A felelősséggel húzott vonal

A művészet igényességének etikája Szalay Lajos grafikáiban

Nulla dies sine linea” – vagyis: „nincs nap vonal nélkül” – tartja a latin mondás. Az idősebb Pliniustól eredő, valójában Apellésznek, Nagy Sándor udvari festőjének gyakori mondása arra utal, hogy „sohasem lehetett annyira teendőkkel zsúfolt a napja, hogy ne gyakorolta volna művészetét egy-egy vonal húzásával.” Valamennyi nagy művész – legyen az festő, grafikus, szobrász, költő vagy zenész –, azóta is zsigereiben hordozza ezt a belső parancsot: egy nap se múljék el vonás nélkül! Liszt Ferenc jegyzi meg egy helyen: „Ha egy napot nem gyakorolok, azt már észreveszem, ha kettőt nem, azt már a közönség is észreveszi”. Valójában a művészi alkotás minősége mögött mindennapos megfeszített munka rejlik, a közönség számára láthatatlan alkotói műhely titkaként. Ismert az a kínai anekdota, amely arról a festőről szól, aki egy kakas festésére kapott megbízást. A művész egy esztendő elteltével a megrendelő előtt pár perc alatt bravúrosan meg is festette a kakast. Amikor a megbízó sokallotta a képért kért összeget e rövid munkáért, a festő bevezette műhelyébe, ahol az elmúlt egy év gyakorlásának bizonyításaként a helyiség zsúfolásig tele volt kakasokat ábrázoló gyakorlólapokkal. Hasonló dolgot sejtet Giotto, firenzei festő esete, aki a rajzművészet mestere is volt egyben. Úgy pályázott a Szentszék megrendelésére, hogy az üres papírlapon csak egy lendülettel kikanyarított kör ecsetrajzát küldte el. Az egyszerű kör rajza annyira meggyőzte a pápát, hogy a kész festményeikkel bemutatkozó mesterek közül őt kérte föl a Szent Péter templom néhány képének megfestésére. Ugyanakkor a máig fogalommá vált „Giotto köre” mögött számtalan körnek sok-sok elrontott s többé-kevésbé sikerült próbálkozásai húzódnak meg a mindenkori művész mappájában.

                   A lélek és a test (1960 körül) tus, papír

[[paginate]]

A „nulla dies sine linea” mondás tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyszerű vonal a művész igényességének és erkölcsi felelősségének tanúja. Egy vonal bizonytalan vagy kényszeredett odavetése, a „jó lesz, elég lesz nektek így is” nyeglesége lehet közömbös, felelőtlen gesztus, kóklerség vagy szélhámosság jele, de nem az igaz emberé. A felelősséggel meghúzott vonal ezzel szemben a hitelesség mércéje, a jó és a rossz, az élet és halál közötti szoros mezsgye. A Jézus által említett keskeny út. A felelősséggel meghúzott vonal az igen-igen és a nem-nem kimondott egyszerű tisztasága és átláthatósága mindenfajta sanda vagy felelőtlen esküdözéssel szemben. A felelősség kérdése nem a feladat nagyságának függvénye, nem arról van szó tehát, hogy egész templomot betöltő hatalmas freskónál feltétlenül számít az alkotó hozzáállása, míg egy egyszerű vonalrajznak nincs tétje. Ortega y Gasset spanyol filozófus Goya-elemzésében hívja fel a figyelmet arra, hogy „a rajz a festészet lelkiismerete, az az alkotóeleme, amelynek erkölcsi-magatartásbeli megfelelőjét felelősségtudatnak nevezzük”. A felelősség igénye még a legegyszerűbb megnyilvánulásban, egy közönséges vonal meghúzásában is etikai kérdés, mert az egyszerű alapgesztusokra épül minden összetettebb feladat. A nagy művészeknél, a megbízható mesterembereknél a szakmai felelősség a teljes alkotói élet ilyen választékosságában ismerszik föl.

