Arday Géza legújabb esszéiről és tanulmányairól

 

Arday Géza: Errefelé sok a valóság

L’ Harmattan Kiadó, 2019. 368 o.

 

 

Először a kötet mottójául szolgáló idézet keltheti fel a figyelmünket, amely Johann Georg Hamann német teológustól és filozófustól származik: „manapság olyan bután gondolkozunk, s olyan udvariasan beszélünk, hogy az igazságot sértés lett megmondani”. Pedig – ahogyan a szerző később idézi Tamási Áron egyik mondását – „az igazságot is meg lehet szokni”. Ehhez azonban vissza kellene szorítani a nemzedékek óta megtanított és átörökített félelmet, gyávaságot és hitetlenséget. Ennek egyszer el kellene, hogy jöjjön a pillanata, ugyanis – idézzük a szerzőt – „fejünk felett a kettős struktúrájú nemzetben – világlátásban, történelemszemléletben és mentalitásban – végérvényesen elszakadt valami”.

Arday Géza könyve olyan, mintha irodalmi lapok évfolyamai lennének egybekötve. Szemlét tart, beszámol, műveket ismertet, elbeszél, életutakat mutat be, pályaképet rajzol és az alkotói hátterüket elemzi, miközben jelentős teljesítményekre hívja fel a figyelmet. Legutóbbi munkája, a Szellemi iránytű az emigrációban című monográfia szintén a L’ Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg, amelyben Cs. Szabó László életével és munkásságával foglalkozott, s mint megtudtuk éppen a második kiadására kerülhet sor, mert betöltötte hivatását. Legújabb vállalkozásában, az Errefelé sok a valóság című kötetben megjelent értekezéseit olvasva megfeledkezünk arról, hogy emigrációkutató irodalomtörténészként tudományos stílusban ír, ugyanis írásai olyan olvasmányosak, mintha szépirodalmat vetne papírra. Ehhez megtalálta az esszé műfaját, amelyet immár két évtizede művel. Az új könyve két éves kényszerű visszavonultságának terméke. Huszonnyolc írásművének többsége az elmúlt időszakban készült el és állt össze kötetté. Ezeknek az új írásoknak a jelentős része a nyugati magyar emigrációkutatási munkáinak lenyomata.

[[paginate]]

Arday a bevezetőben arról szól, hogy nemzedékünk hiába a rendszerváltás idején volt fiatal – amikor egyetemisták lettünk –, mégse rólunk szóltak az elmúlt évtizedek. Eltűnt a nemzedékünk, láthatatlanná vált. Hiába éltünk át sok mindent „élőben” akkor, ahogy írja: „reménykedtünk, hogy rajtunk is múlik és civil részről aktívan egy jobb, igazságosabb társadalom és nemzedékünk érdekében vállaltunk önkéntes munkákat”, s mára elszörnyedve nézzük az előttünk járók tevékenységét, s hogy mit hagytak ránk. Az irodalomtörténész műhelyesszéiben az önvallomásai is helyet kaptak. Írásaiban, történelmi témáin belül több alkalommal meglehetősen előre szalad – következtetéseket von le, párhuzamokat állít és aktualizál –, miközben talán túlzottan is hátrafelé, vagyis a múltba réved, ám ezt nem is titkolja. Thomas Mann írta, hogy „mélységes mély a múltnak kútja”, s Arday a kötetében ebbe a mélységbe bele is merítkezik. A kötetben olvasható egyik legizgalmasabb írás, a Felfal a múlt című, A nagyszülők és szülők felelőssége alcímű lélektani esszé, mely összefoglalja a generációk egymás iránti felelősségének hátterét. – Hogyan van jelen a nagyszülők felelőssége? – tehetjük fel a logikus kérdést a cím elolvasása után. Erre tőle kaphatjuk meg a választ: „…abban található meg, hogy ők szabályozzák a kimondható és a ki nem mondható témákat. Ez olyan szeparációs helyzetet teremt, amely megismétli a traumákat, sőt több nemzedéken keresztül hatása van. Olyan magatartásformákhoz vezethet az ilyen átörökített és traumatizált múlt, ami áruláshoz, lojalitáskonfliktushoz, paradox külső és belső üzenetekhez és súlyos identitászavarhoz is vezethet […] a tudatalattijának mélyében van jelen, sejt valamit, amiről nem tudja, hogy mi az. A félelem generálódik! Ezért nincs félelmetesebb annál, mint kizárva lenni a család valós történetéből. A traumák ugyanis a családtagok tudtán kívül is újra felbukkannak a leszármazottak nemzedékében. A nagyszülők tudattalanul genetikailag is továbbadják a generációjuk által elszenvedett sérüléseket, s gyermekeik lesznek azok, akik a mélyen eltemetett – a beszéd és elmesélés útján el nem érhető – gyötrődést és szenvedést magukban hordozzák tovább. Az átélt sérelmek mindhárom nemzedékben otthagyják a kitörölhetetlen nyomaikat. Ez a kibeszéletlenség, vagyis egyfajta orál-kannibalizmus lebéníthatja a harmadik nemzedékben a gondolkodást, s ez egyértelműen a nagyszülők elaborálatlan traumái miatt következik be, ami sok szempontból majd gátló hatást fejt ki az unokákra, akik képtelenek lesznek alkalmazkodni ehhez az agyonhallgatáshoz. Egy napon beszélni kell tudni ezekről az elhallgatásokról, vagyis a történelmi és egyéb családi titkokról, hogy az egyéni fejlődés érdekében felismerődjön az elkendőzött igazság, amelyet egy másik ember temetett el egy korábbi nemzedéken belül, amelynek lehet, hogy már a tagjai sem élnek. A harmadik nemzedék szülöttje viszont szabadon él és alkot, mert nem felelős a két nemzedékkel korábban történtekért, ezáltal kiszabadulhat a nagyszülők fogságából, amelyért akaratukon kívül a szülők is elég nagy árat fizettek.” A szerző a tanulmánya végén az epigenetikus átörökítés hatásait is fontosnak tartja összekapcsolni a szülői és nagyszülői felelősség kérdésével.

