Az Alma Mater igézete

 

 

 Dr. Nagy Mihály: Felhők fölött a Nap.

Pedagógiai tapasztalatok, visszaemlékezések.
h.n.: Magyar Református Presbiteri Szövetség, 2017

 

A jó iskola egyik legfontosabb ismérve az, hogy diákjait nem csak a végbizonyítvány kiállításáig kíséri figyelemmel, hanem a későbbiek során is számon tartja – és abba bizonyos lehet, hogy aztán diákjai is hasonló módon tartják szívügyüknek az iskolát. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma jó iskola ebből a szempontból is, s ezt akkor is mondanunk kell, ha értelemszerű hullámzások az Alma Mater történetében is voltak. A jelen sorok írója azok közé tartozott, akik az 1970-es években élvezhette az iskola előnyeit. Vajon igazunk volt, amikor úgy gondoltuk: a hullámvasúton most éppen lefelé tartunk? Utólag határozottan azt mondanám: igen, országos szinten ez igaz volt; miként az is jogos volt, hogy hálásak lehettünk az intézménynek azért, mert a mi esetünkben lassította a lejtmenetet, és a régi iskolák javait velünk is közölte. Mennyivel szebb, és mennyivel jobb a tanár visszaemlékezése a könyv címében: Felhők fölött a Nap! Úgy látszik, Dr. Nagy Mihály a kor nehézségeit jobban értékelte ki nálunk, s a felénk tornyosuló felhőket csak átmenetinek tartotta – hál’ Istennek neki van igaza!

Köszönet illesse a szerzőt a személyes visszaemlékezésért: rávilágít arra, hogy miért lehetett az egyetlen református gimnázium szakmailag, lelkileg és hitben is jó iskola. Egy mondatban úgy foglalnám össze a tanulságot: abban a korban (vagy talán még ma is?) sok tanár volt, akinek munkája a tanítás volt; a könyv tanúsága szerint azonban Dr. Nagy Mihály élete a maga egészében a hívő tanár hivatása volt. Annak is örülök, hogy a könyv híven dokumentálja: nem volt egyedül! Jó látni a régi képeket, olvasni a neveket – és megemlékezni a példaadó életekről. Újra csak felidézhetem néhány kedves beszélgetésemet Dr. Kopányi Máriával, aki súlyos betegség után vonult nyugdíjba, de mondta: ő az iskola nélkül meghal. Úgy is lett. Dr. Szabó Lászlót csak erővel lehetett kórházba vinni; tanítani akart. Sajnos, későn kapta meg a szükséges orvosi kezelést. A szeretet, persze, figyelmes: felidézhetjük a páratlan emlékezőtehetséggel bíró Kiss Lászlót, aki érettségi előtt finoman még megkérdezte diákjától azt az anyagot, amit elsős korában hiányosan tanult meg… Utólag mondhatná valaki: az idő mindent megszépít. Szó sincs róla! Tisztán emlékezünk még, hogy milyen nehéz korszak volt ez – szegény Szabó István nem véletlenül kapta a „Szajúz” becenevet: egészen kitűnő latin-magyar-német tanár volt, de orosz fogságban lévén meg kellett tanulnia oroszul is. Így hát oroszt is tanított, pedig hát nem ez volt a kedvence; a gimnáziumért élt és halt! És persze, kellett egy kis bátorság is, ami a végtelenül szelíd vallástanárban, Dr. Rózsai Tivadarban is megvolt. Egy párttag a református gimnáziumba adta gyermekét, de a vallásoktatásban nem akarta, hogy a gyerek részt vegyen. „Mi haszna ebből a gyereknek?” – ez volt a jelszó. Tivadar bácsi megmondta neki: „Az, hogy becsületesebb ember lesz belőle, mint Magából!”

