– Szakács Sára közel egyórás filmet készített 1990-ben az Őrbottyáni Egészségügyi Gyermekotthonról, ahol egy kedves arcú, csinos huszonéves lelkésznő meghatóan szép bibliaórát, pontosabban préceszt tart a fogyatékos gyerekeknek. Ezek az állítólag fejleszthetetlen tizenévesek bibliai kérdéseket válaszolnak meg, és „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” éneklik a zsoltárokat. Hogy került oda Péter Mária diakóniai lelkipásztor?

– Hát messziről. Nem ilyen gyülekezetről szoktak álmodni a teológusok…, megvallom, én sem.

– Visszatérve a filmre, pontosan ez az, ami elvarázsolt engem még jóval harminc év után is, azazhogy többnyire a nyomorúság szigetének látták és láttatják Őrbottyánt, a „törött cserépedények” világát – ahogyan Juhász Zsófia intézetvezető lelkész fogalmazott. A képsorokban azonban nagyon erősen jelen van a szakralitás, és szinte érződik a templomszag „a vásznon”, mert a fogyatékosok konfirmációját mutatja meg, színdarabot adnak elő Jób életéről, pöszén és raccsolva, de kívülről fújják a bibliai szövegeket. Ebben a fehérköpenyes világban, az egészségügyi intézményben mégis reflektorfényben van a lelkészi jelenlét, még akkor is, ha közben a súlyos osztályokon hatalmas küzdelem folyik a szagok ellen, és templomi légkört pedig nem egyszer megtöri a fogyatékosok artikulátlan kiabálása.

– Azért a filmnek ez a „fölülnézete” is hiteles, mert ott akkoriban nem az egészségügy vitte a prímet – persze voltak ellenőrzések, és a kritériumoknak is meg kellett felelni, ami nem is volt egyszerű –, de nagyon erős hangsúlyt kapott, hogy ez az „Isten műhelye”, a gondozottak pedig az „Ő kicsinyei”, és a csorbultságuk ellenére az „Ő szemefényei”. S a velük való bánásmódban „testet –pedig nekünk lelkészeknek kellett a napi Ige táplálékával hitelesen képviselni az otthonokban.

[[paginate]]

– Jócskán a közepiben vagyunk már témának, de menjünk vissza a kezdetekig. A szülői ház terelt egyházi pályára?

– Édesapám lelkész volt egy szabolcsi kis faluban, rám igaz az éneksor, hogy „még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engemet” (412. ének 2. verse), mert hathónapos koromban olyan válságos állapotba jutottam, hogy visszakerültem az inkubátorba, és szüleim úgy fohászkodtak, hogy: „ha életben marad a gyermekünk, Urunk, teljesen a Te szolgálatodra szánjuk őt”. Már egészen kis koromban a parókia légköre érzékenyített a diakóniára, amikor is édesanyám rendszeresen átküldött az ennivalóval az idős Török nénihez, sőt még takarítottam is nála. A gimnáziumban, Hajdúböszörményben pedig, amikor pályaválasztásra került sor, tanári pályára akartak terelni ugyan, de akkor már egy ifjúsági órán megjelölt egy Ige, s én tudtam, hogy ez nekem életcélom lesz: 5Móz 4,9: „Vigyázz nagyon magadra, és ne feledkezz meg azokról, amiket saját szemeddel láttál…Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is!” Ezt a szívemben forgattam, és a tantestületi zaklatások ellenére is kitartottam a Teológia mellett. 1975-ben el is kezdhettem azt Debrecenben. A tanulmányom alatt pedig a vőlegényjelöltemmel gyülekezeti munkára készültünk, le is osztottuk egymás közt, hogy én leszek az ifjúságfelelős, mert az elhivatásom is ehhez kapcsolódik.

– Szóval eszed ágában sem volt a diakónia rögös útjára lépni…

– Azért nem voltam teljesen érintetlen a témában, mert ha az emlékeimben kutatok, felrémlik egy jelenet, amikor Juhász Zsófia beszélt a csendesnapon, és utána nekem szegezte a kérdést: „Hogy állsz a diakóniával? Tudod-e, hogy az Isten háztartásában forgolódni egyenértékű a papi hivatással”? Akkoriban ezt a kérdést elengedtem a fülem mellett, de amikor mégsem a férjhezmenetel lett az én utam, akkor határozottan éreztem, hogy egyedül, fiatal nőként nem szeretnék gyülekezetbe menni. A hetvenes években még nem lehetett az iskolákban hittant tanítani, viszont már elsőévesen (1976 januárjába) egy szobába kerültünk diakónusokkal, s az felrémlett bennem, hogy őket szívesen tanítanám.

