ÁLDALAK, URAM

_{„Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.”
        (Ady Endre)}

     Áldalak, Uram, mert megtapasztalhattam a szegénység aknamezőit,
       a bíborral álcázott aggodalmat, és a bársonnyal palástolt félelmet.
Köszönöm, hogy megteremtetted számomra barátaimat, és engem is nekik!
     Köszönöm barátaim az ínségemben felém nyújtott, segítő kezeteket!
  Mert általuk acélozta meg Isten a szelíd szívemben szendergő szeretetet.
 

REMÉNY ÉLTET

Szó, amit a porba rajzolsz,
s az első szél porral eltakarja.
Seb, ami lelkedben viszket,
ám rest az angyal, hogy megvakarja.
 

Álom, ami hiteget csak,
hínármosolyával átnyalábol,
végül sehová sem cipel –
Nem ment ki téged léted nyarából.
 

Hőség, forrócskán égető,
de telet kívánnál már helyette,
bár rég beleundorodtál
a jócskán átfagyott-hűlt szívekbe.
 

Remény éltet, napról napra
kecsegtetve láthatatlan jobbal.
Isten törli meg arcodat
majd, s beárnyékol a csillagokkal.
 

ÖNÉPÍTKEZÉS

Sorsomba zártan szédülök,
leomlok, újraépülök.
 

Tégláról téglára rakom
magam a magyar ugaron,
 

mert nem engedi jellemem,
hogy elássam a szellemem.
 

Szívem fészkében szeretet.
Isten tesz fölém cserepet.