(Múltba néző)

Remek állást szereztem neked, mondta testvérének Ilie Dinescu, a megyei pártbizottság propaganda osztályának vezetője. Szakszervezeti elnök leszel egy élelmiszerkereskedő nagyvállalatnál. Ne izgulj, nem lesz nehéz meló: nem kell csinálnod szinte semmit. Ha kérdezi valaki, mi a dolgod, feladatod, mondd azt, hogy te képviseled a dolgozók érdekeit, jogaikat, s ha kell, számon kéred a kötelességeiket. Ünnepek közeledtével pedig összetereled őket, ha emlékezni kell valami fontosabb eseményre. Vagy ha valamilyen rendkívüli helyzet adódik. Főnök leszel. Az emberek pedig betartják és/vagy végrehajtják az instrukcióidat. No, mit szólsz hozzá?... De ne is mondj semmit: én ezt neked találtam ki.

Tegnap beszéltem az igazgatóval. Örül, hogy te kerülsz mellé. De arra vigyázz, hogy mindig idejében értesítsd minden mozgásról, sunyi szándékról, ha ilyesmiket észlelsz. Ami persze neked is jó. És arra is ügyelj, ne haragítsd magadra. Tudod, hogy az ilyesmikre milyen kényesek a főnökök.

Holnap felmegyünk hozzá.

Stancu komolyan vette testvérbátyja útbaigazításait: nem haverkodott senkivel, nem is basáskodott. Nem zavarta a vizet. Csak úgy volt - magának.

Az emberek pedig meghúzták magukat; örültek, hogy egyáltalán van valamilyen kenyérkeresetük, megélhetésük. Némán tűrték az egyre súlyosbodó nélkülözéseket, amiket a Nagyvezér „biztosított” számukra „Kelet Svájcában”. És hogyha olykor borzongtak is magukban, némák maradtak, mert tudták: hallgatni arany.

Akkoriban gyakran megesett, hogy templom helyett vasárnap is munkába kellett menni. Bütykölni azért, hogy – amiképpen „ott Fenn hirdették az igét” – mielőbb felépüljön a nagy garral szajkózott „Új világ”. Aminek ők ugyan még nem lesznek haszonélvezői, de a jövő nemzedékek „jólétéért” kötelesek áldozatot hozni.

[[paginate]]

Évek múltán az alkalmazottak érdekeit védelmező guru, szertetekintve a neki kreált kakasdombról, teljhatalmú potentátnak képzelte magát. Minden megbízást, feladatot a Fentiek, jelesül az Ő „szent akarata” szerint és igazgatója elvárásainak megfelelően teljesített.

A megtollasodott kukori, ha és amikor tehette, most már oda-odacsapott hol az egyik, hol a másik csóróra, ha másért nem, hát azért, hogy éreztesse erejét, kiélje idétlen parancsolhatnékját. De hagyjuk ezt most!...

Az ancien régime utolsó esztendeiben regnáló hatalom egyre gátlástalanabbul erőltette a nemzet nagy győzelmi napjának pompázatos megünneplését. Ami a nyitottabb elméket arra is emlékeztette, hogy a második világégés végének közeledtével, az erőviszonyok számukra kedvező alakulásakor, az ország politikai hatalmának immár sokadik érdekérvényesítő köpönyegforgatása jutalmául Erdélyt – elcsatolva Magyarországtól – nekik ajándékozták a győztesek. Ami a transzilván őslakosoknak leírhatatlan fájdalom volt, a (később) beszivárgóknak a valóra vált ígéret földje, maga a paradicsom. Kitűnő alkalom volt ez az ország „dicső Vezérének” egekbe emelésére is. Elvégre – amint mondják – „akié a hatalom, azé a dicsőség”.

Ünnep előestéjén Stancu nagygyűlést hívott össze a díszterembe, ahol a már hetekkel előbb papírra körmölt bálványozó beszédet készült mondani az alkalmazottaknak. Csakhogy a szövegolvasás sehogy se ment neki. Szánalmasan bukdácsolt a betűk világában. Hogy mentse a menthetőt, hamar krákogni, köhécselni kezdett, és az első sorban ülő kolleginájához fordult:

– Mirella elvtársnő, legyen szíves, olvassa fel a beszédem, mert „ni, mi történt velem!”.

[[paginate]]

Ünnep napján nem volt tanácsos hiányozni a munkahelyről. Mindenkivel aláíratta a jelenléti naplót. Aki hiányzott, az maga alatt vágta el megélhetése vékonyka ágacskáját.

