A református karakter

Ez a kis írás a keresztyénségen belül a református ember karakterjegyeit kívánja csokorba szedni. A szerzőt nemcsak a reformáció ötszáz éves évfordulója késztette írásra, hanem az a gyakori felszínesség is, amelyben magukat reformátusnak vallók saját identitásukat legtöbbször negatív kitételként fogalmazzák meg: „nem vagyunk olyanok, mint…” Hát milyenek is vagyunk? Miként írható le pozitív módon tagjaiban a református egyház karaktere? Mi egyáltalán a református ember identitása?

A rendszeres teológia egyháztana azt tartalmazza, ami a Szentírás és a hitvallás alapján az ecclesia lényegét érinti: mi az egyház lényege, eredete, ismérve, tulajdonsága és így tovább. Ezekre a dogmatikai alapokra épül aztán a gyakorlatban a keresztyének életvitele (modus vivendi) immár kétezer év óta. Azonban a rendszeres teológia, de még a felekezettudomány sem foglalkozik az egyháztestek karakterével, vagyis azzal, hogy egy-egy önálló közösség személyeinek életére, életvitelére mi a jellemző, egy-egy felekezet hogyan éli meg hitét csak hozzá illő és másoktól eltérő módon immár évszázadok óta. Noha az egyháztestek saját hitvallása, istentisztelete, katekizmusa ismert, a karakternek felismerése azonban éppen úgy, ahogy a személy esetében, csak a befejezett teljes élet történeti drámájából rajzolható meg. Ez azt jelenti, hogy a felekezeti karakter csak a kultúra történetére való visszatekintés összegzéséből bontakozik ki számunkra. Másképpen fogalmazva: az egyháztest karaktere nem a kijelentés, hanem a történelmi tapasztalat része, amely karakternek alapját természetesen mindig az adott közösség helyben megélt katekizmusa képezi. Ennek értelmében, ha meg akarjuk tudni, mi jellemzi a református egyház életvitelét, mi az az úgynevezett református karakter, ami kimondottan csak erre az egyháztestre, ebben a közösségben élő személyek életvitelére jellemző, mi az, ami viselkedésében és a dolgokhoz való hozzáállásában várható, netán elvárható, akkor kultúrtörténeti összegzéshez és lényegi általánosításhoz kell fordulnunk. A református identitás kimutatására végzett közvélemény-kutatások azért nem tekinthetők mérvadónak, mert ebben a témában nem a mai szekularizált környezet és gondolkodás megkérdezettjeinek véleménye és érzése a döntő, hanem a sokkal egzaktabb és évszázadok generációinak tanúságtételeit hordozó kulturális hagyomány. Úgyis mondhatnánk, hogy a református karakter összegzése és megjelenítése nem a szociológia, hanem a kultúrteológia feladata.

[[paginate]]

A protestáns egyházat tekintve ilyen megbízható kultúrtörténeti rálátással és rendszeres teológiai megközelítéssel csak a 19. és a 20. századból rendelkezünk, hiszen a korábbi idők írástudói nem önmaguk karakterére reflektáltak, hanem a Szentírásnak megfelelő hitvallásos élet normáit feszegették. Másrészt az elmúlt két évszázad gondolkodására jellemző az a historizmus által meghatározott történelemszemlélet, amely már az elmúlt évszázadok kultúrájában képes elemezni önmagát. Ezért a református karakter felvázolása érdekében e két időszakból választottunk összefoglalásokat. Az egyik Török Pál (1808-1883) és Székács József (1809-1876) református és evangélikus püspökök hat pontban foglalt jellemzése, amely a 19. század liberális kultúrájába foglalt szabadság eszméjében íródott a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1842. évi, programadó legelső számában. A protestantizmus karaktere ezek szerint 1. az Isten igéjében való élés, 2. a lelkiismeret függetlenségének védelmezése, 3. Istennek külsőségektől mentes tisztelete, 4. a tökéletesedés elvének követése, 5. a keresztyén türelem gyakorlása, valamint 6. az egyetemes és vallási felvilágosodásnak ápolása.

