Látásmód-változás

Legutóbb, amikor a szezon végén elhagyták az üdülőfalut – ahol gyermekkora óta nyaralt –, Gézaváry Tamás megijedt. A temetőn túl lévő, Balatonszemes végét jelző táblán összefolytak előtte a betűk. Rutinból tudta, hogy mi áll a táblán, de nem tudta elolvasni, és nem csak a tájra szélesen nehezedő, szürke köd miatt.

Gyanús jelek korábban is mutatkoztak, például éppen az ebben a temetőben nyugvó Színészkirály, Latinovits Zoltán sírja melletti fán lévő fatábláról betűzgette Nagy Gáspár búcsúzó versét, s néhány szónál elakadt az olvasásban, mert szemüveg nélkül nem bírta kiolvasni a szavakat. Noha, csupa nagybetűkkel fejszézte a fatáblába Polyák Ferenc a megható gondolatokat: „Vándor ki erre jársz / sírj vagy nevess / zokogó víz / Balatonszemes / fái görcsben a tóra hajolnak / hatalmas nagy fia holtán / ki voltál / LATINOVITS ZOLTÁN / Pünkösdi lángnyelv / júniusi szélben / lecsap a habokra / hazányi vakokra / boldog vagonokra / Napfogyatkozás / egy júniusi éjben.” Fel tudta idézni magában is a verset, de annál a résznél, hogy „hazányi vakokra”, mindig elcsuklott a hangja, s inkább sírt, mint nevetett, akár a zokogó víz, de száraz szemeiből alig-alig gördültek elő a könnyek.

Magába fojtotta a sírást, mint apja temetésén, Farkasréten, mert szégyellte volna a gyászoló hölgyek előtt a gyengeségét. Pedig hány kellemes emlékű nyarat töltöttek el együtt a kedves tóparti falu kikötőjével pontosan szemben lévő, negyvenszobás vállalati nyaralóban. Már azt is lebontották. Úgy hallotta, hogy szálloda falait húzzák fel az épület helyén.

Az is gyanús volt számára, hogy az utóbbi időben rendre a pohár mellé nyúlt. Nem értette, hogy miért. Általában nem bor volt a pohárban, nem lehetett spicces. Egyszerűen csak mellényúlt. A tekintet rosszul irányította a kezét, s bár golyószóróval mesterlövész volt a katonaságnál, de most valószínűleg egy néhány méterre a magasles előtt álló szarvasbikát sem talált volna el. Egyre homályosabb lett előtte minden s ez rendkívül bosszantotta az írót, hiszen az írógépen is rendre mellétrafált. A címzettek is észrevették, hogy butuska, érthetetlen elütések vannak a leveleiben, a kézirataiban.

Gézaváry tehát megijedt. Mi lesz most? A volánt azonnal átadta a lányának, aki amúgy is szívesen vezetett. Így biztonságban, balesetmentesen érkeztek meg a fővárosi lakásukba. Nézegette a szemét a tükörben, de külsődlegesen nem tapasztalt semmit rajta, csak azok a homályos foltok zavarták a szakmája körüli idegesítő körülményeken túl, egyre gyakrabban és egyre erősebben. Már régen nem ismerte fel messziről, hogy ki jön vele szembe az utcán.

„Mi lesz most?” – töprengett magában, mert hallotta, hogy a kerületi rendelőintézetben meg a kórházban is hosszadalmas a várakozási idő egy-egy vizsgálatig, netalántán operációig. Köztudomású, hogy az íróknak szükség van a szemükre, s a pénztárcájából sem futná hosszadalmasabban gépírónőre.

A lánya, akinek persze nem csak a kéziratokban tűntek fel apja melléfogásai, felfedezett egy hirdetést a neten. Előzetesen érdeklődött is. A kerületi rendelőintézetnél sokkal hamarabbra jelölték ki az előzetes vizsgálat időpontját.

