Most először jutottam el a Keresztény Színházi Fesztiválra, az Újszínházban április 28-án este Páskándi Géza Lélekharang című drámáját néztem meg. Ma is komoly mondanivalót tartogató történelmi eseményről szól a darab. Egy apolitikusnak tűnő szabósegéd az akkori világ egyik legnagyobb ura, Ferenc József császár elleni merényletét dolgozza föl. A drámából több-kevésbé kiderül, hogy a gyilkossági kísérlet oka a bosszú volt, a fiatal fiú az 1848-49-es forradalom és szabadságharc véres megtorlása miatt támadt a császárra. A sikertelen késszúrást követően magyar vallatót kap Bécsben. Egy olyan katona személyében, aki egyszerre küzd saját lelkével, osztrák feletteseinek bizalmatlanságával és saját földijeinek vélt, vagy valós kritikájával.

A dráma rengeteg izgalmas kérdést vet föl. Egyrészt a merénylő szemszögéből gondolkodik arról, hogy van-e értelme az önbíráskodásnak. Hogy mi történik, ha a felhatalmazott vezetők nem teszik a dolgukat megfelelően, illetve egyáltalán ki ítélhet arról, hogy mi a megfelelő, és mi a rossz irány. Emellett ízlelgeti azt is, le lehet-e egyetlen késszúrásnyi tömörségre egyszerűsíteni a világpolitikát. És ha már valakinek van erre mersze, kell-e számolnia a következményekkel (a merénylet után ugyanis, a szabadságharcot lezáró terrort további megtorlások követték). Másrészt pedig a vallató nézőpontjából elmélkedik például arról, hogy egy idegenbe szakadt, osztrák urainak megfelelni akaró katona lelke hol roppan bele a karrierje és hazája iránti elkötelezettsége közötti vívódásba. Illetve, hogy ki mellett kell egy magyarnak valójában letennie a voksát – a császárt megtámadó honfitársa és családja, vagy nyakon szúrt ura mellett?

A darab tehát izgalmas, fontos kérdéseket feszeget. A címe ráadásul nagyon érdekes utalás, hiszen lélekharangnak általában a templomok legkisebb harangját hívják. Ezeket önmagukban pedig csak akkor kongatták meg, ha halálesetről akartak hírt adni és imádságra hívták a gyülekezet tagjait, így kérve őket, hogy kísérjék imáikkal az utolsó földi útjára induló megboldogultat. A szerző tehát így utal a szabósegéd életének legmélyebb válságára, amelyet a dráma is feldolgoz.

[[paginate]]

A mód azonban, ahogy április 28-án ezt a rengeteg gondolatot és tartalmat színpadra vitték, már közel sem annyira figyelemfelkeltő, mint maga a dráma. Lehet mindenkinek rossz estéje. Lehet lázas a színész. Izgulhat is, aggódhat a szeretteiért, felhívhatják aznap délután, hogy be kéne ugrani valaki helyett. Művészek között nőttem föl, tudom, hogy megy az ilyesmi. Afölött viszont, ha ebből a néző is érzékel valamit, többnyire már nehéz szemet hunyni.

Hogy április 28-án a színészeknek nehéz, vagy rossz estéjük volt-e, küzdöttek-e betegséggel, elvonták-e a figyelmüket családi gondok, egyéb problémák, nem tudom. Az viszont biztos, hogy a színpadra álmodott dialógusok az artikuláció hiánya miatt furcsán erőtlenre sikerültek és a karaktereket is üresnek éreztem. A színészek hányaveti, néhol ripacs, néhol értelmezhetetlenül tanulatlannak tűnő játéka nagyon zavaró volt. Ebből kifolyólag pedig nem igazán volt olyan művész a színpadon, aki élettel töltötte meg a rendelkezésre álló – igaz egészen minimális díszletet. Fontos azért megemlítenem azt is, hogy a rendezés a színpadon kívül a nézőteret, sőt még az egyik erkélyt is használta, ami egészen izgalmas élmény volt, a darabot viszont sajnos ez sem tette emészthetőbbé. Ezek mellett a különböző színházi bakik csak még nagyobb kihívássá tették a mondanivaló megértését. Nehéz volt úgy belehelyezkedni a magyar történelem egyik fontos korszakát feldolgozó drámába, hogy teljesen váratlanul technikai szünetet jelentettek be – mivel vélhetően gondok adódtak a hangosítással. De az sem könnyítette meg az estét, amikor színpadról a díszlet mögé igyekvő, az Újszínházat valószínűleg kevéssé ismerő színész agyrázkódást sejtető, és a közönségből is hangos „hűhákat” kiváltó lendülettel ütötte be a homlokát a színpadi lejárat ajtófélfájába. Az pedig már csak hab volt a tortán, amikor egy olyan színész és olyan ruhában jött ki az este végén meghajolni, akit, és amit egyszer sem láttunk az este folyamán. Lehet, hogy valamelyik tömegjelenetben szerepelt ő is, bár abban biztos voltam, hogy ezt a kosztümöt és ezt az arcot ebben a darabban aznap este nem láttam.

Elképzelhető, hogy volt olyan néző a közönség soraiban, akit lenyűgözött a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház színészeinek előadása. Én mindenesetre nagyon kínosan éreztem magam, miközben a kabátomért igyekeztem. És ezt nagy hibának tartom. Hiszen ma is rengeteg magyar él külföldön. A politikához ráadásul mindenki ért, vérmérséklettől függően pedig gond nélkül eljuthatnak ma is sokan az önbíráskodásig. Gondoljunk csak a közösségi felületeken terjedő álhírekre, majd az ezekre érkező, teljesen esztelen és minden racionalitást nélkülöző verbális erőszakhullámokra.

Gondolat, téma bőven akad Páskándi drámájában, el lehetne ezeken merengeni hazafele a villamoson, lehetne róluk jókat beszélgetni, még akár drámapedagógiához is használni a történelemoktatás részeként. De csak akkor, ha a tartalmat nem fedné el a forma szegényessége. Bizonyára volt már, vagy legközelebb lesz jobb estéje a színészeknek.

Szűcs Péter

^{http://szinhaz.org/  Fotó: Bartók Kamaraszínház}