Lezsák Sándor: A rozsdás kések ellenében.
Válogatott írások.
Kairosz Kiadó, 2018
A legkülönbözőbb élethelyzetekben, alkalmakon elhangzott beszédek gyűjteményes kötete. A jeles költő, próza- és drámaíró Lezsák Sándor más-más zsánerű szónoklatokból szerkesztett könyvének egyik elvitathatatlan érdeme, hogy kiválóan dokumentált. Másik fontos erénye: magas röptű, irodalmi színvonala.
Minthogy alább politikus-író, vagy ha úgy tetszik, író-politikus tematikájában szerteágazó könyvéről fogunk szólni, jegyezzük meg elöljáróban, hogy a politikusoknak – a dolog természeténél fogva – rendszeres és tartalmas kapcsolatban kell(ene) állniuk az emberekkel, különösen azokkal a személyekkel és/vagy személyiségekkel, akikkel a közösség érdekében együtt munkálkodnak. Milyen természetű tevékenyég tehát a politikai, merül fel a nem mindennapi kérdés? Hogyha őszinte és igaz, akkor elkötelezett, szolgáló. Lezsák Sándort, a Magyar Országgyűlés (első) alelnökét népben-nemzetben gondolkodó, érző, nemzetét féltő, nemzetünket feltétlen szolgáló embernek ismerjük.
Manapság, sajnos, elterjedt – különösen a fiatalabbak körében, de az idősebb agymosottak között is elég gyakori –, hogy szemberöhögnek, jobb esetben csak legyintenek, ha meghallják ezt a szót: szolgálat. Aminek számos oka van, de tisztázása messze meghaladná ennek az ismertetőnek a keretét. Mi azonban mondjuk ki határozottan, hogy a hiteles (nem megélhetési!) politikusnak igenis szolgálnia kell. A nemzettestben (anyaországban) működve is! Kisebbségi sorban, idegenbe szakadt nemzettestvéreink megmaradásának pedig ez az egyik alapfeltétele.
Bár furcsán hangzik, a politikum olyan szorosan összetartozik az etikummal, hogy hosszabb távban létezni sem tudna nélküle. Küzdelmük dicstelen, versenyfutásuk kényszerű és örök. Mert a politika elsődleges célja a hatalom megszerzése és megtartása, amihez az eszközökben nemigen válogat; az erkölcs viszont mindig a humánum (a minél kevesebb áldozathozatal) felől közelíti meg a társadalmi élet drámai, sőt nemegyszer tragikus mozzanatoktól sem mentes bonyolult jelenségvilágát. Ugyanakkor, amúgy mellékesen, de cseppet sem jelentőség nélkül valóként jegyezzük meg, hogy e tekintetben a politikai hatalmak, politikai gyakorlatok között óriási különbségek vannak. Jól tudták azt már az antik görögök, és a későbbi korok bölcsei is, hogy a jó politika segíti az erkölcsöket, a jó erkölcsű polgár(ság) pedig gyámolítja az elfogadott, prosperáló társadalmi életet.
[[paginate]]
A politikusi feladatokat is ellátó Lezsák Sándor írónak, költőnek – jelzett erényeiből eredően – elég gyakran kell „közösségi alkalmak szónokaként” közszereplést vállalnia. „Ha sokan látják benne a politikus személyén túl az emberi tisztességet és megbízhatóságot – jegyzi meg Bíró Zoltán, az előszó írója –, akkor sokan sok helyre hívják.” Mert az érintettek érzik: „köze van azokhoz, akikhez szólnia kell, vagy akikről szól.” Mint jeleztük, A rozsdás kések ellenében válogatott szónoki szövegek gyűjteménye, ámde olyan szövegeké, ahol a politikai (nem pártpolitikai!) célú beszédek – üzenetükben – „közéletiek” (Bíró Zoltán).
