Máig a fülembe cseng Juhász Zsófiának, a Református Egyház Zsó nénijének „adu ásza”, amit érvként kijátszott, amikor arról vitáztunk, lehet-e világi munkatársakkal egyházi diakóniát végezni; „mert vannak Bajnóczi Veronikák – érvelt nagy hévvel –, akik egyszercsak ki tudja, honnan, megjelennek nálunk, és teljes élettel boldogan végzik a ’kicsinyek’ közti szolgálatot. Még csak nem is a református fészekaljából jöttek.”

Ez jónéhány évtizede hangzott el, a dátumot meg nem mondom, de azt tudom, hogy már akkor elhatároztam, hogy lencsevégre kapom ezt a munkatársat, és ha engedi, bekukucskálok azon a résen, amit megnyit nekem az életére. Ez 2024 őszén adatott meg: most Bajnóczi Veronika nyugdíjas gyógypedagógussal és a római katolikus egyház laikus teológusával beszélgetek.

[[paginate]]

– Menjünk vissza a kezdetekig! Milyen volt nagy találkozás Őrbottyánnal, amiből 32 év együtt töltött idő lett?

– Egészen pontosan 1982. január 5-től 2014. november 24-ig. Hát ez nagy kanyar volt az életemben. Számviteli főiskolát végeztem, és pénzügyesként Csepelen az építőiparban dolgoztam. Nagyon jó volt a munkatársi gárda, de sokat kellett utazni, kijárni az építkezésekre. S nagyon nagy belső gondot okozott az, hogy akkoriban ott a munkások nagy része mindent „magánosított”, ami mozgatható volt, és ezt nekem kellett volna lepapírozni. Szembeszállni, jelenteni nem akartam, de falazni sem akaródzott. Jó állásom volt, megbecsültek ugyan, de tudtam, hogy nem erre kaptam az életemet Istentől.

– Volt valami egyházi kötődésed, ami miatt lelkiismereti kérdést csináltál ebből?

– Engem Kiskunfélegyházán a római katolikus nagymamám nevelt, mert a korán özvegyen maradt édesanyámnak dolgoznia kellett. Nagymamámmal minden nap jártunk misére. Fiatalként az volt bennem, hogy ha egyszer elkerülök otthonról, én bizony be nem teszem a lábam többé a templomba. Az is tény, hogy akkoriban, 1977-ben Félegyházán nagyon intenzív római katolikus ifjúsági élet volt. Közéjük keveredtem én is. Sokat imádkoztunk, Bibliát olvastunk, betegeket is látogattunk. Hittük, hogy Istennek célja van az életünkkel, és ezt kutattuk. Volt egy szklerózisos asszony, vele szorosabb kapcsolatba kerültem. Verseket írt, és megkért, vigyem el a verses füzetét Budapesten a Schweitzer Albert Otthonba. Ilyen „postásként” találkoztam életemben először a Református Egyház diakóniájával. Nála futottam össze "véletlenül" Siklós József református lelkésszel, aki beszélt Őrbottyánról, a fogyatékos gyerekek otthonáról. Általa kerültem kapcsolatba a diakónia vezetőjével, Bazsó Bélával. Tőle megtudtam, hogy Őrbottyánban keresnek munkatársakat. Megdobbant a szívem, ez az, ami értelmet ad az életemnek. Felmondtam Csepelen, kikerestem a térképen ezt a helységet, vonatra szálltam, aztán nekiindultam gyalog az állomástól az Intézetig.

[[paginate]]

– Csak úgy útnak eredtél, hogy „itt vagyok, jöttem dolgozni”? Minden ajánlólevél, kapcsolat nélkül?