Reggel sorakozó volt a vállalat udvarán, ahonnan együtt indultak a felvonulásra. Mindenkinek egy kis piros-sárga-kék zászlócskát nyomtak a kezébe, amit szüntelen lobogtatniuk kellet, miközben kórusban éltették a kommunista párt „lángelméjű” vezetőjét.

Nikolettának, a vállalat fiatal könyvelőnőjének, nem volt kinek a gondjára bízni ötéves kislányát, kénytelen volt magával vinni. Katinkát is megajándékozták egy kis zászlócskával, ami tetszett neki, mert úgy lobogtatta ide-oda, mint a legyezőt.

A felvonulás – mint mindig – most is „felemelő” volt.

Otthon, késő délután, hallja ám az anyja, hogy kislánya a lakás teraszán kiabálva deklamálja azt, amit a tömeg szünet nélkül harsogott a felvonuláson: Ceauşescu pecsere!, Ceauşescu pecsere!..., amitől hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Riadalmában gyorsan behívta a gyermeket, de az bizony nem hallgatott rá, tovább éljenzett, és vígan ugrándozva rázogatta zászlócskáját az elképzelt tömeg felé. Katinka jókedvű kiabálását hallva, többen is csodálkozva néztek ki a szomszédos tömbházak ablakaiból, és – látva a gyermek produkcióját – ki kacarászva, ki meg a hasát fogva a röhögéstől, viszonozta a kislány ártatlan komédiázását.

A nagy ünnepet megelőző napon Stancu – nem kis malíciával – arra gondolt: no, itt a jó alkalom, hogy megmutassam néki, kié itt a hatalom. Mi mindenre képes ő, hogyha úgy akarja. Gondolt egyet, és magához hívatta Józsit, a rakodómunkássá degradált bárót.

Mit akarhat ez az alak tőlem? – hökkent meg az ex-báró a fura ukázon. Értetlenül állt főnöke előtt.

[[paginate]]

– József elvtárs! – szólt határozottan Stancu, a dolgozók jogainak védelmezője, ahogy nevezte magát –, remélem, tudja, hogy holnap lesz a legnagyobb nemzeti ünnepünk, ami mindenkit büszkeséggel tölt el. És aminek a magasztosságát jelezve felvonulással tiszteleg az ország népe.

Azért hívattam ide, hogy közöljem magával: úgy döntöttem, hogy holnap, a vállalat dolgozóinak ünnepi kivonulásán, a menet élén haladva, maga fogja vinni pártunk dicső vezérének a portréját.

A segédmunkás-báró hirtelen úgy érezte, ólmot öntenek a testébe. Alig bírt megszólalni:

– Kérem, ne várja el tőlem, hogy én önökkel ünnepeljek, és ujjongva vigyem a menet élén az államfő rúdra erősített arcképét.

– Bizony, úgy lesz, ahogy mondtam! Ha visszautasítja a kérésem, akarom mondani, ha megszegi a parancsot, felbontom a munkaszerződését, kirúgatom a vállalattól. Az utcára kerül. És hiába próbál bárhol az országban munkát keresni, sehova se fogják felvenni, mert a párt keze mindenhova elér. Világos!? Ezeket hallva, Józsi szorongva kapkodta a levegőt. Az anyád vetélt volna el! – háborgott –, te lepedék, te!...

– Elmehet!...

A napszámos-báró magát összehúzva, alázottan távozott a szakszervezeti elnök irodájából.

Ha holnap nem megyek el oda – őrlődött magában hazafelé tartva –, ez a gazember tényleg kirúghat...  Hallottad, mit mondott!?... Hogy az utcára tesz!... És hogy kiabált rám: Ott legyen! Mert ha nem, felbontom a munkaszerződését! De én nem akarok odamenni! Nem akarok ott lenni! És ha akarnék is, akkor se tehetném!... Mit szólnának az emberek, ha meglátnának a Nagyvezér portréjával a kezemben!?... „Na, nézd már a báró urat!...  Hát ez meghibbant!?...”

[[paginate]]

Később arra gondolt: „Mi lenne, ha elmennék Kosztikához, és elmondanám neki, mi történt?” És a porig alázott nincstelen báró azonnali kihallgatást kért az igazgatótól:

– Tisztelt igazgató úr, szíves elnézését kérem, hogy épp most alkalmatlankodom Önnél, de kénytelen vagyok elmondani, hogy ma délelőtt magához rendelt a szakszervezeti elnök úr, és rám parancsolt, hogy a holnapi felvonuláson én haladjak a menet élén, kezemben tartva a kommunista párt főtitkárának arcképét, miközben a mögöttem vonuló tömeg kórusban élteti a Kondukátort.

