^{Thaler Tamás felvétele}

Beosztott lelkészként szolgáltam, amikor a ’90-es évek második felében Kálvin téri Esték című rendezvénysorozat keretében tudósokat, alkotó- és előadóművészeket hívtunk meg a budapesti Kálvin téri gyülekezetbe. Ezeken a találkozókon többek között az egyébként házigazda Ritoók Zsigmond klasszikafilológus, majd Jancsó Adrienne előadóművész, Faragó Laura népdalénekes, Sellei Zoltán szavalóművész, Gryllus Dániel zenész-zeneszerző életével és hivatásával ismerkedtünk személyes közelségben.

Ezen alkalmak egyikén tisztelt meg bennünket Kő Pál szobrászművész is, akire, mint a magyar szobrászat különleges megújítójára, nagyon kíváncsiak voltunk. Bemutatkozásakor azonnal elárulta, hogy ez csak a választott neve, valójában ő születésekor édesanyja után Pataki Lajosnak (innen a Lujos) lett keresztelve, édesapja szabadulását követően pedig a Maczky Levente (innen a Ventike) névre volt jogosult. A politikai zaklatások miatt ő maga választott új nevet identitásának hű kifejeződése céljából.

[[paginate]]

A „Kő” szobrász voltára utal, noha nemcsak köveket faragott, a „Pál” pedig a nagy példakép, Lőcsei Pál hungarus mester, akinek gótikus faragott főoltárát a lőcsei Szent Jakab-templomban csodálhatjuk meg. Jankovics Marcell még a Hevesi Pál nevet ragasztotta a Perespusztán született művészre az előbbi példakép nyomán, mondván, e sok név között már úgyis mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb.

Jankovics Marcell volt az is, aki elbúcsúztatta őt 2020. június 20-án a hevesi temetőben. Beszédében Kő Pál életművének lényegét akként foglalta össze, hogy az a magyar sors páratlan ábrázolása, monumentális alkotásaiból igazi hazaszeretet sugárzik. Vitathatatlan, hogy Kő Pál szobrászművészt összességében a magyar fa sorsa érdekelte, ahogy az Makkai Sándor értékelésén át Ady Endre költészetére is jellemző. Ő maga mondotta: „Mert a fa, az számomra a minden. A fa jelenti nekem a szobrászatot.” Alkotásainak hatására rezonálva, a vátesz költő és a tanújelek szobrásza közti párhuzam magától adódik.

A Műcsarnokban megrendezett életmű-kiállítása három nagy teremben kapott helyet, amelyet végig nézve megállapíthatjuk, hogy az alkotások megrendítő erővel tanúskodnak a magyar fa sorsának alakulásáról a magból s gyökértől a törzsön és tartáson át a fejenállás szárnyalásáig. Ezek közül csak néhány jellemző darabot emelhetünk ki a hely szűke miatt.

^{A Mohácsi Nemzeti Emlékhely szoborinstallációja
Ilyés Zalán felvétele}

[[paginate]]

1) Mag és gyökér

Múltunk tárgyi kultúrájának torzóként, darabokban ránk maradt, mégis jelenünket és főleg jövőnket meghatározó műveinek művészi felidézéseit választotta előszeretettel témáihoz Kő Pál. Ezen alapokon a szobrászművész megmutatkozása „sok százados szándék, / Magyar bevárás, Úr-verte ajándék / S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.”

Kezdjük Kő Pál személyes gyökereire utaló fontos korai művével, az édesapjáról készített terrakotta fejjel, amelyet annak hat év börtön után történt szabadulásakor mintázott meg, és amelyet maga az apa festett ki s húzott a fejébe nyalka katonasapkát. Maczky nagyságos úr nyíregyházi huszártisztként osztályidegen volt, majd ráadásul Hevesen a Forradalmi Munkástanács elnöke, aki az 56-os fegyverropogás közben is védelmébe vette az ellenkező oldalon álló emberek életét is. Édesapám (1963) című szobra készítésének dátuma a főiskola elkezdésének idejére is esik, s ebből is láthatjuk, az ifjú Maczky milyen felkészült volt már a mesterképzés előtt a karakter megformálásában. De nemcsak abban, hanem a vegyes technikák, fa, textilia, üveg, kő, fém egy szobron való sajátos alkalmazásában is.