Megfontolva a helyzetet, helyénvalóbbnak és szerencsésebbnek érezzük, ha az alábbiakban inkább tallózunk a kötetből, semmint gyakran háborgó vizeken evezve – netán melléfogva – bölcselkedünk. Így alkalmasint hívebben érzékeltethetjük a szövegek irodalmi színvonalát, gondolatgazdagságát és a szerteágazó tematikát is.
Az élet törvénye szerint „sorra távoznak körünkből véglegesen a nemzedéktársak”, s búcsúztatni kell a tegnapi küzdőtársat, barátot, díjakat, kitüntetéseket átadni. Püski Sándortól, Pozsgay Imrétől vagy Csurka Istvántól hosszan visz az út visszafelé a történelembe: Rákóczyhoz, Bethlen Gáborhoz és a többi nagyokhoz. Rendkívül fontosnak és időszerűnek véljük, hogy helyet kapott a kötetben a balliberális harcosok által fasisztának vagy antiszemitának bélyegzett író Nyirő József, a politikus-államférfi gróf Teleki Pál és Horthy Miklós is. Kiemelkedő tevékenységük és személyiségük vállalása, „munkásságuk újraértékelése” Lezsák részéről bátor politikai és erkölcsi vállalás, a kötet egésze pedig értékmentés. Az igazság szolgálata nem ritkán bizony merészséget, elszántságot követel, mert a kerékkötők hada mindig ugrásra készen vár a „kedvező” alkalmakra. Szerzőnk igazság követelő bátorsága példaértékű, követendő.
Az eltávozottaktól vett búcsúbeszédek (19) közül – helyszűke miatt – itt csupán a legismertebb személyiségekről – Püski Sándor, Csurka István, Borbándi Gyula, Pozsgay Imre – szóló búcsúvételekbe pillantunk.
Püski Sándor, a magyar könyvkiadás heroikus alakja a legnehezebb pillanatokban is határozottan vallotta a zsoltár kezdő sorát: „Segíts Uram, mert fogynak az igazak!” Fennen hirdette, hogy a szellemi erőteret megújító Németh László-i harmadik út „a saját nemzeti út minősége jegyében, a történelmi haza javára mozgósítani kötelességünk.” Ez a felszólítás erejű meghagyás az évtizedek múltával sem veszített időszerűségéből, sőt mára egészen sürgetővé vált, „ hogy a nemzetgyilkos disznófejű nagyurak tékozlása és tobzódása idején a magyarság érdekében dolgozzunk olyan megvalósítható programok és magatartásformák kialakításán, amelyek segítségével a nagyobb létbiztonságot, a magyar társadalom erkölcsi alapú békességét meg tudjuk teremteni és védeni.” Bátran szembe kell szállni azzal az „agresszíven nyomuló hazai és nemzetközi gőzhengerrel, amely az önálló, a népben, nemzetben, keresztény Magyarországban való programalkotó gondolkodásnak még a csíráit is igyekszik eltaposni.” A sorsfordító küzdelemhez a népi írók mozgalma, könyvei hiteles erőforrásaink. Püski Sándor jellemszilárdságára vall, hogy könyvkiadását „a magyar népi mozgalomnak és ez által a magyarság egésze jövőjének” rendelte alá.
[[paginate]]
Csurka István személyében küzdőtárstól búcsúzott a szerző, akivel közösen indultak, hogy megpróbálják kikényszeríteni a sorstól „a magyar függetlenséget, nemzeti önrendelkezést, belső demokráciát, amit a magyar nép története során már rég kiérdemelt.” Lezsák Sándor a lakiteleki sátorban elhangzott beszédei alapján Csurka Istvánt elszánt, erőt sugárzó, nagy formátumú alkotó emberként jellemzi. Az a nép-nemzeti mozgalom, amit ott 1987 szeptemberében együtt indítottak, gyorsan terebélyesedett és lett a rendszerváltás vezető politikai mozgalma, majd pártja. Belső indíttatásból és magyar elkötelezettségből Csurkából így lett „muszáj Herkules”, mint a magyar irodalom színe-javából korábbi századokban is „muszáj politikus” , mert tudta, hogy ezt követeli a megtámadott magyar jövő. Az új magyar önépítés jegyében élt, dolgozott, írt, szervezett, lázított és csillapított. Ezért sütöttek rá gyalázatos bélyegeket. Pedig nem mások ellen, csak a hazai és a külföldi kivégeztetők ellen írta eszméltető publicisztikáit. Lapja, a Magyar Fórum fáklya volt a kezében. Amivel nem gyújtogatni akart, ahogy egyesek ráfogták, hanem csak világítani. Ady Endre, Móricz, Németh László, Sánta Ferenc életműve vagy Fekete Gyula és Püski Sándor kortársi feladatvállalása és magatartása volt számára a népért való küzdelem példázata. Radikális volt a magyarság ügyében, de nem szélsőséges, mint többen a szemére vetették. Ady és Szabó Dezső volt számára az irányadó. Jövője sérthetetlen és sebezhetetlen.