Stancu úr azzal fenyegetett meg, hogy ha megszegem a parancsát, felbontja a munkaszerződésem, kirúg a vállalattól, az utcára tesz. És bárhova mennék is az országban munkát keresni, sehova se fognak felvenni, mert a párt keze mindenhova elér. Tessék mondani, mit tegyek!?

– Józsi – szólt az igazgató minden bevezetés nélkül –, hányszor kértelek, hogy amikor kettesben vagyunk, ne szólíts igazgató úrnak („domnu director”), hanem úgy, mint régen, gyerekkorunkban, Kosztikának, hisz pajtások, játszótársak voltunk.

/…/ Sose fogom elfelejteni, hogy mekkora halat fogtunk egyszer a tóban.

– Szombat volt – mondta Józsi, lelkében megnyugodva –, édesanyád csirkét vágott, mi meg avval a meleg csirkebéllel rohantunk ki a tóhoz. Azt húztuk a horogra. Még két falánk rák is rákapaszkodott a finom csalira.

– És arra emlékszel-e, mit szóltak az öregek, mikor otthon megmutattuk nekik a jókora harcsát?

– Hát ezt ti fogtátok!? – ámultak – Tényleg!?...  Hűűű, a mindenét!... Hisz ez több mint négy kiló!...  Erősen csodálkoztak.  Nem akarták elhinni.

[[paginate]]

A második nagy-háború előtt, még a régi világban Józsi és Kosztika valóban gyerekkori pajtások, játszótársak voltak, mert az élelmiszer nagykereskedés igazgatójának a szülei szolgák voltak a báró családi birtokán. Az igazgató apja, Florin bácsi az uradalom lovait gondozta: etette, itatta, kefézte, fényesre sikálta őket, hogy mindig útra készen legyenek. Az anyja pedig a konyhán szorgoskodott.

Miután meghallgatta, az igazgató azt mondta a panaszos Józsinak:

– Maradj csak otthon nyugodtan! Megoldjuk ezt nélküled is.

A segédmunkás-báró megnyugodva, elégedetten ment haza.

Az igazgató alig várta, hogy egyedül maradjon az irodában, rögvest áttelefonált a szakszervezeti elnöknek:

– Stancule – szólt magából kikelve –, mondd, neked elmentek hazulról!? Hogyhogy ezt az embert szemelted ki, kényszerítetted arra, hogy ő vigye a Kondukator portréját!?... Éppen ezt!... Egy ex-bárót!... Hogy jutott eszedbe ilyen ökörség!?...

– Hááá... csak azér’, hogy érezze, hogy más világba’ él... És hogy...

– Azt akarod, hogy az emberek röhögjenek rajtunk? Hogy egy báró viszi a kommunista párt legfőbb vezetőjének az arcképét!?... Arra nem gondoltál, hogy gúnyt űznénk vele?... Hiányzik ez neked!? Meg nekünk!?... És ha feljelentenek!?... Az nem fordult meg a fejedben, mi lehetne belőle?... És ne adj’ Isten hova kerülnél!?... Azonnal felejtsd el az egészet! És ne marhulj, mert!...

[[paginate]]

Így aztán a rakodómunkás-báró otthon maradhatott. Örült is, ajaj!, hogy nem ő kényszeríttetett arra, hogy „büszke tekintettel”, magasan tartva a kezében vigye a Kárpátok Géniuszának botra erősített képmását a hurrázó tömeg élén. Milyen jó, hogy felmentem hozzá! – nyugtázta szerencséjét.

Őszintén szólva, nem is lett volna nyugalmat keltő, hogy egy minden vagyonától megfosztott báró lépdeljen a menet élén. Mert ha korára tekintve, mondjuk észrevétlenül belelép egy kis gödörbe, amiből volt épp elég az aszfaltos úttesten, vagy megbotlik egy kiugró valamiben, könnyen megbicsaklott és eleshetett volna. Uramisten, mekkora blama lett volna, ha a pártvezér portréjával a kezében hasra vágódik. Hogy jöttek volna a kommentárok, gúnyos megjegyzések! Még rágondolni is ijesztő.

És jól is jött neki az egész napos pihenés, mert úgy féléve kisebb baleset érte. A lerakatban üres vodkásüvegekkel tele faládákat kellett felrakniuk a kocsiba. Amikor a munkatársa felé nyújtotta a ládát, hogy dobja fel a platóra, valamiért nem tudta jól megsaccolni a távolságot, és a láda helyett a levegőt kapta el, a faláda meg a lábára esett.

– Bezzeg, ha egy fiatalasszonyt repítettem volna feléd, azt elkaptad volna, mi? – élcelődött a kollégája.

– Rossz a szemem, Béla – mondta Jóska fájdalmas grimaszt vágva az ütéstől. – Mintha szitán keresztül néznék...