[[paginate]]

M. Nagy Mihály (örülök, hogy az egyik kép aláírásában így is szerepel neve, még ha ez sem a teljes forma) egészen kiemelkedő tanár volt. A könyv ugyan nem arról szól, hogy milyen nehézségeket kellett leküzdenie, de hálásak lehetünk, hogy ezt sem hallgatja el – már az egyetemi fölvételi kapcsán is! Amit én magam is láttam: ezek után viszont egy egész életen keresztül folyamatosan dolgozott, s mindig előbbre jutott, amit számos kitüntetés is elismeréssel nyugtázott (ezekről visszafogottan, szerényen számol be a szerző). Hálás vagyok azért a kifejezetten óvatos megjegyzésért is, amivel közli, hogy a megalkuvók korában milyen belső meghasonlással kellett éljenek. A könyv azonban inkább arról szól, hogy hogyan nyilvánult meg és mi volt a lelki háttere a hívő tanár magatartásának. Dr. Nagy Mihály, ahogy emlékszem, soha nem volt kegyeskedő tanár; oktató-nevelő munkáját nem kísérték teológiai tirádák. Viszont egyértelmű volt mindig, amiről nyilván meggyőződhetett mindenki, aki eljárt a reggeli áhítatokra, amelyek közül sokat ő tartott. Jól emlékszem még egyszerű, sallangmentes és üzenetre koncentráló igehirdetéseire! A könyv viszont utólag bőven tartalmazza azokat a mozzanatokat, amelyek őt motiválták munkája során, s ezeket a könyv végén egy mutató összegzi is azokat a bibliai passzusokat, amelyekből a szerző a legtöbbet merített. Kifejezetten érdekes ezt így utólag látni, jóllehet már annak idején is világos volt; olyan benyomásom támadhat, mint ha egy színházi előadás végén a kulisszák mögé is betekinthetnék. Az nyilvánvaló, hogy ha valaki éppúgy szívén viseli a természettudományok művelésének ügyét, mint a hit párbeszédét e tudományok eredményeivel, akkor különös érdeklődéssel fogja olvasni a beszámolót egy olyan életről, amelyet az ügy melletti elkötelezettség jellemzett. Az iskolatörténész pedig bizonnyal örömmel olvassa a sorokat, látja a képeket, amelyek Dr. Nagy Mihályt mind a korábbi tanárokkal, mind pedig az újabb generációval összekapcsolják.

A könyv egyébként nagyon olvasmányosan van megírva, hiszen rövid fejezetekből áll, így akár darabonként is olvasható. Szóhoz jut benne a sport, a kirándulás éppúgy, mint a kutatás, az oktatás mellett az intézmény igazgatása, érettségik, de a presbiteri tiszt is a közegyházi tevékenység, vagy a család is. Magáról a politikáról nagyon kevés szó esik a könyvben, mégis a személyes tapasztalatok pl. a II. világháború, vagy 1956 kapcsán jelen vannak, ami azért szerencsés, mert végre arról is hallunk, hogy ezeket a megrázkódtatásokat hogyan lehetett hittel feldolgozni. S a hit és a tanári hivatás néhol oly erősen összefonódva jelentkezik a könyvben, hogy szinte lehetetlen szétválasztani. Így olvashatjuk teljes egységben: „Jézus iskolájában, elhívott tanítványból tanítóvá kell válnunk: az ige befogadójából, továbbadójává. A keresztyén ember életjelensége az, hogy ha már tanítvánnyá lett, igyekszik másokat is tanítvánnyá tenni” (132. lap). A tudását megosztani akaró tanár, a nevelő, vagy a hívő ember beszél így? De talán épp az a lényege ennek a mondatnak, hogy nem is lehet szétválasztani e szorosan összetartozó dolgokat!

A diák, köztudottan, szereti is tanárát, de néha kegyetlenül őszinte, és sokszor ad becenevet vagy gúnynevet a tanárnak. Talán nem vagyok nagyon illetlen, ha elárulom: Dr. Nagy Mihálynak is volt ilyen mellékneve. Ő volt a „Kígyóbűvölő” – benne volt ebben állandóan mosolygó stílusa éppúgy, mint ahogy éreztük azt az erőt is, ami egyéniségéből, tanári munkájából sugárzott. Hogy honnan származott ez az erő, azt a könyv illő módon elárulja!

Kedves Olvasó, ha tanár vagy, olvasd el ezt a könyvet; a jó tanár titkát árulja el neked! Ha nem vagy tanár, akkor is olvasd el – és tanár lesz belőled!

Karasszon István

 

Hasonló anyagaink

Református reformáció

Karasszon István ajánlja Lányi Gábor János könyvét a berni zwingliánusok és francia-svájci kálvinisták vitájáról.