„Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó, király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál! (Dán 3,17-18)
Kevés olyan alattomos, sőt kártékony mondat létezik számomra, mint ez: „A mai világban ez nem lehetséges…” Pusztító vitriol, mindent kiölő, lassan, de biztosan ható méreg, métely… Ez a mondat nem a hitetlenek érve, hanem a hívőké, gyülekezeteink tagjaié, akik ott imádkoznak templomaink padjaiban, bizony: néha lelkészeké is. Ők ütköztetik, hogy lehet-e folyamatossága és létjogosultsága az ősi hitnek és gyakorlatnak ma is és holnap is. Ők védekeznek előttünk és Isten előtt ezzel. Ez a takaró, az indoklás és az ön-felmentés az alól: miért lépnek ki az engedelmesség hagyományából, az ősi rendből, a keresztyén életforma és hagyományozás láncolatából. Ez szakította meg az ’50-es években a nagyszülők generációjának lelki örökségláncát, nyitotta ki a kapukat a szülők nemzedéke számára a világi életrend (polgári esküvő, névadó, világi búcsúztatás) a ’80-as években, és emiatt találjuk magunkat ott, ahol – minden szükségtelen részletezés nélkül is értjük – ma vagyunk. Mélyrepülésben, ide-odamutogatásban és okolásokban, magyarázkodásban, számok és tartalom folyamatos fogyásában. A következményeknek végtelen a vége.
„A mai világban ez nem lehetséges” lassan, de biztosan végzi munkáját. Ismétlem: a hívők között! Mert ez az önfeladás, identitás-eldobás felmentő kulcsmondata!
Kimondaná-e ezt valaha is egy hívő zsidó? Rendszeresen látom a világ repülőterein a tömegben várakozó, imájukat teljes „imaszerelésben” végző zsidókat, férfiakat és kamasz fiaikat hajbókolni, mormolni, imájukat hosszasan, mindenki szeme láttára végezni. A legkevésbé nem zavarja őket a multikulti nézőközönség tágranyílt tekintete sem a londoni, sem a budapesti, vagy a világ más nagyvárosának repülőtér forgatagában. Sőt, megrendítő, ahogy kialakul körülöttük egy tiszteletet parancsoló aura, ahogy a csipkebokornál, és bárhol ugyanez történik az Örökkévalót imádó és hozzá imádkozó életforma évezredes változtathatatlansága és bátor hitvallása nyomán.
[[paginate]]
Hivatkozna-e arra egy muszlim hívő, hogy „a mai világban már nem lehet betartani ezt meg ezt”? A világ legkiválóbb közel-keleti vezető légitársaságainak járatain az ülésképernyőkön percnyi pontossággal jelzik a napi imák idejét, majd „visszaszámolással” figyelmeztetnek: már csak 20, már csak 15 stb. perced van az imádkozás kezdetéig! Zavarja-e őket, hogy mit fognak majd szólni a keresztyén, hindu, buddhista és ki tudja, milyen utasok 11 000 m magasságban ennek a jelzésnek láttán? Soha! Magától értetődő, hogy a 21. században is, ha jön az imaidő, akkor jön…
Eszébe jutna-e a dohai, dubaji, isztambuli, rijádi futurisztikusan modern megarepülőtereken bárkinek is a topmenedzsmentből, hogy „a mai világban” azért már nem kellene a müezzin énekét harsogtatni a hangszórókon, még a mosdóban is hallhatóan, hanem aki akar: figyelje az időt magában, és imádkozzon szép csendesen, de mégsem kell világgá kürtölni, hogy most imaidő jön az igazhívőknek…? Soha! Hanem zeng a beláthatatlanul hatalmas várócsarnok a müezzin imára hívó hangjától…
Legszebb emlékeim közé tartozik a témában, amit egyszer London zsidónegyedében, Golders Green-ben tapasztaltam. Hétköznap déltájban, buszvégállomás. Várakozó utasok: angol anya kisgyermekkel, két szakállas-pajeszos zsidó férfi, idős hölgyek, jómagam… A láthatóan muzulmán sofőr bent a buszban, de nem nyit ajtót. Egyszercsak leveszi magáról foszforszínű láthatósági mellényét, leteríti a busz peronjára, leborul, és elkezd imádkozni. A láthatósági mellénye az imaszőnyeg, homloka a busz padlóján… Imádkozik, imádkozik. Ismétlem: London zsidónegyedében vagyunk… Majd miután bevégezte, feláll, felveszi mellényét, kinyitja az ajtót, és szívélyesen mosolyogva fogadja az utasokat. Utastársaim a világ legtermészetesebb módján szintén mosolyogva köszöntik. Gázra lép, és indulunk! „A mai világban…!”