Borbándi Gyula műveinek jelentős részét emigrációban írta, életének nagy részét ugyancsak idegenben töltötte. Hűséggel a haza és a magyarság iránt. 1958-tól az Új Látóhatárt szerkesztette, a legszínvonalasabb magyar havilapot. Egész életében Németh László volt a vezércsillaga. Akinek intelmét mindvégig időszerűnek tartotta: „Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember. A legfranciább franciák, a legnémetebb németek, a legoroszabb oroszok voltak azok, akik az egész emberiségnek is mondtak valamit”.
Pozsgai Imre az ötvenhatos forradalom és szabadságharc után a kádári diktatúra egyik legígéretesebb fiatal politikusának számított az akkori hatalom szempontjából. Aki Pozsgay életútját akarja elemezni, annak az író, költő Lezsák Sándor szerint innen kell elindulnia a pálya elemzése során. Aki mindenáron ítélkezni akar, annak valódi gondolatok híján nem a „damaszkuszi út” unalomig hangoztatott és többnyire lekicsinylő szándékú retorikáiba kellene megkapaszkodnia, hanem a valóságos politikai teljesítményre tekinteni: „Kedves Pozsgay Imre, életutadat, politikai munkásságodat, annak sorsunkat formázó, alakító hatását elemezni történészek feladata és felelőssége. Köszönettel tartozunk azért, hogy a nyolcvanas évek végén nem lettünk áldozatai a véres polgárháborúnak. Köszönjük neked az aknaszedő nyugalmadat, a történelmi teret és időt is értékelő, cselekvő bátorságodat, és ha szükséges volt, vakmerőségedet.”
[[paginate]]
Emlékszobor előtt hajtva fejet, az író-szónok példaképének tekinti gróf Teleki Pált. Hozzá intézett méltató szavai nekünk egyértelmű felhívás halaszthatatlan teendőinkre: „Legyen bátorságunk példázattá emelni rendíthetetlen keresztény hitét, nemzeti elkötelezettségét, erkölcsét.” Több évtizednyi történelemhamisítást és rágalmazást követően merjünk a nemzet nagyjairól beszélni, őket példának és iránytűnek tekinteni, és ne csak a tudatunkban, de a városok és falvak közterein is merjünk számukra emlékművet emelni. Magyarán: ne csak érveljünk (rosszabb esetben moralizáljunk), hanem cselekedjünk.
Vannak kivételes életművek, amelyek évszázadokon át élnek a nemzet emlékezetében és nem halványulnak, nyilatkozta ki a Magyar Országgyűlés alelnöke Bethlen Gábor, a nagyfejedelem szoboravatásán Kolozsvárott. Követendő példák, normaadó példázatok ők. A nagyok között pedig ott vannak a legnagyobbak. Így jelenik meg lelki szemeink előtt Erdély aranykora és három nagy fejedelme: Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György.