A protestáns jellegzetességeknek másik csoportja a Paul Tillich (1886-1965) evangélikus teológus által szintén hat pontban rögzített, úgynevezett „protestáns princípium”, amely a 20. századot meghatározó dialektikába foglalt megítélés jegyében született. Paul Tillich rávilágít arra, hogy az a prófétai szó, amely a feltételnélküli igent szembesíti a feltételnélküli nemmel a társadalom és az egyház viszonyában, az a protestáns principium. Az őskeresztyénségben még megvolt ez látensen, de az egyház története során elveszett, s csak a reformációval bukkan föl újra. Tillich hat területen mutatja ki a protestáns principium, az állítás és a tagadás kritikai állásfoglalását: 1. Igenli Isten abszolút hatalmát minden institúció, dogma, kijelölt életforma és rend ellenében; valamint protestál azon emberi: akár egyházi, akár profán igénnyel szemben, amely az abszolút igazságra és tekintélyre tör. 2. Igenli a keresztyén üzenetet, mint Isten kifejeződését a világban; és protestál minden olyan kísérlet ellen, ami ezt az üzenetet filozófiában, erkölcsi követelményekben akarja feloldani. 3. Igenli Isten üzenetét a profán világ minden szférájában; és protestál a profán világot a vallástól elválasztó szekularizáció ellen. 4. Igenli Isten közvetlen kapcsolatát; és protestál a közbenjárás hierarchiája ellen. 5. Igenli a kulturális élet különböző szféráinak függetlenségét; és protestál az állami és egyházi beavatkozás ellen. 6. Igenli a szellemnek vallástól való függetlenségét; és protestál azon kísérlet ellen, amely a vallásos transzcendenciát akarja leválasztani a kulturális immanenciától.

A református karakter kimutatását a következőkben tehát e két megközelítés egyesítésével mutatjuk be azért, hogy a felekezeti karakterjegyek kulturális hagyománya éppúgy érvényesülhessen, mint azok rendszeres teológiai szempontból történő mértékül állítása.

[[paginate]]

Mielőtt rátérnénk a református karakterjegyek felsorolására, a református elnevezést kell tisztáznunk. A legfontosabb ebben az elnevezésben az, hogy a „református” nem főnév, hanem jelző! Eredeti jelentése: „evangélium szerint reformált egyház” vagy latinul „ecclesia reformata semper reformanda”, aminek az a lényege, hogy az egyház, amelyben élünk, mindig reformálni való. Nem az adott kor divatja, politikája, filozófiája, ideológiája szerint, hanem mindig az Isten igéje által. Nem a reformátusságnak vagyunk a tagjai, hanem Krisztus testének, az egyetemes egyháznak, amelynek lényegi valósága Isten igéjében tapasztalható meg, és amely a történelemben is az Isten kijelentése nyomán valósulhat meg folyamatosan. Ezért főnévi értelemben nem reformátusok vagyunk, ahogy mondani szokták, hanem keresztyének; nem a magunkéi, hanem Jézus Krisztusnak tulajdona. Ha a „református” jelző főnévvé lesz, az azt jelenti, hogy az élő egyháztest intézménnyé, vallásos szervezetté, szekértáborrá, szakszervezetté vagy párttá degradálódott.

Az önmagát mindig Isten igéjének tükrében vizsgáló keresztyén embert, akit református jelzővel illetünk, a következőkben hét alapvető karakterrel írjuk körbe. Ez nem azt jelenti, hogy minden református ember tökéletesen megfelel a református karakter e hét szempontjának, hanem az identitásnak olyan évszázadok tapasztalataiból szerzett általános hagyománya kerül bemutatásra, amely viszont követendő példaként állhat magukat református keresztyénnek valló emberek számára ma is. Nagyon fontos megjegyezni azt, hogy mindegyik karakterjegyre úgy szabad tekintenünk, hogy azok egyben ellentmondás hordozói is. Ez azt jelenti, hogy önmagukban sokszor hivalkodásoknak és visszaéléseknek eszközei is lehetnek. Ezért abban az esetben, ha az identitás kérdésében hűek akarunk maradni a semper reformanda igényéhez, Paul Tillich „protestáns princípiumaira” jellemző szemlélettel mindegyik karakterjegy igenlése mellett hozzátesszük tagadását is annak visszaélései, torz megnyilvánulásai ellen.

