Lélektől átitatott, jó ízléssel és egyéni hangon megírt versek és kisprózák gyűjteménye ez a kötet. Hasonlóan az előzőekhez. A kereszténynek nevezhető költészet legszebb hagyományaihoz méltó módon. Nem harsány, hanem meghitt versvilág ez, úgy, ahogy szólni érdemes.

Az Aggódás nyara azonban el is tér a korábbiaktól. A „válogatott” jelleg nem az egész életműre vonatkozik, hanem annak egy bizonyos szeletére. Alapfogalmak itt a gyász, az emlékezés, a feledés elleni szándék, az értékőrzés fontossága, a hit ereje. A személyes sors elemei összeforrnak a tágabb körök elemeivel, nem túlzás, hogy az egyetemessel. Az is újdonság, hogy a versek mellett novellák egészítik ki a kötetegészt. Mindegyik műre vonatkoztatjuk a csend különleges szerepét. Hiszen Zsirai László írásai mentesek a harsányságtól, a dinamizmustól. Jellemzi a mívesség, az igényesség, a műfajismeret. Mindezt már a kötetnyitó, a kötetcímmel azonos című szonettkoszorúban láthatjuk.

Láthatjuk benne a mesterségbeli tudás eredményeit, a mély érzelem- és gondolatvilág értékeit. Megrázó emlékezés az anyára, a földi élettől való búcsúzás megörökítésével. Mindeközben a hétköznapi élet elemeit is versbe emeli: „…Fürkészve kérdezem: - Mi újság, mama? / Szekrényébe teszem a tiszta ruhát. / Meséli, hogy a rég elhunyt nagypapa / az éjjel látogatóban nála járt…”

Az elengedés folyamata és fölrajzolódik ebben a mesteri szonettkoszorúban, hogy aztán az Angyalok kísérik szavaiban ez teljessé válik. „…Feszül a ragaszkodás lánca, / nagy próba gyengülő karoknak, / elkísérni a mennyországba / átengedem az angyaloknak.” Persze ezt a mozzanatot belső küzdés előzi meg, hogy aztán megvilágosodjék minden a kifejletben. Aztán a kötet ritmusát az is meghatározza, hogy a versek között novellákat találunk. Ilyen mű az Egyetlen ima. A téma rokon, a történet jól illeszkedik a kötet egész szerkezetébe. Lírai elemekkel gazdagított írás. Betegséggel, orvossal, elmúlással.

[[paginate]]

Az In memoriam ciklus versei a további kiteljesedést szolgálják. Néhány név a megidézettek közül: Váci Mihály, Radnóti Miklós, Bartók Béla, Pilinszky János, Fodor András, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Tóth-Máthé Miklós, Bella István. Irodalmunk jelesei, bár vannak köztük olyanok is, akikről manapság kevés szó esik. A feledés ellen küzd ezáltal Zsirai László is ezekkel az emlékversekkel, amelyek ugyanakkor fölvillantják az adott alkotók maradandó értékeit. A sokoldalúságról nem is szólva, hiszen különböző világképű emberekről van szó ebben a ciklusban. Csak találomra néhány idézet. „..Elment a pásztor és a nyáj szalad szét, / nem őrzi aggódó szigor…” (In memoriam Fodor András). „Emléke előtt jegenyék / állnak vigyázzban, hallgatag. / Minden írása menedék, / kiművelt lélekből fakad…” (Váci öröksége). „…Simul a könyv költő kezébe, / homlokán: Hetedik kavics. / Kedvet érlelő dal vezényel, vidul a Nap is, nem hamis…” (Bella István emlékezete). „…Forrásaiból bárki meríthet, / átölelte a történelmet. // Kálvinnal, Bakóczcal, Méliusszal / utazik fenn az égi busszal.” (Tóth-Máthé Miklós emlékére). Kifinomult lírával idézi meg a kifinomult műveket létrehozókat, hozzájuk méltó módon. Pilinszky emlékére – stílusosan – négysorost ír: „Kifulladt cigarettafüstje, / aranykeretben fej-ezüstje. / Lendülete, már mint a szikla, / örökös jóságba taszítva”. Így egyesül a gyarló ember és az örökkévalóságba tartó költő portréja.

S ezek a művek már nem az „aggódásról” szólnak. Sokkal inkább a maradandó értékek középpontba állításáról. Hol egészen személyesen, hol inkább kívülről szemlélve. Összességében nagyon hitelesen. Aztán a kötet utolsó verseiben kilép ebből a körből, sajátos „őszikéivel”. A Jézus sziklasírját emlegető Tavaszban áldott szép befejezése: „…Madarak füttye szállt ott / a sarjadó vetésre - / minden tavaszban  áldott / a bánat temetése.”

Így teremti meg a költő a feloldást. Köszönet érte.

Bakonyi István