– Valójában volt két belső útbaigazítom, amik vezettek. Az egyik egy bibliai Ige, Ézsaiás könyvéből, amit még az építőiparban kaptam, amikor Istent faggattam a jövőm felől: „Akkor majd kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Akkor majd úgy szökell a sánta, mint a szarvas, és ujjong majd a néma nyelve. Mert víz fakad a pusztában, és a kietlen tájon patakok” (Ézs 35,5-6). Valahogy ez nekem az Isten jelenlétéről beszélt a fogyatékosok világában. A másik pedig egy Bódás János-vers, amit róluk írt. Szinte belülről égetettek a sorok, s úgy éreztem, az emberségem mércéje az, hogy mit tudok tenni értük: „Ami lever, s mi felemel,/ mi rút, s mi égi szép,/ megrendítően együtt van itt /a pokol és az ég./ Rázzon fel ez a szeretet,/ s e borzalom./ Itt mérd le emberségedet,/ Társadalom!” (Itt mérd le emberségedet)

– Gondolom, Őrbottyánban tárt karokkal vártak.

– Egyáltalán nem. Csak az adminisztrátor volt ott, s amikor kifaggatott, s elmondtam, honnan jövök, azt mondta, hogy ilyen emberre nekünk nincs szükségünk. Nem is tudom, hogyan keveredtem haza, de az biztos, hogy végigbőgtem az éjszakát, s legjobban az Úr Istenre haragudtam, hogy megvezetett. De éppen miatta, hogy Ő nem hazudhatott, reggel újra vonatra szálltam, s elhatároztam, hogy csak visszamegyek. Legnagyobb meglepetésemre Teri néni, a vezető fogadott, s közölte: „Nekünk éppen ilyen emberre van szükségünk”. Beraktak a fiúkhoz, s tíz évig az „első szerelem” lendületével dolgoztam közöttük.

[[paginate]]

– Na de nem riasztott a szinte veled egykorú, torz férfiak látványa, pelenkázása, fürdetése, egyáltalán, hogy bírtál az olykor őrjöngőkkel?

– Nem, kezdettől azt éreztem, hogy erre lettem kitalálva. Fülembe csengett az Ige, hogy a süket s a sánta is szökellhet, és vannak vakok, de ez az Isten teremtett világa. Rám vannak bízva, én pedig jobbá tehetem az életüket. Nálam nem őrjöngtek, aki nyugtalanabb volt, azt elkülönítettem, tudtam, hogyan kell egyiket-másikat leszerelni, nem provokáltam azt, aki zaklatott volt. Gyakran vittem őket sétálni, jártuk az erdőt. Nekem ők voltak a családom.

– Vagyis teljes élettel vállaltad őket, ahogyan Zsó prédikálta, s elénk élte.

– Igen, egy Loyolai Ignácz-ima jut eszembe, ami rárímel arra, ahogy éreztem : „Vedd, Uram, és fogadd el teljes szabadságomat, emlékezetemet, értelmemet és egész akaratomat, mindenemet, amim van és amivel rendelkezem. Mindenem a Tiéd, rendelkezzél vele akaratod szerint. Add nekem szeretetedet és kegyelmedet!”

– De azért a realitásokhoz az is hozzátartozik, hogy a fiúosztálytól a legtöbb munkatárs húzódozott, mert nagyon nehéznek találták. Mit is jelentett ez a munka konkrétan?

– 32 felnőtt értelmileg súlyosan, halmozottan sérült férfi volt egy csoportban, 16-tól 50 évesig, az ő teljes ápolásuk, gondozásuk tartozott a munkakörömbe. Szerencsére voltak elkötelezett munkatársak, akik teljes erőbedobással végezték az embert próbáló munkát, ugyanakkor sokan voltak, akik nem bírták. Jöttek, láttak, és azzal a lendülettel tovább is álltak. Ez természetesen rossz hatással volt a ránk bízott sérültekre, mert leginkább nekik kiegyensúlyozott, stabil környezetre és munkatársakra van szükségük.

– Mit szólt ehhez a váltáshoz a családod?