[[paginate]]

1) Isten igéjében való élés – az első karakterjegy

Ez a református egyház identitásának alapvetése is egyben. Az Isten igéjében való élés az Ó- és Újszövetség egységében előállt Szentírás olvasásának és a személyes életre, valamint az egyház életére vonatkoztatott tanulmányozásának napi rendszerességét jelenti. „Miképpen hogy az imádkozásnak lelke a hit, azonképpen az Isten Igéjének olvasása felől és afelől való elmélkedés szülője annak” – olvassuk Medgyesi Pálnál (1605-1663), aki így folytatja: „Mindezeket te magadra szabjad /…/, mert valamik megírattattak, a mi tanulságunkra írattattak meg.”

A Biblia szövege a református keresztyén ember életének szövete. „Az én lábaimnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119, 105). A mindennapi magános vagy családi Biblia-olvasás mint lelki kenyérből való táplálkozás adott lelki-szellemi tartalmat évszázadok során Amszterdamtól a svájci kantonokon át a magyar református keresztyénekig a hétköznapok értelmezéséhez és tetteihez. A református keresztyén jellegzetessége tehát elsősorban az, hogy bibliás ember: gondolkodásában, mondataiban a Szentírás igéivel él, annak mondatait veszi kölcsön és alkalmazza különböző élethelyzetére. A református keresztyén embernek személyes életműve magának a Szentírásnak parafrázisa.

Viszont protestál a bibliai fundamentalizmussal szemben, amely az Isten kijelentését annak hordozójával, az emberek által írott szöveggel azonosítja, valamint a megelevenítő Lélek helyett a holt betűt tartja isteninek, amelyre törvényeskedve hivatkozik. A református keresztyén ember a Biblia szövege mellé nélkülözhetetlennek tartja a tanító egyház közösségét, a Biblia-olvasás és értelmezés elmélyítésének több ezer éves tapasztalatát. Ugyanakkor a regula fidei értelmében (Róm 12,6) a hitvallásnak – az egyetemes hitvallásokon kívül a Heidelbergi Káténak és a II. Helvét Hitvallásnak – ismerete is elengedhetetlen számára a Biblia szövegeinek szubjektív, az egyház hitétől független, következésképen félreértelmezésre okot adó magyarázatának elkerülésére.

[[paginate]]

2) A lelkiismeret függetlenségének védelmezése

A történelmi és anyagi körülményektől való függetlenség a szabadság tudatosulásán alapszik, mely szabadságot Jézus Krisztus váltsághalála és feltámadása szerezte, s amelyet kegyelemből hit által nyert el az ember. Ennek nyomán a református keresztyén ember az örök életre történt megváltatásáért és szabadságáért válaszul hálából örömmel és felelősséggel igazítja életvitelét az Isten törvényéhez (Zsolt 1,1-3). Etikája valójában lelkiismeretéből fakadó létkérdés: az Istennek hálás élet. Ezen életvitelét pedig egyedül a lelkiismerete nyugtázza és igazolja, nem pedig egyházi intézmény, sem annak apparátusa, sem az államhatalom, sem semmilyen hagyomány vagy érdek. A lelkiekben szabad református keresztyén ember ugyanakkor az Isten igéjének fogságában lévő lelkiismerete ellen nem cselekszik, sem mást arra nem kényszerít. Amikor 1521. április 18-án a Worms-i birodalmi gyűlésen Martin Luthert (1483-1546) írásainak visszavonására kényszerítették, ő így válaszolt: „Az általam felhozott írások felöl meg vagyok győződve és az én lelkiismeretem Isten igéjének foglya, nem tudok, és nem akarok semmit sem ellene mondani, mert a lelkiismeret ellen cselekedni sem nem biztos, sem nem üdvös. Itt állok, másként nem tehetek”.