Ábrahám áldozata (1969) tus, papír

[[paginate]]

A Reformáció 500 ünnepi megemlékezései közt az egyik kiállítás-sorozat éppen erre, az egyszerű vonalrajzban képviselt erkölcsi felelősségre hívta fel a figyelmet. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem szervezésében létrejött ezen vándorkiállítás elindult Debrecenben, megpihent Kolozsváron, végül Budapesten, a Várkert Bazár Testőrpalotájában érkezett be. A tárlat anyagának fő képviselője pedig az a Szalay Lajos (1909-1995) grafikusművész volt, a modern magyar grafika atyja, aki a leglátványosabb példa erre az alkotói igényességre és erkölcsi felelősségre. A budapesti záró ünnepi alkalmon az ő tollrajzaihoz csatlakoztak hasonló kvalitású művészek, úgymint Borsos Miklós, Tóth Menyhért, Kondor Béla, Csernus Tibor és Péreli Zsuzsa alkotásai. A kiállítást méltón dokumentálja A Biblia nem mindenkié címet viselő kétnyelvű reprezentatív kötet Kókai Nagy Tímea és Kókai Nagy Viktor szerkesztésében jó minőségű reprodukciókkal és számos szerző reflexióival.

A tékozló fiú hazatérése (1970 körül) tus, papír

A reformáció ünnepének jegyében rendezett tárlaton bemutatott Szalay Lajos grafikáknak azonban nem a válogatott bibliai témájuk, hanem vonalainak felelős igazsága rendítette meg a nézőközönséget. Ilyen magas színvonalon a vizuális nyelven elmondottak nem illusztrálnak, vagyis nem történeteket beszélnek el, hanem önmagukban történések. Nem közvetítenek, hanem közvetlenül a rajzok képviselik az Isten és ember közötti drámát. Ha össze akarjuk foglalni, hogy Szalay Lajos tollrajzaiban a felelősséggel húzott vonal miképpen igaz beszéd, akkor művészetének három sajátos szempontja felől kell megközelítenünk alkotásait: az üzenet kényszere, vallásosságának emberképe, valamint a feszültség karaktere szerint. Mindhárom vonatkozásában segítségünkre van Bakonyi Péter (szerk.) nélkülözhetetlen interjúkötete (1987) a mester személyes vallomásairól.

Júdás (1980 körül) tus, papír

[[paginate]]

Az üzenet kényszere vezeti Szalay Lajos rajztollát, nem egyszerűen a valóságot ábrázolja, sőt egyáltalán nem mímeli a látott világ felszínét. Sokkal inkább a felszín alatti erőket, okokat, kényszereket hozza felszínre, s ettől annyira „nyomorékos” a rajza, ahogy ő fogalmazza. Viszont az általa megjelenített üzenet nem fordítható szavakba, az csak a vizualitás nyelvén: a vonalvastagságban, a pacniban, az elhelyezésben, a kihagyásban és a torzításban fejezi ki magát. A művész szavaival „a viszony nem értelem és értelem, hanem egyensúlyok és egyensúlyok közötti.” Szalay ezzel nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet, nevesül arra, hogy a képzőművészeti kritikának saját értelmezése feltételeként meg kell találnia azt az „episztemológiát”, amely a képzőművészeti elemek tárgyalására vonatkozik, az irodalmi tartalmak erőszakolt emlegetése helyett. Szalay rajzainak üzenete paradox módon csak akkor nyilvánul meg, ha a vonalrendszerek nyelvezetében az el nem mondhatóság válik a művészet igazi területévé. Egyébként minek kéne lerajzolni azt, ami szóban úgyis elmondható. Rajzolás magáért a rajzolásért van. A görög graphé és a magyar írottas szavaknak írást és egyben rajzot jelentő kettős értelmében Szalay képíró, aki rajzait inkább írja, mint rajzolja, ahogy ő maga mondja: „vizuális formába öntött verseket rajzolok”.

Dávid és Betsabé (1965 körül) tus, papír

[[paginate]]