^{Édesapám, 1973}

[[paginate]]

A mészkőbe faragott Árpád-házi Szent Margit (1980) domborműve olyan töredék-kompozíció, mintha egy felfelé tartó kameramozgásnak kimerevített filmkockája lenne. Szándékos elcsúsztatással – mintegy letört darabon – a kép három fő alakjának csak vállon felüli feje látható. Balról félbevágva IV. Béla király profilja, jobbról szinte reménytelenül háttal fiának, V. Istvánnak lehajtott feje, s középen kettőjüknek, apjának és fivérének kibékítője, Szent Margit fordul szembe, a mindenkori nézőre tekintve. A mészkőlap faragásának rusztikussága olyan érzést kelt, mintha most ásták volna ki a Margit-szigeti romok alól ezt az Árpád-kori pillanatot. A polgárháborúnak és az országon belüli mindenféle ellenségeskedésnek kibékítésére felszólító csendes mementó ez a múltból kimentett lelet.

Hasonló módon a Szondy-szarkofág (1989) a gyulafehérvári Hunyadi-sírokat idézi még szándékolt kopottságában is. A Vatikán Magyar Kápolnájába bronz tervek alapján készült kődomborművek (1980), a Szent Adalbert és Szent Gellért mártír püspököknek, valamint a művész önarcképét is sarokban rejtő Boldog Özséb, a pálos rend alapítójának emlékére kifaragott több alakos, mozgalmas kompozíciók a román kori épületszobrászat és kódexfestészet hagyományát követik. A kő porózus anyaga és a formák puritánsága, úgy is mondhatnánk: szent naivsága harmonikus egységet képez és újszerű frissességet képvisel.

Vannak-e a földbe vetett magvaknak, közös sírgödörbe hányt hős ifjaknak, a megtaposott magyar sorsnak méltóbb megjelölése a föld felszínén, mint Kő Pálnak a Mohácsi Történelmi Emlékhelyen faragott fejfái? Az 1526-os mohácsi ütközetben elesett eleink tömegsírjait 1975-ben tárták fel és a visszahantolást követően a fiatal Kő Pált kérték föl az eltemetett csontok felett emlékjelek készítésére 1976-ban. Így faragta ki a csatatér távlataihoz mért 29 hatalmas fejfát a rendelkezésére bocsájtott rövid idő alatt sietve, csupán gyorsan felfirkantott skiccek alapján, amelyek a kiállításon is láthatók.  Mindegyik kopjafa más és más alakot ölt, a változatos formák között számszeríjak, török fejes kopja, égre döfő lándzsa, levágott magyar koponyákat lóbáló Szulejmán, valamint a szegény Lajos király megdermedt arca. Utolsó vonaglásával áttörve a sírt, mered ki a földből hosszúnyakú lófejekként a dac fajok úri daca. És persze a sírkert síró hangszer-krónikása, a szélhárfa, kettős számszeríj közé feszített húrokkal susogja a temető felett: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon, / Vér-vesztes, szegény szép szívünkön, / Ki, íme száguldani akar”.

[[paginate]]

2) Törzs és tartás

Kő Pálnak a következő típusba sorolható szobrai sudár derékkal bírók, egyenes törzsű és gerincű feltámadottak, újjá születettek, még akkor is, ha csak a fejet mintázta meg. Tévedés ne essék, ezek az alakok nem büszkék, semmi proud & pride, hanem hálásak a „tudom kinek hittem” nemes tartásában. Minden ilyetén szobra abbéli meggyőződésének ad hangot, hogy „ha elátkozza százszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar.”

A gipszből mintázott első Bárányos (1968) még erősen főiskolai mestere, Somogyi József szemléletének jegyében készült. Súlyos és markáns csontozatú, inkább szerkezeti rendjében, semmint részleteiben lenyűgöző „somogyis” alkotás. Érezni tartásában az ősi, mezopotámiai Gilgames robusztusságát, ugyanakkor az ókeresztyének kulcsfiguráját, a Jó Pásztort, amint az elveszett, de megtalált bárányt tartja a vállán. Ami benne már Kő Pál névjegye, az a tunika szélén bekarcolt évezredes napminták, a szuszékokon található napkörök, melyek megjelenítésének nem tudott ellenállni. Viszont még ugyanabban az évben megfaragta fából a saját, teljesen Kő Pál-i megfogalmazású második Bárányosát (1968), igaz, ez már serdülő pásztorlányka, La Bergère magyar változata.