Ennek gyakorlati következményeképpen Farkas József (1833-1908) egyháztörténész szavai szerint a protestáns egyház „az alkotmányos szabadságnak háromszáz éven keresztül legtántoríthatatlanabb támasza”, amelybe beletartozik a véleménynyilvánítás szabadságának joga is. Nem véletlenül az a Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) fogalmazta meg a modern politika alapművét, a Társadalmi szerződést (1762), aki kálvinista gyökerekkel önmagát mindig büszke genfi polgárként jegyezte.

Viszont protestál az önző individualizmussal szemben, ahogy protestál az emberi bűn által szított szabadossággal és szélsőséges liberalizmussal szemben is, amely nem veszi figyelembe sem a természeti törvénynek, sem az Isten kijelentése törvényének féken tartó kegyelmét, miközben gondolkodásában és véleménynyilvánításában terrorizálja a társadalmat és az egyént. Ugyanakkor elutasítja a felszínen és felszínesen érvényesített vallásos moralizálást is, amely külső normákat véve alapul, csak bizonyos viselkedési forma vagy életstílus követését írja elő.

[[paginate]]

3) Istennek külsőségektől ment, lélekben és igazságban való tisztelete

A református keresztyén embernek mindenféle kötöttségektől ment szabadsága és lelkiismereti függetlensége az Istennek lélekben és igazságban való tiszteletében nyilvánul meg (Jn 4, 24). A református keresztyénnek – mint lelki embernek – a lelke mélyén a bűnbánó és dicsőítő szívnek van elsőbbsége a formális, külső istentiszteleti megjelenéssel szemben. Heinrich Bullinger ezt úgy értelmezi, hogy a belső istentisztelet határozza meg a külső, nyilvános istentiszteletet, amelynek szent időre, térre, eszközökre és cselekményre van szüksége. A belső istentisztelet azonban minden helyzetben gyakorolható, ugyanis az a rendszeres imádságban nyilvánul meg. A Szentírásban önmagát vizsgáló református keresztyén ember imádságos életet él. Miután ezen életének értelme és célja kettős: Isten dicsőítésére és embertársaink hasznára fordítani azt, az imádkozás a keresztyén ember legelső feladata, Istennel való személyes párbeszéde. Szikszai György (1738-1803) így tanít erre: „Az imádkozás legelső tiszted keresztyén ember, mivel a nélkül egyéb tiszteidben illendőképen el nem járhatsz. Azért nincsen egy keresztyéni tiszt is, amelyre több felől serkentetnél, és köteleztetnél, mint az imádkozásra”. Elsősorban közvetlenül, mindenféle emberi közbenjárás nélkül, a Jézus Krisztus tanítása szerint az elvonulás magános csendességében (Mt 6,6).

Mindebből fakadóan református keresztyén sajátosság az is, hogy számára az istentisztelet külső gyakorlásának formája adiaforon, vagyis a különbözőségek szabad sokszínűségét engedi meg. „Akik ugyanazon a hitben vannak is, szertartásaikban különböznek egymástól /…/ A szertartásokban mint közömbös dolgokban a gyülekezetek mindig éltek a maguk szabadságával. Ezt ma is megtesszük” – említi Bullinger a Második Helvét Hitvallásban.

Viszont protestál a Jézus Krisztus által rendelt szentségek, valamint az Isten tiszteletének tartalmát hordozó, szép rendbeli hagyománynak mindenféle felbomlasztása és szekularizációja ellen. Ugyanúgy helyteleníti a kettős – a vasárnapi keresztyén és a hétköznapi szekularizált – életet, mint ahogy az egyház és állam intézményes szétválasztását sem terjeszti ki az egyház és a társadalom, a szent és a profán szétválasztására, mert a teremtett világot, s abban az emberi történéseket Isten kijelentésével együtt egységben tekinti.

