még akkor is, ha a páli levelek tanúsága szerint ez helyenként megbicsaklott.

– A felebarát-téma tehát nem szociális, hanem szakrális kérdés?

– Igen, mert a Krisztus-történés színhelye, amennyiben áttetszik rajta a „Velem cselekedtétek meg” (Mt 25,40) hite. Keresztyénségünkkel nem egyeztethető össze a káini vállrándítás: „Avagy őrzője vagyok-e én az én atyámfiának?” (1Móz 4,9).

^{Fotó: Hirling Bálint (reformatus.hu)}

[[paginate]]

– Hogy tovább próbálkozzam a provokálással, ezek szerint akkor elmondhatjuk, hogy ez a „Velem cselekedtétek meg”, azaz a krisztocentrikus teológia fémjelzi a magyar „Diakonisches Werk”-et, a Magyarországi Református Egyház mintegy kétszáz diakóniai intézményét a 7300 munkatárssal.

– Na, itt van – triviálisan szólva – a kutya elásva. Mert az őskeresztyén gyakorlat óta eltelt kétezer esztendő, és ez alatt terhes egyháztörténeti tapasztalatok rakódtak ránk. Nagy Konstantin alatt és után, amikor is államvallássá lett a keresztyénség, a bibliai alapvetés valóban átjárta és meghatározta még a társadalmi alrendszereket is: a politika, a gazdaság, az oktatás, a tudomány, a művészet – egyáltalán az együttélés minden szegmensét. De a felvilágosodás elvágta a krisztusi gyökereket, és kikezdte az alrendszereket, kivéve egyet: a vallást. Az elmúlt háromszáz évben minden ilyen rendszer elvesztette működésének bibliai értelmezési keretét, és saját belső értelmezéseket készített. Aztán jött a szekularizáció, ami a diakóniára vetítve leegyszerűsítve így szólt: „Az Istenetek nem kell, de a szolgáltatásotok igen”. Az államosítás, vagyis a diakonissza-intézmények felszámolása után a maradék szeretetotthonokat működtette az egyház, jórészt önerőből. Az 1991 utáni változások intézményes teret adtak az egyházaknak, olyannyira, hogy mára a szociális ellátórendszerek egyharmada a kezükben van, s ennek a vallásos intézményrendszernek az egynegyede református. Vagyis a deklaráltan keresztyén állam az egyháznak társadalmi funkciót adott. Másképp fogalmazva: az állam keresztyén elkötelezettsége az intézményrendszeren keresztül növelte az egyházak szociális feladatvállalását.

– Az intézményrendszer tehát adott, már csak tartalommal kell megtölteni.

– Erre mondhatnánk: „Semmi baja, csak a torka véres.” Mert azt a bizonyos „tartalmat” nem árulják a piacon. Az állam ad ugyan fejkvótát a gondozottak után, de az ősegyházi gyökerek arról beszélnek, hogy annak idején a gyülekezetek alulról építkezők voltak, a megtért, a Krisztusnak átadott életű hívek kezdték el a betegeket gondozni – sőt ezt a szolgálatot még a pogányok elesettjeire is kiterjesztették. Mára mindebből megmaradt nálunk valamiféle kultúrkeresztyénség, a politika is elejt félmondatokat, olykor nevesít vallásos területeket, de a posztkeresztyén valóság nemcsak Nyugat-Európát járta át.

[[paginate]]

– Azért itt álljunk meg egy pillanatra a fogalom tisztázására. Ez a kifejezés 1948-ban az EVT Nagygyűlésén került elő, s azt a jelenséget írta le, hogy keresztyénség utáni korszakban élünk. Ez a szellemi fejlődés egy következő szakaszát jelzi. A posztkeresztyén ember már nem hisz a Szentírás tekintélyében, az egyház transzcendens hittételében és közösségépítő szerepében, de a politika feladatában sem. Karöltve a posztmodernnel, dekonstrukciós attitűd jellemzi, pluralista eklektikus felfogású. Elutasítja a korábban elfogadott narratívákat. Hogyan látja azt, hogy ez mennyire gyűrűzött be Magyarországra?

– Tematizálódik ez nálunk is, de azért a keleti provincializmus egyfajta távolságtartással viszonyul hozzá. De nyomokban fellelhető. (https://proteo.hu/sites/default/files/documents/publications/2024/1711713797_22.pdf)

– A katolikus felfogás szerint ez azért nem lehet meghatározó nálunk, mert azáltal, hogy mi az államisággal együtt lettünk keresztyének, egyszerűen a történelemi múltunk, az identitásunk kivehetetlen részévé vált a keresztyénség.