^{Bárányos, 1968}

[[paginate]]

Kő Pál megvallotta később, hogy Somogyi József mesterének köszön mindent, emlékét a szívében őrzi. „Nagyon jól komponált, s rend volt a szobrászatában. Ez a rend olyan volt, mint a fáé, aminek van törzse, ága, levele.” Sose felejtette, hogy amikor a főiskolán a mester szétbontotta az agyagból mintázott aktját, a tanítvány értetlenségére, hogy miért tette ezt, ha előtte szépnek titulálta, azt válaszolta: „Igen, de nem mondtam, hogy jó, csak azt, hogy szép!” Művészek körében a szép nem dicséret, mert az csak egyes ízlésnek, esetleg a szépítkező felületnek, a giccsnek felel meg, mert lehet talmi és hazug is, ezzel szemben az egyetemes művészi értékítéletnek csak a jó lehet a mértékadója.

Ez a jó a teremtési rendre éppúgy érvényes, mint az erkölcsi rendre, mert az igazat szolgálja, amelynek érdekében a felületi szép áldozatul eshet. Amelyik műalkotás igaz, az egyben jó és esztétikai értelemben szép is. Arról, hogy az általa annyira tisztelt Somogyi Józseftől miért alkotott teljesen más felfogásban, azt a figyelemreméltó választ adta, hogy a mestert utánozni nem lehet, csak követni.

Egyenes tartású szobrai körébe tartozik továbbá az Ünnep (1974) és a Menyasszony a ládán (1994). Az Ünnep gyászra görnyedt anya és nászra serdült lánya frontális egymás mellé rendelése, ahogy százharminc éves barna fotókon állnak a fényképezőgép elé a családtagok. A megörökítés ünnepi alkalom, s így megmintázva ugyanúgy az örökkévalóság előtt állnak, mint az egyiptomi Mereszanh királyné és anyja, Hotepheresz mészkő alakja a IV. dinasztiából. Csakhogy nem a szemük helyén van türkiz vagy üveg betét, hanem a fiatal lánynak gombsorként a mellén és szoknyája csillámaként. Köténye alján népi szőttesek mintái bontják játékosan a merev beállítást. A Menyasszony a ládán címet viselő, Parádfürdőn felállított alkotása a szobrászművészet legszebb menyasszonyi képe. Nász és gyász mesteri egybefoglalása. A testes szuszékot idéző kelengyeláda sötét bazaltból, a hófehér mátka pedig carrarai márványból lett kifaragva. Függőleges fehér és vízszintes fekete tömegeik találkozásában a várakozás szent adventi feszültségét érzékelteti a művész. A magányos, de ragyogó menyasszony összekulcsolt kezekkel várja vőlegényét, és a ládába, mintegy koporsóba zárt múltja, szerelmese, lánysága felett rendületlen fenségességgel néz az örökkévalóra, ahogy az Egyház az Ura kezére.

[[paginate]]

Ezután a nagy magyar példaképek sora következik. Szent István (2001) kompozícióját már 1973-ban megmintázta kicsi bronzban, de a tervet fehér mészkőből csak harminc év után engedték megvalósítani és a Szent Gellért-hegy oldalában, a Sziklakápolna bejárata elé felállítani. Az alkotás kapott hideget-meleget a kritikusoktól. Kétségtelen, hogy rendkívüli és meghökkentő megjelenítése ez első királyunknak Strobl Alajos budavári vagy Sidló Ferenc székesfehérvári lovasszobraihoz képest. Maga a művész magyarázta el sokszor, és nekünk is akkor, hogy az egész kompozíciót a magas lovon ülő és erős jobbjával keresztet emelő király helyett a középkori kódexeink iniciáléinak naiv-kedves stílusában fogalmazta meg, amelyben a lováról leszállt és egy templom-makettet óvón magához ölelő Szent István azt fejezi ki, hogy vége a vándorlásnak, hazaérkeztek s e hazában a magyar egyháznak vet fundamentumot. A kompozíciót tartó alapzatot, amelybe a honalapító vascipőjének orra gyerekesen belemarkol, a feldebrői altemplom ősi oszlopkötegeinek mintájára képezte ki, utalva arra, hogy immár a templom, az egyház tartja és őrzi a szent király emlékét.