[[paginate]]

4) A tökéletesedés elvének követése

A tökéletesedés elve nem más, mint a megszentelődés élethosszig tartó folyamatának tudatos megélése és ápolása. „Mert ez az Isten akarata: a ti szentté lételetek” (1Thess 4, 3). Folyamatos, mindennapos önvizsgálat ez Isten igéjének, a Szentírásnak alapján, és a személyes imádság mentén. A református keresztyén emberre jellemző tehát, hogy naponként önmaga szívét és cselekedeteit az Isten kijelentésével szembesítve alaposan megvizsgálja és vizsgáztatja. Eközben rendszerint megvallja bűneit, és azt, hogy bűnös voltával mindig a kegyelmes Isten könyörületére szorul mind személyét, mind közösségét tekintve. Az önfegyelmezésnek ezt a tudatosságát a személyes lelkiség számtalan módján megélheti. Benjamin Franklin (1706-1790) például saját viselkedéséről heti mérleget készített rendszeresen úgy, hogy a magának felállított tizenhárom erényt és a hét napjait jelölő oszlopok kereszteződésében minden nap behúzta az esedékes hibát jelölő keresztet. Ezzel a módszerrel rájött, hogy sokkal több hibája van, mint gondolta volna, ugyanakkor megtapasztalta idővel e hibák fogyatkozását is – makacs rendetlenségét kivéve.

A református keresztyén ember valódi belső harca, jellegzetes lelki küzdelme és gyötrődése, illetve Isten kegyelme általi felszabadulása a tökéletesedésnek ebben az életfolyamatában ütközik ki. „Ebben a kemény harcban ismerteti meg énvelem az én édes Istenem az ő szerelmes szent Fiának keserves kínszenvedésének drága hasznait” –, ahogy Árva Bethlen Kata (1700-1759) írja. Majd hozzáteszi: „Egyszóval aki effélét próbál, a poklot és a mennyországot szívében hordozza”. Ugyanakkor nemcsak saját személye, hanem az egyházi, kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai folyamatok állandó prófétai ellenőrzésének és reformálásának kritikai szemléletét is a maga jogának és feladatának tekinti a református keresztyén.

Miután a református keresztyén ember tökéletesedése során Isten megszólítására felelős válaszra kötelezett, az egyház tagjaként élete Isten országáról tanúságot tevő élet. Szóban és tettben megélt martyria ez Isten elhívása és küldetése nyomán, amelyre Krisztusban eleve elrendeltetett. Ebből a predestinációs talajból sarjad a társadalomban is megnyilvánuló református „küldetéstudat” és a „küldetéses vétó” is, ahogy a költő vátesz, Ady Endre (1877-1919) nevezi. E bizonyságot tevő életben mutatkozik meg a bibliai értelmezésű nemzetben való közösségi küldetéstudat is, mely értelmezésben a nemzet gondolata az Ábrahám, Izsák, Jákob Istenének – mint Jézus Krisztus Atyjának – népével egy. A tradíció komolyan vétele nemcsak azt a hitvallását jelenti, miszerint az egyház a világ teremtésétől fogva létezik, hanem azt is, hogy saját nemzetére – mint az Ábrahám magjából eredeztetett ígéret fiaira tekint (Róm 9, 6-8). Ez a fajta bibliai nemzetfelfogás az ószövetségi zsidó népnek és a keresztyén nemzetnek sorsközösségét illeti, különös tekintettel a zsidó és magyar nemzeti párhuzamokra. Lásd például a nemzeti tragédiák értelmezését saját közössége bűnére adott isteni válasz büntetéseként, ahogy azt a bibliafordító Károli Gáspár (1530-1591) történelem-teológiájaként megfogalmazta Két könyv (1563) című írásában.

Viszont protestál a vér szerinti kiválasztottság, vagy a pogány eredetiség, valamint mindenfajta nacionalista ideológia, antiszemitizmus és rasszizmus ellen. Ugyanúgy protestál a szektás tökéletesség és ezzel együtt minden olyan kizárólagossággal szemben, amely a vallás, a kultúra, a gazdaság, a társadalom vagy a politika területén fejét felütő démoni ideológiából, illetve hatalomgyakorlásból fakad.