Gézavárynak rögtön feltűnt a magánrendelő patyolattisztasága, az asszisztensnők és az orvosok megnyugtató mosolya. Nem tapasztalt rohangászást, kapkodást és fáradtságot sem az ott dolgozó embereken. Az alapos kivizsgálásnak az lett a vége, hogy operálni kell, de nem szükséges napokig bennmaradnia megfigyelésre. A korszerűbb módszerekkel ebben az intézetben hamarabb szabadulnak az emberek a betegségüktől is, meg magától a helytől, ami elég kényelmes ugyan, de mégiscsak legjobb otthon.

[[paginate]]

Amíg várakoztak a szemsebészeti magánrendelésen, Boldog Batthyány-Strattmann László jutott valahogy az eszébe, akiről remek könyveket olvasott. Európa-szerte ismert szemsebész volt, úgy 80-100 évvel ezelőtt. Szerették a betegek, különösen a szegények, mert nem fogadott el tőlük pénzt. „Lilly, adjuk oda a szívünket teljesen, egészen a kedves betegeknek!” – mondogatta gyakran apáca sógornőjének, aki segédkezett neki a betegápolásban. – „Minél jobban szereti a szív a jó Istent, annál jobban szereti felebarátait is.” Ezek a gondolatok napjainkban ismét előbukkantak a gyógyításban, de Gézaváryt azért éppen a pénz aggasztotta. Elolvasta az intézet műtétjeinek árlistáját és azonnal csillapodott az indulata.

– Drága lesz ez nekünk, lányom! – közölte aggódva.

– De papa, a te egészségednél semmi sem lehet drágább – hangzott azonnal a felelet.

– Na de honnan teremtsek elő hirtelen ennyi pénzt? – kérdezte Gézaváry.

Mire a recepciós hölgy megnyugtatta:

– Akár kilenc havi részletfizetési lehetőséget is tudunk adni.

Gézaváry ezáltal beletörődött a megváltoztathatatlanba, lelkileg erősítette magát a műtétre. Bár mondták, hogy nem indokolt a félelem, hiszen hamar túl lesz rajta. „Ezt a rímet Tama rakta, kit elért a katarakta, s mikor majd megoperálják, nem ütközik már a falba” – ilyesmikkel oldotta a feszültségét az operáció kijelölt napjáig, ami nem volt túl távoli.

A szigeten szinte hallotta, ahogy Krúdy szellemalakja sugdolózik a fák mögül: „Visszafelé szebb lesz majd a világ, hiszen rádmosolyog minden virág.” Ugyanazt a lámpalázat érezte, ahogy a műtőbe lépett, mint amikor általa még belülről nem ismert, vidéki kultúrházban várakozott fellépése kezdési idejére. Néhány ilyen író-olvasó találkozó fel is ért az élveboncolgatással, ha az érdeklődők szinte ki kívánták vesézni a műveit, a teljes életét.

Az író a lélek embere, lelki tartalmak átömlesztésére hivatott művész, akit ritkán látnak saját személyében az olvasók, s ez akkor többnyire örömünnep, ám a regényein, novelláin keresztül ható tartalmak megteremtőjeként valóságos „lélekdonor”.

A fogorvosnál is addig szokott idegeskedni, amíg nem került bele a székbe. Azzal nyugtatta magát, hogy onnan már csak kiút lehetséges, ha elkezdődött a műveletek sora. De rossz példa ez most! A fogorvosi műveletek fájdalma összehasonlíthatatlan azzal a tűszúrással, amit imént érzett. Aztán szinte hihetetlenül gyorsan végzett az orvos, maga a műtét néhány másodperc, legfeljebb alig egy-két perc lehetett csupán.

– Meglátja majd, uram, hogy a továbbiakban nem lesz szüksége az eddig megszokott szemüvegére. Sőt, egyáltalán nem kell majd önnek szemüveg – vigasztalta az orvos.