^{Szent István, 2001}

[[paginate]]

Abban az évben, amikor az István a király című Koltay Gábor rendezte filmet bemutatták, állították föl Gyöngyösön Kő Pál Károly Róbert (1984) bronzszobrát. Ennek megjelenítése aztán teljesen a Képes Krónika 69. lapja verzóján látható „A” iniciáléjának konkrét ábrázolása a gótikus sudár testtel, a hátravetett hosszú pallossal, kezében országalma és fejében a nagy karimájú vaskalap, melynek tetején hadi korona. Kettős utalás ez jelentős királyunkra és a kultúrát képviselő kódexművészetünkre. A daliás király arcát barátjáról mintázta, amelynek előtanulmánya Jankovics Marcell (1982) terrakotta mellszobra volt, most a kiállítás egyik legszebb portréja, egyesíti magában a felséges királyi herma tartását Marci nemes, hölgyszíveket megindító vonásaival. A Samu Géza (1975) festett terrakotta feje teljesen más felfogású, robusztusan kedves, nevető szoborkarikatúra a Kő Pálhoz hasonló gondolkodású, népművészetet felhasználó, mesék és balladák installációinak igen korán eltávozott szobrászművészéről. Szécsi Margit (2003) és Nagy László (2009) költőházaspár fejszobrai, melyeknek a kiállításon gipszből készült tervei láthatók, bronzban is felállíttattak Budapesten. Mindkettő ókori ihletésű alkotás, Szécsi Margit jellegzetes bubifrizurával keretezett markáns arca az egyiptomi reformuralkodó, Echnaton fáraó vonásaival rokon, míg Nagy László babérkoszorúzott fejével Julius Caesar büsztjét idézi.

             
^{Jankovics Marcell, 1982                                                                                                   Kossuth, 1973}

Visszatérve a teljes alakos plasztikákra, Kodály (1971) letisztult tartása és enyhe meghajlása csupa zene és szellem. Kossuth (1973) kikerics sárga textil kabátba, valódi strucctollas kalapba öltöztetett diófa bábuja – a művész bevallása szerint – a vékony dongájú, fiatal jurátust ábrázolja, játékosan ellensúlyozandó az akkor unos-untalan hangoztatott forradalmi ideológiát. És említsük meg még e példaképek között a pásztorköltő, Sinka István (1988) Vésztőn felállított bronzszobrát, az örök magyar vád megtestesítőjét, a legkisebb fiúból lett győztest, de a szelíd Jó Pásztor tartásában. Ahogy Kő Pál említette, e szobrán kívül kezei közül Sinka pásztorbotja is kivirágzott, amely installációra a kiállításon is rácsodálkozhatunk. „Ráakasztottam a Bibliát, csizmáját, amelynek szárára írta verseit; gledícsiatövist, amilyet Krisztus feje köré illesztettek a kereszten; egy vakító kék inget, amely a parasztemberek ünnepi viselete volt. Rákerült egy Mongoliából hozott kötőfék is, mert nekem a ló, a táltos és a magyar ember valahol egy fogalom, egy kultúrkör.” És valóban, a pásztorbot visszakanyarodó végén kicsi ősi lófej, nemcsak a mohácsi fejfák idézete, vagy az avar kori bőcsi lófejé, hanem burjáti sámánbotok végződéseinek mása is.

[[paginate]]

3) Fejenállás és szárnyalás

Kő Pál alkotásainak a leletmentés és a példaképek előtti tisztelet mellett harmadik típusa a megbolondított attrakció, az örömteli bukfencezés bizonyítása, hogy íme, plasztikákkal is lehet felszabadultan és lelkesen lebegni, a lehúzó erőktől elszakadva boldogan repülni. Jöhet gúzsbakötés és fájdalom, „De addig sírva, kínban, mit se várva / Mégiscsak száll új szárnyakon a dal”.