[[paginate]]

5) A keresztyén türelemnek gyakorlása

Maga a kifejezés John Locke (1632-1704) Epistola de tolerantia (1689) című művével honosodott meg máig a közbeszédben, s lett a liberális protestáns karakter egyik elemévé Török Pál és Székács József szempontjai között. A társadalmi-politikai felvilágosodásnak ez az alapműve valójában a vallási felekezetek Isten létéről és művéről való különböző felfogásának egymás közötti tiszteletben tartásáról és a másik iránti türelemről szól az európai vallásháború borzalmas tapasztalatai után. Ugyanakkor az egyén lelkiismeretének szabadon választott ügyévé teszi a vallási felekezethez való tartozást, úgymond privatizálja a vallást, ami viszont azt is jelenti, hogy „egyetlen egyház sem köteles türelem címén kebelén melengetni azt, aki az intés ellenére megátalkodottan vétkezik abban a közösségben rögzített törvények ellen”. Több mint száz évvel Locke írása és harminc évvel a francia Nantes-i ediktum (1598) előtt, az 1563-as tordai országgyűlésen a négy bevett vallás (római katolikus, református, lutheránus, unitárius) tekintetében ez a tolerancia – mint szabad vallásgyakorlat már törvénybe foglaltatott a protestáns erdélyi fejedelem, János Zsigmond (1540-1571) alatt.

A református Árva Bethlen Kata gondolkodása jól példázza a tolerancia alapállását, amikor ezt veti papírra: „…az igaz reformátusnak az a maga hitéhez s vallásához nem férhet, hogy valakit maga vallásáért üldözzön, mert a lelken való uralkodást az Isten semmi hatalmasságnak nem engedte magán kívül”. A református keresztyén ember a Szentírás alapján azt tartja, hogy a külső polgári társadalom különbözik Krisztus belső, lelki országától, ugyanakkor egyáltalán nem ellenkezik vele, hiszen minden hatalom Istentől rendeltetett (Róm 13,1-5) azért, hogy – kálvini értelemben – a törvény betartatása nyomán a méltányosság (aequitas) mindenkire nézve egyformán érvényesüljön.

Ugyanakkor az Ószövetség prófétai hagyománya és Krisztus evangéliuma arra figyelmezteti a református keresztyént, hogy az állam befolyása torzítja az egyház Istenhez való hűségének tisztaságát és szabadságát, az egyház pedig korrupttá és türelmetlenné válik az államhatalom közelében. Ezért a keresztyén református ember az egyház és állam intézményes szétválasztásának híve annak érdekében, hogy az állam rossz befolyásolásától független egyház prófétai intésével őrködni tudjon a hatalom túlkapásaival szemben.

Viszont protestál a türelmetlenség, az erőszak és a totalitarizmus minden formájával szemben éppúgy, amiképpen az egyházon belüli hatalmaskodással, önkénnyel és az óhatatlanul kitermelődő püspöki személyi kultusszal szemben is (2Thess 2, 4). Nullus primatus et dominium: nem lehet semmiféle elsőbbség vagy uralkodás az egyházban a Második Helvét Hitvallás értelmében. Jól példázza ezt a protestálást és egyben megpróbáltatást Mentségében (1698) Tótfalusi Kis Miklós (1650-1702), aki Biblianyomtató tudós tipográfusként sokat szenvedett korának egyházi hivatalosaitól.

A református keresztyén protestál továbbá az egyház és az állam – mint a Krisztus lelki országa és a polgári társadalom – határainak elbontásával szemben, őrködve a felett, hogy se az egyház ne részesüljön az államhatalomból, se az egyházban ne uralkodjék az állam. Egyébként pedig a Kálvin (1509-1564) által felállított szabály marad mindig érvényben számára: nulla privatae, sed reipublicae: semmit magánérdekből, mindent a köz javáért.

