Néhány hónappal ezelőtt mutatták be az egykori tiszántúli püspökről, a Konvent és a Zsinat lelkészi elnökéről, Baltazár Dezsőről szóló monográfiát Szász Lajos református lelkipásztor és történész tollából. Ezzel a kötettel a 2021-ben történészi doktori disszertáció formájában megvédett dolgozat szerkesztett változatát foghatjuk a kezünkben a Kálvin Kiadó és a KRE Egyháztörténeti Kutatóintézet kiadásában. A borítón Baltazár püspök tekintélyt sugárzó portréja látható, akiről a történetében kiderül, hogy nemcsak megjelenésében, hanem szellemiségében és harciasságában is megtalálta a századeleji tiszántúli reformátusság a kálvinista egyházvezető archetípusát – többek közt ezért is mérték némelyek Baltazár Dezsőt az első debreceni szuperintendens Méliusz Juhász Péterhez.

A szerző már az előszóban kiemeli, hogy nem egy klasszikus értelemben vett biográfiát kívánt a papírra vetni, ugyanis – ahogyan az alcímben is olvashatjuk – érdeklődése elsősorban a püspök politikai pályája felé irányul. Baltazár Dezsőt származása és kapcsolatai egyaránt predesztinálták az aktív közéleti tevékenységre, ugyanis a hajdúsági családi beágyazottsága, majd a Tisza-családnál végzett tanítói szolgálata, s ezzel együtt külföldi utazásai egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy mind tájékozottságában, mind felkészültségében egészen fiatalon komoly pozíciókra tegyen szert. Ugyan Szász Lajos kiemeli, hogy a Baltazárról megalkotott képhez, politikai „imázsa” építéséhez maga Baltazár is igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, nem győzve hangsúlyozni az ő szabadságharcos és üldözött – vélt vagy valós – felmenőit.

[[paginate]]

Az első, országos hírnevet is hozó közéleti szerepvállalása nem sokat váratott magára, ugyanis viszonylag fiatalon (mindössze 29 éves korában) a tekintélyes hajdúszoboszlói gyülekezet által – huszonhárom jelölt közül – egyhangúlag megválasztott lelkipásztor aktív egyházpolitikai csatározásba kezdett, amikor az ancien régime ellenében a szociáldemokráciával is kacérkodva a progresszív egyházadózásról és a közteherviselés egyenlőbbé tételéről cikkezett. A „szocialista lelkész” címkéje Baltazár Dezsőn ragadt, amit nem mellesleg sokan pozitívan értékeltek. A hajdúszoboszlói parókia elfoglalása után néhány évvel – részint a saját erőfeszítéseinek köszönhetően, részint számára kedvező viszonyok alakulása nyomán megválasztották esperesnek is, innen pedig csupán évek teltek el a püspöki székig. A lelkészi szolgálat mellett aktív politikai tevékenységet is kifejtett Mezőfi Vilmos, az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt vezetőjének támogatásával. Baltazár közéleti pályafutásáról általánosságban elmondható, hogy többször revideálta a gondolatait, és a politikai klíma változásával ő maga is kész volt kompromisszumokat kötni – ám elmondása szerint egész életében kitartott a családjából is hozott szabadelvű gondolkodása mellett. Kortársai, sőt az utókor is több alkalommal az árulás vádjával illette őt, és be kell vallani, elég messze áll egymástól a 19. század végi függetlenségi és Habsburg-ellenes gondolkodás, a szociáldemokrácia, illetve a Trianon utáni legitimizmus. Baltazár Dezső általában mindig megtalálta a nyertes pozíciót, amelyben az ellenségeivel vagy kiegyezett, vagy azok hullottak ki körülötte. Élete végére kis túlzással református személyi kultusz alakult ki körülötte, amit majd csak Ravasz László dunamelléki püspök irányváltása fog elhomályosítani Baltazár halála után.

Szász Lajos írása azért is hiánypótló, mert Baltazár Dezsőnek sok ellensége maradt, s halála után vagy „agyonhallgatták” őt, vagy torz képet festettek róla – az előbb említett megbízhatatlan, köpönyegforgató szélkakas motívumát is felhasználva. A szerző mítoszromboló objektivitással ír Baltazár Dezső szocializmussal való kapcsolatáról, illetve az őszirózsás forradalomban, majd a Tanácsköztársaságban betöltött – avagy be nem töltött – szerepéről. A mű nagy értéke, hogy problémaközpontú megközelítéssel szemlézi az eseményeket, és noha érződik, hogy a szerző számára rendkívül megbecsült főhősről olvashatunk, történészi becsületességgel mégsem foglal állást – még a kényes kérdésekben sem. Inkább kérdésfeltevések és az ezután kutató útkeresések találhatók a könyvben, az utószóban is kinyitva a kérdéseket.

[[paginate]]

A kötet súlyát nemcsak az igényes kemény kötése és terjedelme adja, hanem a hivatkozásokban található előtanulmányok keltezése alapján szembetűnő, hogy legalább egy évtizedes kutatómunka áll a disszertáció mögött, átfogó sajtóelemzéssel, primer források, levelezések és naplók felhasználásával. Így ezzel a könyvvel műfaj tekintetében ki-ki egy magas polcra rakható művet tehet a könyvtárába.

Baltazár Dezső politikai életútjának olvasása közben nemcsak a protagonista karrierjével ismerkedhetünk meg, hanem betekintést nyerhetünk a 19. század végi református egyházi viszonyokba, sőt átfogó képet kapunk a szociáldemokrata mozgalom század eleji protestáns recepciójába. Talán nem véletlen, hogy a Baltazár által alapított, majd patronált Lelkészegyesület éppen egy szakszervezet mintájára jött létre, amely országosan tömörítette a református lelkipásztorokat, és az első világháború után vélhetően emiatt válik formálisan is Baltazár a református egyház első lelkipásztorává. Pályafutásának csúcsán külföldi lapok számoltak be a tevékenységéről, és a harmincas években a liberális-filoszemita gondolkodásával sokat harcolt a kor antiszemitizmusa ellen.

Ravasz László temetési textusa egy lukácsi példázatból való, melyben sokakat megbotránkoztatva a legyőzött „erős fegyverest” Baltazár Dezsőhöz hasonlította, kinek „acélból volt az idege, acélból volt a lelke.” A század eleji legnagyobb próbák alatt volt vezéri helyzetben, sok üldöztetést, még templomgyalázást is meg kellett élnie, de így is őrizte a magyar reformátusság „ősi örökségét”, akin végül csak a halál győzedelmeskedett, a halálon viszont maga Krisztus.

Örömmel ajánlom ezt a művet mindazok számára, akik szomjaznak a magyar református múltunk mélyebb megismerésére, vagy akár azoknak, akik némileg identitáskeresésben vannak, hogy Baltazár Dezső határozott személyiségén keresztül formálódjunk az Úr evangélium által reformált magyarországi keresztyén egyházának hűségesebb tagjává.

Bárány Zoltán

(A szerző a Budapest-Budafoki Református Egyházközség lelkipásztora, történész.)