Ez azzal kezdődött, hogy Brueghel halála (1972) körülményeit bemutató tusrajza ars poétikájává vált. A lerajzolt test köré fontosnak tartotta leírni az esetet is: „Váratlanul halt meg 1569. szeptember 5-én. Falun érte a halál, amikor fejjel lefelé akart megfigyelni egy tájat: lehajolt, hogy átnézzen a térde között, és agyvérzést kapott.” A lehajoló és lábai között visszatekintő Brueghel alakja – aki valójában Kő Pál – vízben tükröződve úgy néz ki, mintha égre meredt hajával, szarvaival maga az ördög csimpaszkodna a művészbe. Mindenesetre tomporát a nézők arcába tolva és fejjel lefelé tekintve, ez a szemlélet a világ feje tetejére állított voltát hivatott ábrázolni szobraiban is.

Ki is lenne a fejenállásban és szárnyalásban Kő Pál példaképe az európai művészetben, mint a „Hegedűs a háztetőn”, „Szerelmesek Párizs felett”, vagy „A fehér keresztrefeszítés” festője, Marc Chagall. Igen ám, de ő a festészet két dimenziójában szabadon lebegtetheti figuráit, de a súlyos anyagban és tárgyként létező szoborban ez a zsonglőrködés hogyan lehetséges? Ennek megvalósítható módján kísérletezik a Chagall és én (1972) című faszobrával, amelynek mind elülső, mind hátsó oldala izgalmas jelenettel lepi meg a kíváncsiskodó nézőt. Dőlt lábú festőállványra helyezett tábla az egész kompozíció, melynek előoldalán Chagall integet felénk, mellette bevésett héber felirat, amit Kuti József balatonkenesei református lelkész írt ki a szobrász számára a Károli-féle magyar fordítással együtt: „Akkor az Úrnak lelke reád fog szállani, és velök együtt prófétálni fogsz, és más emberré leszesz” (1Sám 10, 6). Chagall körül pedig a tábla peremébe kapaszkodva és könyökölve, fejjel lefelé és ablakból kikandikálva mesebeli kisemberek apró figurái. Az egésznek hátoldalán pedig teljes testével maga Kő Pál csimpaszkodik a képkeretbe az ő prófétai alkatként odaadott életével, hogy ő is részesüljön az áldásból.

   
^{Chagall és én, 1972}

[[paginate]]

A fejenállás ragyogó példája a Delila (1975) című szintén fából faragott izgalmasan szép szobra. Ez egy fejjel lefelé, kézen álló, finoman megmunkált, lenyűgöző és csábító női akt, magasba ívelt törzsének vonalában felfelé ácsingózó, hullámzó lábaival, mint egy égre törő írisz. Vegyes technika ebben az, hogy arca szégyenét lelógó valódi haj takarja, utalásképpen Sámson vesztét okozó árulására. Aztán láthatjuk a kiállításon a Kislány arany fülbevalóval (1971) című egészen szokatlanul komponált, diófából faragott szobrát, kis széken álló leánygyermekkel, ahogy családi fényképeken állították be hajdan. A fülében himbálózó ékszer olyan büszkeséggel tölti el, hogy ugyan bizonytalanul roggyant lábacskáival, de nagylányként a felnőttek közé kíván magasodni. Vagy a Fiú a kakassal (1984), amely az ifjú legényke harsány, színpompás örömét sugározza. Kiskakasként úgy ül harsogón a valódi kakas hátán, mintha mesebeli griffet lovagolna és kukorékolná világgá: „Ifjú szívekben élek s mindig tovább, / Hiába törnek életemre / Vén huncutok és gonosz ostobák, / Mert életem millió gyökerű.” A fafaragások sorában a Szerelmespár (1975) pedig az időskori együttlét szárnyalásának és összeforrottságának apoteózisa, ahogy a súlyos testű asszony párjának hátába markol és lábaival átkarolja az őt hordozó férfi derekát.