[[paginate]]

6) A puritán életvitel

Török Pál és Székács József fölsorolásában nem szerepel, azonban a református ember karakterét meghatározó jelentőségétől nem tekinthetünk el, hiszen ez a szemlélet egy jelentős egyháztörténeti korszaknak is névadója. Max Weber (1864-1920) jól látta, hogy a református keresztyén ember aszkézise alapvetően lendített a társadalom állapotán. Ő a kapitalista gazdaság motorját vélte felfedezni a 17. századtól kezdődően a puritán életvitelben, mely gondolat persze ma már részben megkérdőjelezhető. Az viszont kétségtelen, hogy a református keresztyén ember puritánsága a tiszta és egyszerű életviteléből fakadóan az önfegyelem és a mértékletesség megvalósítását hozza magával. Ha gazdag is, nem önmagára költ, hanem másra és másnak gyűjt, fejleszt vagy adományoz. Egyszerű ruházatára sincs különösebb gondja, hiszen a puritán Medgyesi Pál felfogásában „kezdetben az öltözet csak a bűn ocsmány gyümölcsének, a szégyennek elfedezése okáért adaték első szüleinknek /…/ Testi öltözeted avégre szerzetted, hogy szemérmedet elfedezzed és testedet a hideg ellen megőrizzed”.

A reformátorok első nemzedéke nem tiltotta ugyanis, hogy úgy élj, mint egy szerzetes, csak azt hangsúlyozta, hogy ez az Istennek odaszánt élet a kolostoron kívül is megvalósítható. A ferencesek erényeinek követelménye nem feltétlenül kell, hogy csorbuljon a világi életben sem, hiszen a tiszta egyszerűség a tiszta házasságban is megélhető, ahogy a szegénység a mértékletes szerénységre fordítva, ahogy a bölcsesség, az alázatosság és az engedelmesség a mindenek elé helyezett szeretetből fakadóan a református keresztyén ember számára a Lélek gyümölcseként (Gal 5,22) és a hit társaként (2Pét 1,5-7) továbbra is maradandó érték.

Mindebből fakadóan a református keresztyén puritánsága magában hordozza a szélsőségességtől való irtózást. A janzenista Blaise Pascal (1623-1662) gondolkodásához hasonlóan a divertissement, a szórakozás – vagyis szó szerint a személyiség szétszórása kerül elutasításra. Helyette ellenkezőleg, a személyiség összeszedettsége: az elvonulás, az elmélyedés az, amit követni kíván szívből és szabad lelkiismeretéből. Apáczai Csere János (1625-1659) ezt a puritán karaktert ebben az intésben fogalmazza meg: „Ne szeress semmi mást, csak a munkát; kerüld a fényűzést és a léha társalgást! Szüntelenül keresd az alkalmat az előadások hallgatására, a tanításra és az írogatásra”. Ugyanis a puritánságnak ez a két oldala: a mértékletesség és az összeszedettség nem pusztán morális kötelezettség, hanem az isteni kegyelemre szoruló ember hálájának kifejeződése, amely lelki megelégedésként belső örömét szolgálja.

Viszont protestál a teremtett világ és az Istentől kapott javak, a gazdaság és a gazdagság, a játék és a művészetek megvetésére irányuló mindenfajta szektás elzárkózással és tiltással szemben. A felelős sáfárság itt az erkölcsi mérce, ahogy Berzsenyi Dániel (1776-1836) írja: „Nem a világi jókat megtagadni, / De józan ésszel vélek élni tudni / A bölcsességnek titka és jele”.

[[paginate]]