– Számomra az a nagy kérdés, hogy a 7300 munkatársból, akik református intézményeinkben dolgoznak, vajon hányan vannak a megtértek? Nyilván nem láthatok a szívükbe…

– Akkor dekonstruálni kellene ezt az intézményhálózatot, és újra szigetszerűen építkezni, és csak annyi karitatív munkát vállalni, amennyit a hitünk még le tud fedni?

– Hát ha már ezt a szót behozta, akkor nem is a diakóniával kellene kezdeni, hanem azzal, hogyan hirdettetik Isten Igéje, mert a hitelességi válság nemcsak a diakónia kihívása, hanem az egész egyházé is, vagyis hogy történik-e újjászületés a prédikációk nyomán, mert ez a „szélcsend” a szószékek nagy része körül – tisztelet a kivételnek – még a demográfiai hanyatlásnál is nagyobb baj. Egy felülről jövő, Lélektől ihletett reszakralizálás bizony ránk férne. A diakóniáról szóló vitákat nem velünk kell kezdeni, hanem az egyház állapotával: a tisztaság, az egyházfegyelem és a tanfegyelem érvényesítésének fájó hiányával.

[[paginate]]

– Juhász Zsófia életművét tanulmányozva rácsodálkoztam arra a tényre, hogy a „rossz fa” is tudott jó gyümölcsöt teremni. Ezen azt értem, hogy a hetvenes-nyolcvanas években „a szolgálat egyháza” valójában egy korrupt politikai teológia volt, az otthonok erőterei mégis valóságos hithősöket munkáltak, hiteles, szent életutakat, ahol a kezük nyomán olykor felismerhetően kelt életre a krisztocentrikus diakónia. Hiszem azt is, hogy a jelenlegi „tágas tér” mégiscsak sok áldás hordozója lehet. Vagy nem tud egyet érteni azzal az egyházvezetési koncepcióval, miszerint az intézmények – a vasárnapi keresztyénséggel ellentétben – 24 órás érintkezési felületet kínálnak, és ez hatékonyabb missziót jelent, mert nagyobb merítést is biztosít az egyháznak? Nem egy gyülekezetet elevenített meg az, hogy intézményt vállalt.

– Az biztos, hogy a működésünk még élvezi az emberek többségének a bizalmát – ezt a tömeges megkeresések alapján is gondolom -, sőt ahhoz képest, amilyen rémhíreket hallani némely alapítványi öregotthon bizniszorientált ellátásáról… Engem mégis zavar a „cégtábla” és a benne lévő tartalom ellentéte. Attól tartok, hogy a munkatársak mondhatni jó része még csak nem is vasárnapi keresztyén. Márpedig hogyan lehet diakóniát végezni, ha az nem Krisztus-hitből van? Lehet, csak ne hívjuk diakóniának. Nevezzük szociális munkának, ami az egyház által működtetett intézményeknek lett kiszervezve.

– Gondolom, a diakónia értelmezési keretének meggyengülése a tradíciószakadás következménye. Hogy ma már a diakonissza-legendárium része még a hetvenes években is létező élet- munka- és istentiszteleti közösség.

– Az életközösség megszűnt, mert a munkatársak nagy része családos, de a munka és az istentiszteleti közösség teóriáját nem adom fel.

– De hogyan lehet a vallásilag intakt munkatársak tömegeit – hiszen ez posztkeresztyén korunk merítése – misszionálni? Valójában sokszor még a szakmai képzettség is hibádzik, s azt kell szélsebesen pótolni!

– Nagy hangsúlyt helyezünk a teljes állásban lévő lelkészek jelenlétére. A diakónia nem lerakata többé az alkalmatlanoknak, a továbbképzéseken együtt keressük a hatékony megoldást az egyház iránt közömbös – remélem nem ellenséges – dolgozók elérésére. Hiszem, hogy az Úr nemcsak a rászorulókat bízta ránk, hogy segítsük őket, hanem a munkatársakat is, hogy rajtunk keresztül halljanak az evangéliumról.

[[paginate]]

– Akkor hogyan lehetne reszakralizálni az otthonokban is megjelenő posztkeresztyén valóságot? Korábban ezek az intézmények egyházi műhelyek is voltak. Persze sok kívánnivalóval is, de a szenior munkatársak tanúsága szerint ember- és jellemformálók, s több-kevesebb sikerrel hitmélyítők is, hiszen neves evangélizátorok látogatták őket, teológiai professzorok jártak ki, kiküldött teológus nélkül pedig sokszor hetek sem teltek el.