^{Fiú kakassal, 1984}

[[paginate]]

És akkor már a repülés boldogságához érkeztünk el. Németh Miklós Attila leírása őrizte meg számunkra Kő Pál lelkes elbeszélését kitelepítésük gyermekkori élményéről, amikor egy szomorú szombati napon sorstársuk, Patay András, volt tüzérszázados kezében villant a kard. „Sütty! Patay százados kirántotta hüvelyéből, aztán a hintó elé fogta a Sohát és a Reményt! És mintegy görög hadvezér a harci szekerén állva vágtatott kifelé a mezőre…Csááá! Ordította és tényleg gyönyörű volt, ahogyan a Remény és a Soha szinte úszott a homokos úton, a szőlők fölött, a napfény pedig bele-belehunyorított a tiszti penge villanásába! És az adott neki tartást, hogy ott van a fejében, a kezében, a szívében a tenger nagy tudás, a hazája iránti szeretet.” Ebből az élményből született a mindenkori magyar géniusz fából faragott szobra, a Táltos (1972), a dimbes-dombos táj és a templomos falu fölött száguldó lóalak, simára csiszolva, hogy a száguldástól még a sörénye is belesimuljon a nyakába. Ezért nevezte ezt a plasztikáját Melocco nyúzott nyúlnak. „Sima a ló? Az lehet, hogy sima, de az íve!” – védte meg alkotását Kő Pál. A Táltos íve a lényeg, ami időben és térben átfogja a megmentésre ítélt magyar világot.

„A madár nekem maga a szabadság” – vallotta mindig Kő Pál, s elkészítette a Nagy Kék Madár (1975) címet viselő vegyes technikájú, festett szobrát. A régi parasztház teteje felett repül el éppen Maeterlinck magyarul elképzelt boldogsága, az ábránd, a kék színű kiterjesztett szárnyú daru, az elkívánkozó vágy egy távoli szabadság felé, mely után kapkodva nyúl a fiatal. Mindeközben a ház mellett magasodó nagymamának szívóssága és keménysége őrzi rendületlenül az otthonnak, a házának és a hazának értékeit.

^{Nagy Kék Madár, 1975}

[[paginate]]

Ezzel szemben a magyar szabadság véres madara tőrbe van csalva, drótkerítések közé zuhan, ahogy a Magyar Messiás (1977) kompozíciójában ábrázolja ezt a művész. Ilyen döbbenetes a Kondor Béla emlékére (1976) faragott festett fa dombormű is, amely a nagy külvárosi festő utolsó, önkéntes kizuhanásának állít emléket. „Mert hiába lett acélból itt a szív, / Szép ember szívként szikrázni ha akar: / A honi rozsda megfogta, megette.” Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy a Szárnykészítő (1975) kalitkába zárt börtönében már csak madárszárnyakat fest magának, de annak ellenére, hogy nyitva a kalitka ajtaja, nem kívánkozik el. Az odabent gubbasztó és alkotó embert Balázs János cigány festőről mintázta a szobrász, s ezzel az installációval egy „filozofikus állapotot” szándékolt bemutatni, nevezetesen azt, hogy akár börtön, akár remete barlang vagy belső zárt szoba, ahol az imádság igazán jön a szájra, az alkotó ember számára a magára figyelés és az összpontosítás alkalmát teremti meg.

És végül Kő Pál kreatív lelkületének megközelítéséhez még említsük meg azt a rózsaszíneres mészkőből felállított sztélét, amely a magyar fa sorsához családja sorsának egy epizódját társítja. A Születéskő (2006) Bálint fia világra jöttének állít emléket, aki 2001. augusztus 6-ra virradóra az M3-as autópálya mentén a 63. kilométernél, a horti árokban született meg. A kőtáblát egy nyurga fatörzs osztja ketté, mindkét oldalán római kapitális betűkkel kivésett szöveg rögzíti a születés tényeit. A középen végig húzódó fa lent magoncból felnőtt hosszú törzsön át bimbózó ággal végződik a magasban. S azóta a bimbóból kivirágzó és beért gyümölcs nem esett messze a fájától, mert Maczky-Kő Bálint a győri Nemzeti Színház művésze lett, ahogy a szobrász többi gyermekei is, Kő Boldizsár grafikus, Kő Virág pedig festőművész, valamint a vitéz nagypapa hagyományát követő Maczky-Kő Benedek a Ludovika teniszedzője lett.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán, / Az Élet él és élni akar, / Nem azért adott annyi szépet, / Hogy átvádoljanak most rajta / Véres s ostoba feneségek. / Oly szomorú embernek lenni / S szörnyűek az állat-hős igék / S a csillagszóró éjszakák / Ma sem engedik feledtetni / Az ember Szépbe-szőtt hitét, / S akik még vagytok őrzőn, árván, / Őrzők: vigyázzatok a strázsán.” (Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

Békési Sándor