– Vizsgáltasd meg! Ha akarod, elmegyek veled.

Az orvos egyik székből a másikba ültette, és vakítóan erős fényű műszerrel előbb az egyik, majd a másik szemében fürkészett, hosszan vizsgálta.

– Ez kérem nagyon komoly..., glaukóma, zöld hályog – jelentette ki a szakember a kórismét.

[[paginate]]

Visszaült az asztalhoz, beírta a diagnózist, sóhajtott, és a betegre nézve azt mondta:

– Báró úr, ne igyon többet, mert megvakul! Erőset egy kortyot se! De bort se igen! Akkor se, ha finom, ha itatja magát. Tudom, apám is mondta, hogy kiterjedt szőlőültetvényük volt. És híres borászatuk...

A feszült csöndet a báró törte meg.

– Doktor úr, én látni már láttam eleget életemben. Többet is, mint amennyit kellett volna, de inni még nem ittam eleget... – Aztán lehangoltan hozzátette:  – ...Mindenünk odalett!...

Az emlékezés kényszere vagy valamilyen más lelki szükség, avagy a kulturáltabb, kellemesebb környezet nyitotta meg a korosodó báró lelkét, nem tudhatjuk, elég az hozzá, hogy a sors koldusbotra juttatott öregéből kibukott néhány egykori élmény, fura történet:

– Fiatal koromban minden szép nőt, úrhölgyet, bárónét megkaphattam, ha meg tudtam fizetni. Mindegyiknek megvolt a maga ára. No, nem pénzben, hanem drága ékszerekben.

Ahogy fordult a világ, és azt hallottuk, hogy beindultak az elkobzások, amit csak tudtunk: a vagyontárgyak egy részét, aranyat, ékszereket... eltüntettük. Odaadtuk ismerősöknek. Megőrzésre. Olyanokhoz vittük el, akikben megbíztunk. Akikről úgy gondoltuk, nem lesznek gyanúsak a hatóságok szemében.

Legtöbbe nekem egy hóstáti menyecske került. Akinél sok drága ékszert, kincset hagytam. Nehogy elkobozzák. Mert be kellett volna szolgáltatni a hatóságoknak.

Aztán amikor már nem fenyegetett ez a veszély, elmentem hozzá, hogy visszakérjem, de szembenevetett. Ő biza nem ad vissza semmit! Jelentsem fel, ha akarom! Ha merem!...

[[paginate]]

Úgy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. Amikor később megnyílt a határ, és már lehetett küldeni, csomagokat kaptunk nyugati rokonoktól. Legtöbbször használt ruhát. Amit, hogy ne tűnjék fel, hogy vadonatújak, vagy összegyűrtünk, vagy viseltük egy keveset. Úgy adtuk el aztán rendre kéz alatt ismerősöknek, hogy enyhítsünk a nyomorúságon...

Évek múlva, amikor véletlenül megtudtam, hogy az élelmiszerkereskedő nagyvállalatnál Kosztika az igazgató, úgy gondoltam, felkeresem és megpróbálok beszélni vele.

Fel is vettek. De csak rakodómunkásnak, napszámos fizetésért. Azt mondták: csak így lehet...

És még hosszú évekig csak így lehetett!...

 *                                              

Egyszer ugye mindenkinek lejár a kimért életideje.

Józsi napszámos-ex-báró temetésén csupán néhányan álltak a koporsó mellett: a két jó szomszéd, néhány kedves ismerős és egy-két elaggott kebelbarát. Amikor a lelkiatya a „porból lettünk, porrá leszünk” örök törvényre emlékeztetett a nyitott sír felett, a csöppnyi gyászoló gyülekezet arra figyelt fel, hogy egy ismeretlen idős férfi bicegve-döcögve közeledik a sírhoz; odaérve egy ritka-szép virágkoszorút helyezett az elköltözött koporsójára. Az élelmiszerkereskedő nagyvállalat egykori igazgatója, Kosztika, Józsi gyerekkori pajtása fejet hajtott az elhunyt előtt, és tűnt idők eseményözönében kóborolt, bolyongott: „/…/ Hagyd a fenébe az egészet! Tedd túl magad rajta! Az a groteszk abszurd világ, aminek a gyalázatát elszenvedted, úgyse fog soha bocsánatot kérni Tőled, se jóvátenni szörnyű bűneit. /…/ Ha más megnyugtatót, emberit most nem is tudsz magaddal vinni, őrizd meg gyermekkori barátságunk tündérszép emlékét. És ha letelik az én kimért életidőm is és újra találkozunk, megint együtt játszhatunk az égi mezőkön...”

Aniszi Kálmán