Bethlen Gábor megfontolt uralkodó volt: inkább számolt és szervezett, mint álmodott. Bár előtte is tündérország képe lebegett, de nem kergette az álmot, hanem a célhoz igazította a cselekvést, a döntéseket. Mindent a nemzet, a magyarság szolgálatának rendelt alá. Székely ember létére az egyetemes magyarság ügyét vállalta. Reformátusként pedig a vallási türelem jegyében vitatkozott a római katolicizmus szellemi fejedelmével, Pázmány Péterrel, de hallatlan jelentőséggel bír, hogy – mint legfontosabbat – mind a ketten a magyarság megmaradását tartották szem előtt. (Előbb a náció, csak azután a religio!) A nemzeti összefogás történelmi igénye számukra mindenekfelett állt. (Bárcsak ma is így lenne!)
Bethlen Gábor nagyot alkotott művelődésünk terén is. Legfontosabb döntése a Gyulafehérvári Kollégium alapítása és évszázadokra szóló gazdasági megalapozása. Ez a kollégium a magyar értelmiség nevelésének és képzésének korát messze megelőző intézménye lett. És arról se feledkezzünk meg, hogy Erdély románjainak is ő adott anyanyelvükön Bibliát.
[[paginate]]
Négyszáz évvel fejedelemmé választása után elgondolkozhatunk azon, hogy századunk toleranciát, jogot, demokráciát hirdető politikai szónoklatai hogyan viszonyulnak a 400 évvel ezelőtt fejedelemi trónt foglaló, majd királlyá választott Bethlen Gábor terveihez. Ha lenne ennek a századnak emberi arca, talán el is pirulna az összehasonlítástól – következtet Lezsák –, és politikusai Európa-szerte el is pirulhatnának a szégyentől. Mi azonban legyünk büszkék rá, hogy voltak politikusaink, államférfiaink, akik példát mutattak Európának nemzetiségi és vallási türelemből, bölcsességből. „Nem mindig lehet megtenni azt, amit kell; de mindig meg kell tenni, amit lehet.”
Nincs még egy olyan ország a világon, ahonnan – arányaiban – annyi kiművelt emberfőt üldözött el a 20. század két nagy pusztító, „izmusa”, a nácizmus és a kommunizmus, mint amennyit Magyarországról elüldözött. (Wass Albert, Borbándi Gyula, Tollas Tibor, Püski Sándor, Határ Győző, Gombos Gyula…).
Magyarországon a magyar hagyományok és a magyar észjárás szerinti írásművészet és művelődés mind a Rákosi-, mind a Kádár-korban „nacionalizmusnak”, tiltott irodalomnak minősült, ezért fél évszázadig nem is ismerhették meg, nem is olvashatták a Kárpát-medencében élő magyar szerzők műveit és gondolatait, akiknek ma már megingathatatlan a jelenlétük a magyar szépirodalomban, művelődéstörténetben.
Ilyen megkérdőjelezhetetlen jelenlétet megkövetelő író Nyirő József. Hosszan lehetne sorolni a külföldön elhunyt magyar íróknak, tudósoknak, művészeknek a történelmi magyar hazában közelmúltban rendezett újratemetését. Ami alkalmat ad az egyfajta újrakezdésre, újraértékelésre. Mindszenty hercegprímás vagy Horthy Miklós kormányzó itthoni újratemetése jelképesen is lezárta száműzetésüket, megkezdte a helyreállítást. Nyirő József hazatalálása csak teste száműzetésének a végpontját jelenti, de szellemének a száműzetését még csak ezután kell felszámolni. Újra kiadott műveit nemcsak az ifjúsággal kell megismertetni, hanem „mindazokkal a százezrekkel, akik 1990-ig nem is találkozhattak műveivel. Lezsák nemcsak figyelmeztet az egyoldalú előnyök lehetséges veszélyeire, hanem cselekvésre buzdít: „A rehabilitációt nem lehet csak a könyvpiacra bízni, szükség van az állami segítségre a könyvkiadásban és a könyvterjesztésben , a könyvtárak ellátásában is”.