7) Az egyetemes és vallási felvilágosodásnak ápolása

Ennek nyomán a tudományok szabad művelésének s a tudományok templomainak, az iskoláknak gyarapítása és virágoztatása –, ahogy azt Török Pál és Székács József megfogalmazták. A református keresztyén ember hetedik karakterjegye tehát a tudományoknak, művészeteknek, filozófiának, és különösen a tanításnak komolyan vétele, ugyanakkor mindazoknak állandó figyelemmel kísérése, tanulmányozása és reájuk adott kritikai válaszadása a Szentírás alapján művelt teológia igénybevételével. Ezért nem lehet csodálkozni a református neveltetésű evangélikus Reményik Sándor (1890-1941) mindig aktuális refrénszerű felhívásán: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”. Az egyetemes felvilágosodásnak alapja magának a Szentírásnak azon látásmódja, amely valamennyi ókori vallástól különbözően és egyedülállóan szakít a természeti vallással és a panteizmussal, következésképpen ezzel a döntő szellemtörténeti fordulattal az istenképű embert fölszabadítja a természet vizsgálatára, a tudományra. Így a hit és a tudomány a református keresztyén számára sohasem ellentétek.  „A szabadság, amely minden nagy elme dajkája, tisztította, világította meg, miként az ég hatása szellemünket; az értelmünket ez szabadította fel, tágította, emelte jóval önmaga fölé” – írja John Milton (1608-1674). Majd hozzáteszi: „Minden szabadságjog közt elsőnek azt a szabadságot adjátok meg nekem, hogy tudásra szert tehessek, és lelkiismeretem szava szerint szabadon vitatkozhassam”. Az említett elmélyedés igénye megnyitja a tudás megszerzésének és a tanításnak kötelességét, valamint az életet megkönnyítő technikának és tudománynak, illetve a könyvek szeretetének igényét is. A református keresztyén ember körülményeihez képest bibliofil, könyvszerető annak rendszeres gyűjtése, megbecsülése és olvasása okán. Gondoljunk csak Árva Bethlen Kata, Ráday Gedeon (1713-1792), Teleki Sámuel (1739-1822) és Teleki József (1790-1855) rendkívüli könyvgyűjteményére, valamint számos református lelkész és tanító könyvtárára, könyvszeretetére.

A tanulás és tanítás iránti elkötelezettségnek másik területe az Isten tudományának és bölcsességének elfogadtatása éppen a történeti és természettudományos gondolkodás számára.  A református keresztyén ember ugyanis tarthatatlannak tartja a világ két részre osztását, hitre és tudományra történő kettéhasítását, hiszen az igazság csak egy lehet. A tudás ezen átfogó egységének igényét legtalálóbban Jan Amos Comenius (1592-1670) fogalmazta meg: „Mi a tudománynak, mégpedig az egyetemes bölcsességnek az iskoláját kívánjuk. Azaz olyan műhelyt kívánunk, ahol a nevelésre átadott minden növendéket mindenre megtanítjuk, ami ennek és a jövendő életnek számára szükséges”. Épp a tudás egyetemességnek ez a szemlélete vet alapot a református egyetem létjogosultságának nemcsak az 1559-ben Kálvin alapította genfinek, de az 1993-tól működő budapestinek is. Ezért az apologetikának mint a református szellem európai-világi küldetésének végső feladata az isteni igazság érvényesítése a világ minden területén. „Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem Istennek ereje az erősségek lerontására. Lerontva az okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Kor 10,3-5). Ebben a szellemi harcban, az úgynevezett erisztikus teológia művelésében a 20. század folyamán a református Emil Brunner (1889-1966) és a már említett evangélikus Paul Tillich teológusok emelkedtek ki leginkább.

Viszont protestál a természet gátlástalan kifosztása, a Kék Bolygónak, a Földnek tönkretétele és az állatok kínzása ellen. Ugyanakkor a református keresztyén ember hitét nem teszi függővé a tudománytól, hiszen ha az újabb kutatások eredményeként az megváltozna, akkor a régi tudományra alapozott hitérveit kéne föladnia. Ugyanúgy protestál a tudományos fundamentalizmussal és az abból gyökerező egyoldalú tudományos-történeti, valamint technikai világképpel szemben is, amelyeket az isteni bölcsességtől levált különböző ideológiák izmusai révén valláspótléknak, vagyis bálványimádásnak tart és megfelelő kritikával illet. Nem véletlenül nevezte szcienticizmusnak ezt a tudományos világképet Hamvas Béla (1897-1968), s bírálta ennek romboló hatását társadalometikai szempontból a francia református szociológus, filozófus és teológus Jacques Ellul (1912-1994).

Békési Sándor

Hasonló anyagaink

#Ámósz

Bibliamagyarázat kiskamaszoknak hashtag-ek (#) és szelfik segítségével.