[[paginate]]

E kötetben a másik jelentős múltba tekintő leíró és elemző munka „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle” – Ávós írókról, káderszülőkről, művekről és író gyerekeikről című nagy tanulmány, amelyben a Rákosi- és Kádár-korszakot szolgáló politikai és állambiztonsági vezetők gyerekeinek a munkásságáról, motivációiról ír. A szerzőt idézve megállapíthatjuk, hogy a „közelmúltunk története tele van olyan lezáratlan eseménysorokkal, amelyek után tudatosan megválaszolatlan vagy [elhibázott! – megj. B. Ö.] történelmi és erkölcsi kérdések maradtak” az életünkben mind a mai napig.

Pár tanulmány kivételével magyar emigráns alkotói és politikusi sorsok, valamint erkölcsi viselkedésminták illesztődnek össze. A szerző ebben a könyvében is folytatja több éves emigrációkutatási eredményeinek a közlését, s úgy fogalmaz: „a nyugati magyar irodalmi és emigrációs szellemi világ még mindig azok közé a témák közé tartozik, amelyeknek a megközelítése és tárgyalása nem ildomos hazai terepen”. Arday számos nyugati magyar író mellett kiemelten foglalkozik Vatai László politikusi és irodalomtörténészi, filozófusi munkásságával, Gombos Gyula műveivel és gondolataival foglalkozó írása az egyik főbb témavilága. Kabdebó Tamás munkásságát feldolgozó bibliográfia késztette a szerzőt megemlékezésre és elemzésre. Charles Fenyvesiről és Lengyel Alfonzról, valamint Bogyay Tamásról és Hanák Tiborról készített történelmi tablóit hézagpótlónak tekinthetjük. Hennyey Gusztávról és Lakatos Gézáról – emigrációban írt önéletrajzaik kapcsán – elkészített helyzetképe is ugyanúgy meghatározó a kötetben, mint a magyar johannita lovagok történeti feldolgozásával foglalkozó tanulmány. Megrajzolta Kovács Imre és Szent-Iványi Domokos közéleti és politikusi pályaképét. Arday búcsúztatta el Kányádi Sándort is. Ezeknek a tanulmányoknak egy részét eredetileg itt, a Confessioban olvashattuk először. Színesíti a kötetet, hogy helyet kapott benne Galambos Tamás festőművészről készített munkája is, amely a művész pályáját és alkotói hátterét tekinti át.

Arday azt írja, hogy e kötetben található írásai különféle személyes okokból készültek el, amelyek több esetben évfordulók, konferenciák, könyvismertetések, alkalmi felkérések, előadások anyagai voltak, mert ezek jó részét az alkalom szülte. A különféle írások olvasása után ugyanazt érezhetjük, mint amit a szerzőjük erről megfogalmazott: „furcsa és zavart érzés fogott el, ugyanis minden, amiről említést teszek, már múlt, pedig nagyon is a jelennek szánom. Az olvasó felteheti azt a jogos kérdést, hogy minek olvassa el ezt a kötetet, ha az kizárólag a múlt egyes részleteiről szól. Kit érdekel a tavalyi, sőt tavalyelőtti hó? – hiszen a fő csapás valamilyen módon a történelemkönyvekben megtalálható. De az ördög éppen a részletekben rejlik! Egy kivételtől eltekintve, megismerésre érdemes személyeket, személyiségeket ábrázolok és megvilágítom az árnyékukat; a fényjáték mögött ott dereng eredeti színhatásaival az adott kor politikai háttere is, ám az belesimul a helyzetek és egyének történeteibe, amelyek akkor is élnek, ha már múlttá váltak. Hová lett a tavalyi hó? – Átnedvesítette a talajt, beleivódott a tikkadt rögökbe, s ha tudjuk-akarjuk, akkor közel hajolva érezhetjük még valahol Európában a magyar föld nehéz illatát, s talán több mindent megsejthetünk és megérthetünk mindabból, ami a mai napig bennünk és körülöttünk létezik, ugyanis erre felé sok a valóság.” Így vagyunk ezzel mi, olvasók is, akik elolvastuk Arday Géza új könyvét.

Bolváry Örs

Hasonló anyagaink

Doktorátus után

Kis Jolán – Lévai Attila (szerk.): „Mint folyóvíz mellé ültetett fa című kötetét ajánljuk.