– Hatalmas kérdés a direkt és indirekt módszerek bevetése, bevethetősége… Otthonainkban felértékelődött az, amivel Péter apostol bátorítja a vegyes, a hivő-hitetlen házasságokat: „Ha közülük egyesek ellenállnak az igének, feleségük viselkedése szavak nélkül is nyerje meg őket, amikor látják tiszteletteljes és tiszta magatartásotokat” (1Pét 3,1-2). Ha kisebbségbe kerülnek is a hívő munkatársak, a hiteles példa ereje megtörheti a jeget. A Lélek kreatívvá tesz, s valahogyan hallótávon belülre kell juttatni a „távollévő” munkatársakat is, mert a hit hallásból van, s a megtérést Isten Igéje munkálja. Türelemmel és szeretettel meg kell értetni, hogy az egyházi alkalmak nem elvesznek az idejükből, hanem a munkájuk számára nélkülözhetetlen erőforrással ajándékozzák meg őket, ami nélkül csak „favágók” és „vízhordók” lehetnek „Isten háztartásában” (Józs 9,24), és hatványozottan veszélyeztetettek a kiégésre.

– Igen, itt vagyunk a kérdések kérdésénél. Senki sem születik diakónusnak. S ha valaki bekerül az intézménybe, akkor is kérdés, hogy megélhetési munkatársból hogyan válhat küldetéses diakónussá. Tapasztalva a mai fesztiválozó fiatalok olykor látványos megtéréseit, felvetődik bennem a kérdés, ezek a dicsőítő keresztyének a hitükből fakadóan eljutnak-e valaha is a sztrókot kapott béna ember bepelenkázásáig. Juhász Zsófia tételmondata volt, hogy „más annak a keresztyénsége, aki megfordult a nyomorultak világában”…

– A megtérést követi a megszentelődés, s annak része kell, hogy legyen a diakónia, lehetetlen, hogy a rászoruló felebarát témája kiessen a hívők látóköréből.

[[paginate]]

– Mit jelent ez a teológiai tétel lefordítva egy otthonban dolgozó személy tapasztalatára?

– Miért ne érthetnénk szó szerint az Úr Jézus szavait az ápolásban? A „Velem cselekedtétek meg” ígérete szerint Ő jelen van a nyomorultban, és ez a könyörületes Krisztus-arc fel-fel fénylik az interakciókban. Ez olyan erőteret hozhat létre, amely megjelöli mind az ápoltat, mind az ápolót. Persze ide is kellenek a magyarázó Fülöpök, akik a vallásilag kívül valóknak érthető Igét adnak, amit az ápoló adaptálni tud a munkájában (ApCsel 8,29).

– „Hitben járunk, és nem látásban” (2Kor 5,6)? Szóval ne engedjük el azt, hogy az egyházi otthonokban Krisztustól kapott küldetéssé is érlelődhet a diakónusi identitás, és felválthatja a megélhetési munkást?

– Ne bizony. Ezért is mondtam, hogy küldetésünk van a munkatársak felé. Persze az Ellenerő két kézzel dolgozik azon, hogy még inkább vallási mérgezettek legyenek a dolgozók, de „azért jelent meg az Isten fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Ján 3,8). A vezetők beszámolóiban sorra előkerül az a reményt keltő történés, hogy akadnak munkatársak, akiknek a csendes változására ráillik Pál definíciója: „egykor távol voltatok, de közel valókká lettek” (Ef 2,13). Szóval hitem szerint rangrejtetten a misszió is történik az otthonainkban. De mindezek mellett be kell ismernem, hogy sok esetben egyházi diakónia helyett jelenleg csak az egyház által végzett szociális munkáról beszélhetünk.

– Az egyháztörténeti raktárba került a hetvenes-nyolcvanas évek „szolgálat-teológiája”. Kapnak az intézetek most valamiféle teológiai muníciót akár belföldről, akár külföldről? Állítólag az „emeleten dőlnek el a dolgok”. Ha nincs teória, haldoklik a praxis…

– A szószékeken olykor elhangzik „diakóniai érzékenyítés” egy-egy Ige ide vonatkozó aspektusának felvillantásával, de olyan szívig hatolót csak az tud mondani, aki rendelkezik tereptapasztalattal, és persze ihleti a Lélek. Ami pedig a teológiákat illeti, azért vannak néhányan, akikhez fordulhatok. A Károlin, a Gazdaságtudományi Egészségügyi és Szociális Karon létesítettünk diakónus-szociálpedagógus alapszakot. Ezt még Sárospatakon is tanítják, BA diplomát ad. A Selye János Egyetemen is van missziológia, diakónia és szociális gondoskodás alapszak. Tudomásom szerint ezen kívül még a Pünkösdi Egyháznak is van szociális munka alapképzése (BA). A Károlin én is beálltam óraadónak, mert fontosnak tartom az utánpótlást.

– Akkor hát sok sikert az „emeleti megerősítésekhez”, és köszönöm beszélgetést.

Vörös Éva