Horthy Miklós személyisége, tevékenysége még mindig vita tárgyát képezi. Pedig kormányzóként vállalta a rendteremtő szerepét és felelősségét, miután a Károlyi-kormány utat nyitott a Kun Béla-féle nemzetgyilkos vörösterrornak a kivéreztetett, megvert, szétzilált és a trianoni békediktátumokkal darabokra szaggatott, súlyosan megalázott országban. A fehérterror nemcsak válasz volt a vörösterrorra, hanem a rendteremtés első lépését is jelentette Kun Béláék, Szamuelyék rablás- és gyilkosságsorozatai után. A történelmi mélypontról sikerült Horthynak és legjobb miniszterelnökeinek, legjobb politikusainak egyházi és civilközösségeknek visszahozni az életbe a katonailag is megbénított, megcsonkított Magyarországot. Lehet vádlón emlegetni a korszak revíziós politikáját, de ki ne akarta volna az igazságtalanul elcsatolt területek visszavételét – vallja (velünk együtt!) – az író. És ugyan milyen eszközökkel védekezhetett volna a megcsonkított Magyarország a német hadigépezettel szemben? Kétségkívül szociális igazságtalanság, hogy – szegények, mágnások, tőkések – álltak egymással szemben. A népi mozgalom ezért bírálta is a fennálló rendszert. Minisztereket támadtak, de Horthyt nem. Mert érezték államférfiúi tekintélyét és becsületét.
[[paginate]]
Több mint ezer esztendő telt el azóta, hogy mi magyarok, a rokoni, testvéri népek köréből kiszakadva, hazát foglaltunk Európa szívében, a Kárpát-medencében. Volt idő – jelesül az Árpád-házi királyok és a Hunyadiak alatt -, amikor a magyarság erős európai hatalom birtokosa volt. És megviseltek az olyan idők, amikor leigáztak bennünket, anyanyelvünket, kultúránkat akarták megsemmisíteni. Az 1920-as gyalázatos trianoni döntéssel még országunkat is. Mindezt túléltük. Születtek hamis elméletek, dogmák, jól fizető tudományos fokozatok, melyek jegyében múltunktól akartak megfosztani bennünket. Mely törekvések ma is léteznek, és képviselőik foggal-körömmel ragaszkodnak kiváltságaikhoz.
Lezsák tabukat döntögetett, amikor az Írószövetség közgyűléséhez(2016) intézet beszédében félreérthetetlenül kimondta, hogy az irodalom, a művészetek, a média világában egyoldalú előnyök uralkodnak a nemzeti oldal rovására. Ezen változtatni kötelesség: „Szervezkedni kell, új helyzeteket, lehetőségeket kell teremteni a művészet, a közélet és a média világában. Ehhez áldozatos munka és bátorság kell. Ha a bátorság párosul a tehetséggel, és alkotásokban ölt testet, a befektetés megtérül nemzetünk számára. /…/ Az államnak, humánus és nemzeti, keresztény értékrendje, értéktudata alapján kötelessége, hogy anyagi, szervezeti kereteket nyújtson az alkotási folyamat megvalósulásához, a szellemi honvédelem minőségi teljesítményéhez.”
Ez a küzdelem megindult. A remény – mint potenciális távlat, virtuális lehetőség – él. Valósággá válása részben a külső körülményektől függ, de elmaradhat a személyes hozzájárulás nélkül. Veszteg ülni és várni a csodát, kevés. Tenni kell érte. A valóra vált remény pedig olyan, mint a légszomjban szenvedőnek az első mély lélegzetvétel – megváltó erejű.
Lezsák Sándor hiteles alkotói ethoszához a nemes eszmék kitartó hirdetése mellett szervesen hozzátartozik lankadatlan tenni akarása, fáradhatatlan cselekvésvágya. Nem pászmákban gondolkodik, hanem a teljest, a mindent értékeset magában foglaló, emberhez méltó életet akarja: „Ki kell építeni a népfőiskolai jövőképet, stratégiai célokat, képzési irányokat… Mert szükség van korszerű nemzeti önismeretre, tehetséggondozásra, kiművelt emberfőkre, hitéleti és karitatív képességek fejlesztésére. Az élethosszig tartó tanulás képességének elmélyítésére.” Úgy legyen!
Aniszi Kálmán