A rövid pihenő ideje alatt elkészült papírokkal hamar hazaengedték. Egy darabig sötét napszemüveget kellett viselnie, hogy a napsugarak ősszel is elég éles fénye ne károsítsa a szemét.

[[paginate]]

Az író képtelen sokáig pihenni. Újabb és újabb gondolatok tolakodtak az agysejtjeiben, s mihamarabb kikívánkoztak onnan. A műtétet követő napok a várakozás napjai voltak, hogy mikor írhat már ismét, mikor gyakorolhatja újra megszokott napirendjében az alkotómunkát.

A műtétet követően első esszéjét a világosság és a homály viszonyáról írta, s kedvenc klasszikusára, Gárdonyi Gézára hivatkozott benne: „Minden, amit szépnek látok, növeli lelkem világosságát. Erősebb, jobb, istenibb vagyok tőle. Minden, amit gyűlölök, és mégis foglalkozom vele, csökkenti lelkem erejét és világosságát. A gyűlölet felhőként vonul át az emberi lelken, s nagysága és vastagsága arányában fedi el a napot.”

A szerkesztő, akinek leadta a kéziratot, az esszé elolvasása után felhívta telefonon:

– Rendben van, közöljük a következő számunkban. Örömmel vettem észre az anyagban, hogy megváltozott a látásmódod. Élesebb lett. Van benned még hasznosítható szellemi erő, öregfiú. Csak így tovább!

– Igen – nyugtázta a dicséretet az író. – Magam is tapasztaltam, hogy a látásmódom valóban megváltozott – mondta a szerkesztőnek, majd hangtalanul, csak magában fűzte hozzá: hála Istennek meg az orvostudománynak, részletre!

Gézaváry különösen hálásan emlékezett a szemét meggyógyító orvosra, amikor a következő tavasszal a saját maga által vezetett autó szélvédőjén kitekintve, rendesen el tudta olvasni az üdülőfalu határát jelző táblán: Balatonszemes.

A nyaralóépület nyugodt oltalmában pihenve Tóth-Máthé Miklós egyik novellájában olvasta:

„– Ó, Anániás – mondta Saulus –, nincs nálam vétkesebb, nincs nálam elvetemültebb, nincs ki gonoszságban hozzám mérhető. Az Úr sötétséget terített rám, és ebben a sötétségben újra láttam mindent. Végignézhettem egész eddigi életemet, és megborzadtam, Anániás. Előjöttek mindazok, akiket elvitettem, akiket tömlöcbe zárattam, és véres, szétroncsolt fejével megjelent nekem egy ember, István… Örültem, amikor kövek hullottak rá, és hittem a szörnyűséges ítélkezés igazságában. Azt mondod, megbocsát nékem az Úr? De hogyan? Hogy lehet minden gonosz tettet és gondolatot megbocsátani?

– Így – mondta Anániás, majd odalépett Saulushoz, és kezével megérintette annak szemeit. Akkor mintha pikkelyek estek volna le Saulus szemeiről, a sötétséget egy pillantás alatt diadalmasan áttörte a fény.

– Látok – kiáltott fel Saulus –, látok! Anániás, drága testvérem, látok!

– Nem – mondta csöndesen Anániás –, most még csak nézel. Látni csak ezután fogsz, atyámfia, testvérem, Saulus.”

Ahogy becsukta a könyvet, fogta az ablakpárkányon heverő távcsövet – amelynek célja a balatoni tájban való gyönyörködés szolgálata volt – és végigpásztázta a Balatont. Megakadt a tekintete egy, a közeli strandon napozó, álomgyönyörű nőn. „Szemesnek áll a világ!” – gondolta, és rögtön a törülközőjéért nyúlt, fürödni indult a strandra.

Zsirai László

Hasonló anyagaink

Zsirai László verse

CSERE Nem csak az létezik, aki itt lélegzik a közeledben, akit hallhatsz, akit látsz, akit tapinthatsz, akit átölelhetsz.   Az is létezik, aki elment, az is létezik, aki...