Metamorfózis

Ennem adtál. Falatnyi ízed nem felejtem el,
bár rejtőzködve jössz, mint bort rejt hűs kehely.

Újra átemelsz fáradt, nehéz folyók fölött,
hogy porszemmé őrlődnek a kőkemény rögök,

lázas lépteim alatt, mintha szállanék
egy végtelen tenyéren szappanból buborék.

S mert ennem adtál – érzem lélegzetem.
Már elszunnyad szívemben társam: a gyötrelem.

Több vagy mindennél – titkod elkísér –
a végérvényes íz vagy: óbor és kenyér.