[[paginate]]
De elvonatkoztatva példáktól: miért olyan káros, kártékony és veszélyes önmagában bármely korban és bárkire nézve ez a bizonyos „a mai világban ez nem lehetséges!”-gondolkodás? Alapvetően azért, mert éppen abból lép ki: ti. az időtlenségből, azaz pontosabban az idők fölött állóságból, ami pedig a hit alapja. Amiről a Hit Ura maga mondta: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég…” (Jel 21,6). Ebbe a végtelenbe öleli bele a Teremtő mindazt, ami hozzá kötődik, és a legnagyobb kegyelem, hogy az őt imádó embert is! Ezt félretéve viszont az ember helyezi be a múlandó időbe azt, ami időtlen, mert ez a legnagyobb értéke. Azzal pedig, hogy kiveszi a hitet és vele együtt önmagát, a hívőt, az idők fölött álló biztonságból, azonnal sebezhetővé, megkérdőjelezhetővé, tagadhatóvá teszi azt, töredékes részévé a töredékes időnek. Alárendeltté lesz és az aktualitás szolgájává, nem pedig az örökkévaló lesz fölötte úrrá.
Istennek és ügyének minden korban örök jelene van, mivel Ő öröktől fogva létezik és örökké létezni fog. A hit nem csupán elméleti időtlenség, hanem a jelenben megélt istenkapcsolat, ahol a múltbeli megváltástörténet és a jövőbeli reménység találkozik. A hit pedig ehhez az örök jelenű Istenhez kapcsolja a hívőt. Tehát így a hit megélése is kiemel a múlandóságból.
Ennél is súlyosabb, hogy aki bármely korban így gondolkozik („a mai világban ez nem lehetséges…”), az relativizálni akarja az abszolútat. „Én vagyok az Út” (Jn 14,6) határozott egyetemességét felcserélni útvesztőkre és kerülőkre. „Én vagyok az Igazság” (Jn 14,6) abszolútságát felcserélni aktuális igazságokra. „Én vagyok az Élet” (Jn 14,6) hídszerű ölelését a múlt, jelen és jövendő tekintetében felcserélni relatív életszerűségekre.
A misszió világában az egyik legcsodálatosabb ajándék, hogy világosan meglátszik: Isten tökéletesen egyformán munkálkodik időben és térben, és Szentlelkének munkája mindenütt a Földkerekségen egyforma áldásokat munkált ki hajdanán, és munkál ki ma is, kultúrától, nyelvtől, neveltetéstől, életkortól, képzettségtől vagy képzetlenségtől teljesen függetlenül. Ugyanazok lesznek a felismerései a délkelet-ázsiai szigetvilág megtérőjének, mint a közép-afrikainak vagy éppen észak-amerikainak. Az animizmusból megtérőnek éppúgy, mint a muszlimból lett Krisztus-hívőnek. Mindenkire egyformán vonatkozik a Megváltás és annak ereje, mert a bűn is ugyanaz a métely az egész embervilág minden egyedében, tehát a megtisztító és átformáló Kegyelem is egyetemes.
[[paginate]]
Ugyanaz a nyomorúságuk, de ugyanaz az örömük is, amikor megtalálják Jézust. Ugyanúgy változik meg egész életük, egész gondolkodásuk, egész életvitelük stb. Egy kedves, Kínában misszionáriusként dolgozó hongkongi-kínai barátnőm mondta mindig: „Nem higiéniai-, meg erkölcsi-, meg viselkedési szabályokat kell megtanítani, hogy miként legyenek nyugati szempontból civilizáltak, hanem ’csak’ az Evangéliumot kell hirdetni, és amikor azt befogadták, maguktól is meg fogják érezni és szívesen fogják tudni ezeket a szabályokat is!”
Dániel történetének folyamatos dilemmája minden kor hívőjének dilemmája is, mert maga az idő teszi fel kihívásul. Erre az örökérvényű kihívásra pedig csak Dániel örökérvényű válasza (Dán 3,17-18) lehet minden kor hívőjének is egyedüli hitvallása, mert ez kapcsolja hozzá az Időtlenhez. A hit tehát azért időtlen, mert nem földi változásokra épül, hanem a megváltozhatatlan Istenre és az ő Igéjére, amely a kijelölt időben beteljesedik.
Egy személyes zárás: visszanézve életemen, a leghálásabb azért vagyok római katolikus apámnak és református anyámnak, hogy soha, de soha nem jött ki a szájukon ez a mondat: „A mai világban ez nem lehetséges”. Az ’50-es években kisvárosi értelmiségiként is evidencia volt, hogy templomba csak lázas betegség esetében nem megyünk, a hitünket gyakoroljuk és vállaljuk. Rákosinak nem tapsolnak, és ha ezért falura kitétel volt pedagógus édesanyámnak a büntetés, hát lett. Ha soha nem volt később fizetésemelés, mert a pártba nem lépnek be: hát nem lett. 1960-ban magán angoltanárhoz kezdtek 6 évesen járatni szüleim kicsiny fizetésükből, mondván: „Ez jó lesz majd!” Hol volt ennek realitásalapja?... De a „mai világban ez lehetetlen” meghátrálás-kategória ismeretlen volt hitbeli, erkölcsi, világnézeti, nemzeti vonatkozásban egyaránt. Ennek megtartása védett meg a ’80-as, ’90-es években gyermekeim felnevelése során, és védi ma már „a mai világban” az unokáimat is.
Mert „Jézus Krisztus tegnap, ma, és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8).
Riskóné Fazekas Márta