Vallásosságának emberképe jellemzi Szalay Lajos tollrajzait. Igazából az ember az ő üzenete. Nincsenek tájképei, csendéletei, csak antropológiája van. „Ami nem emberi, az tőlem idegen” – formálja a maga számára Terentius szállóigéjét. Az emberen pedig annak mélységét, a személyiséget érti, amely művészetének dimenzióját adja. Azonban azt is tudja, hogy az emberről csak vallásos élményen keresztül lehet beszélni, emberismeretet csak Isten-ismerettel együtt lehet szerezni. Jézus-hitében látásának optikája alapvetően vallásos, olyan katolikus és akképpen egyetemes szemlélet, hogy nem a bibliai történetet illusztrálja valójában – legyen az a Genezis című sorozata akár –, hanem azt a lépegető valóságot képezi le, amely a teremtéstől a Jézus Krisztusig végigment. Ember- és személyiségábrázolása megértésének kulcsa az ecce homo kinyilvánítás, amely nemcsak Jézus megaláztatására és keresztre feszítésére, hanem minden ember felfeszítésére mutat rá, „a létezésnek arra a szörnyűségére, amelyben ma élünk”. Jó teológiai látással állapítja meg, hogy „mi vagyunk saját magunk Káinja és saját magunk Ábelje is” anélkül, hogy akár a számára idegen református teológia korrupt emberét vallaná-vállalná, vagy közönséges pszichologizálásba bonyolódna.

Jákob tusája (1966) tus, papír

[[paginate]]

A feszültség karaktere a harmadik sajátossága felelős és igaz vonalvezetésének. És most tollrajzaiban húzott vonalainak barázdáira közelítünk rá, az anyagismeretére és a mesterségbeli tudására. Ezek nélkül nincs üzenet. Az anyagismeretet és a mesterségben való elmélyedést nélkülöző kóklerség kénytelen „lila gőzökben” magyarázkodni a fusimunka fölött, amely – lehet, hogy éppen divatos – de valójában hazugság, mondjuk ki őszintén: felelőtlen erkölcstelenség. Szalaynak nincsen szüksége szavakra, a képek maguk beszélnek. S azért van a rajzainak üzenete, mert alaposan érti a mesterségét és jól ismeri művészetének anyagát. Az olasz papírnak tust megtartó felületére rajzol, szétfolyató hátulját kerüli. Nem mindegy a tollszárba fogott hegy bekoptatásának foka és dőlésszöge, fonákjával való használata sem, mert csak így engedelmeskedik szétnyílása a vonalak megfelelően változó vastagságának, s ha kell a pacni ejtésének is, hogy aztán abból odaillő, fekete folt, lényegi elem legyen. Ráadásul a „tollrajzban nincs radírozás. Az úgy rossz, ahogy van. És úgy kell érte vállalni a felelősséget, ahogyan először sikerült” – vallja meg azt a mentalitást, ami többről szól egy rajznál.

Áldozat (1966) lavírozott tus, papír

[[paginate]]

Ezzel a technikai tudással már tud élni, és képes érvényre juttatni önmagát. Szalay saját vonalvezetésének szellemi folyamatát már így írja le: „Bennem az élet, mint mindenkiben, akkumulált egy bizonyos elektromos mennyiséget, amelynek aztán kialakult a személyem által vezérelt feszültségkaraktere. Ezt én is, mint mindenki, le akartam vezetni, ezért megcsináltam magamnak azt a vonalhálózatot, amelyen ez az elektromos feszültség maradék nélkül levezetődhet”. Ebben a magas töltetű kisüléses folyamatban is előjön a felelősségtudat, amikor ezt teszi hozzá: „Nekem egyetlenegy kötelességem van: érezni azt a feszültséget, amely bennem van, és az általam elképzelt szakszerűséggel kifejezni”. Így igyekezett „vonalán kapni az igazságot”, hogy amikor a létezésről szól, maga legyen az igazság. Úgy érezte, erre a csúcsra már nem képes eljutni, ahogy senki sem, de a szándék sohasem lehet kevesebb.

Özönvíz (1966) lavírozott tus, papír

Szalay Lajos sem életében, sem műveiben nem volt képmutató. Ahogy tollrajza közben a vonalvezetésből gyakran túlsercent a tus, úgy sercentek ki szájából olykor az ízes káromkodások, ezért őszinteségében sohasem a „nyomorékos” vonalain és nyomdafestéket nem tűrő szavain pirulunk el, hanem azon az igazságon, amely tükröt tart a mi emberségünknek.

Békési Sándor

 

Hasonló anyagaink

Hívőket akarok toborozni

R. Törley Mária római katolikus szobrászművész a reformáció ötszázadik jubileumára megalkotta a Kárpát-medence legmonumentálisabb reformációs emlékművét. R. Törley Máriával Krasznai Andrea beszélgetett.