– Hát az anyám eleinte mondogatta, hogy ezért taníttattalak nagy keservesen, hogy pelenkát moss az idióták között? De aztán megbékélt, sőt úgy megszerette a fiúkat, hogy olykor tízesével vittem őket haza, Félegyházára. Igaz, voltak kalandok, például, amikor a gondozottak halálra a macskánkat, vagy a kondér húslevest, amit aznapra főztünk, az egyik meg akarván sózni, egy kiló cukrot öntött bele. De lapoztunk, és anyám mindig névre szóló ajándékot hozott a fiúknak, ha meglátogatott Őrbottyánban.

[[paginate]]

– De honnan volt erőd, hogy nem fásultál bele?

– Nagyon szerettem a szombati préceszeket, vallásórákat, amiket Zsó néni tartott a gyerekeknek. Az „Isten élő Lelke, jöjj!” című éneket máig is az ő hangján hallom, meg a hitvallását, hogy Isten „a megrepedt nádat nem töri el”. De az aranymondások tömkelegét is tudom, s nem egy Igét a gyerekek hangján hallom, például Nagy Ágotáén, ahogy idézi Jób feleségét, amint mondja a férjének: „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” Meg hát az is Zsó-örökség, amit egyetlen őrbottyáni munkatárs sem felejt el, hogy „a gondozó a gondozott gondját gondosan átgondolja és róla gondoskodik”.

– Az nem volt zavaró, hogy Te római katolikus vagy?

– Egyáltalán nem, én készítettem fel a konfirmációra a fiúkat. Ha álmomból ébresztenek is, tudom: „Mi nekem életemben és halálomban egyetlen vigasztalálásom?” Sőt én voltam az egyik legszorgalmasabb látogatója az intézeti bibliaóráknak. Komolyan vettem azt is, amit a gyógypedagógus Juhász házaspár mondott, hogy a munka mellett szükséges „kinti levegőt szívni, és töltődni”. Bekapcsolódtam Pesten a Gyulai Pál utcai gyülekezetbe is, nagyon szerettem Farkas József lelkipásztort, meg az utódját, Karsay Esztert. Hívtak a Gyökössy-szemináriumba is. Sokat tanultam ott is.

– Arra nem gondoltál, hogy Te is konfirmálj?

– Nem, de ’82-85 között elvégeztem a Pázmány Péter Egyetemen a katolikus teológiát, a laikusoknak ajánlottat, mert mélyebben érdekelt az is, amiben felnőttem.

– De hogy tudtál bejárni, munka mellett vizsgázni?

– Sokat éjszakáztam, s a szabadnapjaimon jártam tanulni. Ez is segített, hogy ne fásuljak bele. Igy végeztem el a gyógypedagógiát is levelező tagozaton, ’85-89-ben. De a fiúk is számontartották a vizsgáimat. Egyszer az egyiket áttették délutánra, s másnap jön nagy búsan Fischer Béla, s mondja, hogy bizony elfelejtett délelőtt értem imádkozni, de délután bepótolta. Mondtam, éppen jókor, mert akkor kellett az Égiek segítsége.

[[paginate]]

– A munkatársakat nem zavarta a magasabb végzettséged?

– Volt, akit igen, de az is tény, hogy mindig ketten voltunk a fiúosztályon, és nagyon sokszor kellett kisegítőkkel dolgoznom. Összeszámoltam, hogy kb. 500 különböző munkatárssal, önkéntessel vittem a műszakokat. Gyakran éreztem azt is, hogy egyedül többre mennék, mert volt, amikor a teológiai hallgatók csak az uzsonnáztatásra jöttek be.

– Úgy gondolták a vezetők, hogy Te terhelhető vagy. Voltak nehéz helyzetek, amit már Te sem bírtál?

– Ha az emlékeimben kutatok, talán a legdrámaibb órák egyike az volt, amikor Pepét elszállította a mentő, mert – talán szerelmi bánatában, vagy ki tudja – megmérgezte magát. Nem engedtek be hozzá, mert nem voltam a rokona. Ott zokogtam a kórház folyosóján, s mire nagy nehezen megadták az engedélyt, már késő volt, és én nem láthattam őt. De az is nagyon nehéz volt, amikor Szabó Verát elvitték más intézetbe, s nem is tudtuk őt erre felkészíteni, s elbúcsúzni tőle.

– Azt mondtad, tíz évig tartott az első szerelem korszaka. Mitől lett vége? Zsó néni halálával van kapcsolatban?

– Nem annyira. Az az igazság, hogy a fiúrészleg kiesett a látogatások fővonalából. Mi egy kicsit külön világ voltunk az intézetben. Persze, Zsó néni halála után, 1990-ben sok minden megváltozott, intézetvezetők jöttek-mentek, de a gyerekeket el kellett látni. Olyan vezető is volt, akiknek a tevékenysége alatt – hogy is mondjam – az egyházi szocializációja is rejtve maradt. Messze kerültünk a Zsó-fajta lelkiségtől. Leginkább az fájt, amikor az egyik intézetvezető 2004-ben felszámolta a munkatársi életközösséget, s mindenkinek ki kellett költöznie. Nem volt könnyű a 6-8 ágyas szobákban sem, igencsak „szoros” kapcsolatban voltunk egymással, de a bejárók már mások voltak. Az biztos, hogy a krízishelyzetben soha nem változtattam volna, mert tudtam, hogy engem Isten helyezett ide, s majd ad erőt is meg megoldást is a nehézségek közepette.

– Mégse innen mentél nyugdíjba?

– Nem, pedig úgy indultam Őrbottyánba. A távozásom hirtelen döntés volt, iskolába hívtak fogyatékosokat tanítani.

[[paginate]]

– Nagyon más volt ott a légkör?

– Nem mondhatnám. Nagyon sok keresztyén, sőt hívő munkatárs volt. Nem volt vallásos máz, mint sokszor az egyházi intézetekben, hanem inkább megélt hit.

– Mégis visszakanyarodott az életed a református diakóniába.

– Igen, hívtak Garára, a Fekete Ágnes lelkész alapította sérültek lakóotthonába. Az jobb volt, mint a nagy intézet.

– Lehet Isten szolgálatából nyugdíjba menni?

– Aligha. Mióta nyugdíjas vagyok, rendszeresen megyek egy katolikus pap által alapított, vakokat segítő szervezethez. Együtt kirándulunk, programokra kísérem őket. Még Őrbottyánból került Ipolytölgyesre egy fiú, őt is látogatom, viszem kirándulni, vagy ahová éppen kell. Nem lehet ezeket a szálakat csak úgy elszakítani. Szóval szolgálatban nincs hiány, programdúsak a nyugdíjas éveim.

– Úgy látszik, nálad a diakónia character indelebilis, vagyis amint a katolikus papság, ez is eltörölhetetlen jegy.

– Igen, járok a nyugdíjas diakónusok bibliaórájára is, és a találkozókra. Ott voltam Őrbottyánban is a régi munkatársak összejövetelén. Ha tudnád, hogy fájt, hogy nem láthattam – a fertőzés elkerülése érdekében – a fiaimat... Hiszem, ahogyan megfogalmaztad, mi mindnyájan megjelöltek vagyunk – mondhatni homlokunkon ott a diakónia védjegye, és ez erős kötelék…

– Köszönöm a beszélgetést!

– De jólesett, hogy mindezt elmondhattam – mondta búcsúzkodva Veronika.

*

(Néztem utána, s gondoltam, ha majd egyszer elindul a „minden élők útján”, odaát is rögvest beáll őrzőangyalnak. Csak hát ott már nem lesznek fogyatékosok. Ezt a fogas kérdést egyelőre nyitva hagyom, de Veronika bizonyosan ott sem lesz munkanélküli.)

Vörös Éva