[[paginate]]

– Akkor hát be lettél terelve a diakóniába…

– Megjelent már a gondolataimban, még szilenciumot is szívesen tartottam a diakónusoknak, mert kihívást láttam a huszonnégy fiatalban, akiket Isten szolgálatára készítenek fel. Aztán pedig a jó tanulmányi eredményeim miatt németországi ösztöndíjra küldtek Wuppertalba, de ott is kezembe kerültek a bétheli diakónusképzés szemeszter-füzetei, s hazajőve azt kértem Bartha Tibor püspöktől, hogy hadd mehessek ki oda célzottan diakóniát tanulni. A püspök erre azt válaszolta: „Lila gőzre nem adunk újra ösztöndíjat, ha a diakóniában ’kibírsz’ két évet, akkor már bizonyítod az elkötelezettséged, s utána kiküldelek.” Ezért én végigjártam az intézeteket, s Őrbottyánt választottam (1983). De ebben is az ifjúsági munka iránti vágyam dominált, ugyanis akkoriban ott 24 különböző évfolyamú diakónushallgató volt.

– Az már egy teljes évfolyam a teológián is. Hogy került oda annyi diakónus?

– A diakónusképzés 1976-ban kezdődött Debrecenben, és majd egy évtized múlva átkerült Őrbottyánba, Juhász Zsófia vezetése alá, s én mellette dolgoztam. Osztályos is voltam a sérült lánycsoportban – mert Őrbottyánban mindig híjával voltak a dolgozók –, azontúl bibliaismeretet tanítottam, s a Budapestről kijövő teológiai előadókat szerveztem. Gyakran tartottam áhítatot is a dolgozóknak.

– Ez pontosan két ember teljes munkája…

– Sőt még pályáztam is a Népjóléti Minisztériumban, hogy legyen tanterem a tanulóknak. Meg is nyertünk az államtól 16 millió forintot erre a célra. (Később ebből lett a Barnabás épületszárny.)

– Nem érezted, hogy ez a majd három állást kitevő munkahalmaz egyfajta kizsákmányolás? Gondolom zéró magánélet, s napi „teljes bevetés”?

– Akkoriban nem így láttam. Csináltuk, ami következett. Meg aztán Zsó néni elénk élte az élet-, munka- és istentiszteleti közösséget, s ezt mi is természetesnek vettük, mert „a tanítvány sem lehet különb” – ahogy az Írás mondja. Sőt az ő mintájára még elkezdtem a gyógypedagógiai főiskolát is oligofrén-pszichopedagógia szakon, hogy jó nevelőtanár lehessek. Isten különös csodája ez, de én önmagam képzésében „pihentem” ki magam.

[[paginate]]

– Az ókori tanítókról jegyezték föl, hogy egyrészt a tanítvány maga választotta a mesterét, másrészt életközösség volt a mester és a neveltje között. Működött ez az „együtt élve tanulunk” diakónusképzési alapelv még a 20. század végén is? Te hogyan bírtad a faluról – jobb híján – nyolc általánossal odaterelt tizenévesek viháncolását, a 24 órás együttlétet? Volt egyáltalán külön szobád?

– Igen, a vendégszobában laktam. Azt nem mondom, hogy nem voltak kudarcaim a házirend betartatásával, vagy amikor nem engedtem az éjszakai csatangolásokat. Olyannyira nem tetszett ez nekik, hogy cukrot öntöttek a kocsim benzinébe, vagy feltörték a raktárszekrényt, ahol az eszközöket tartottuk. Emlékszem, egyszer, amikor az erőm végéhez értem, akkor Zsó néni különös választ adott: „Pihenjél egy ideig, Marika, s nekem tőled most elég ’a jelenlét diakóniája is’.”

– Ezt még nem hallottam. Ki tudnád fejteni?

– Ez a lenni meg a tenni kettőssége. Vannak helyzetek, amikor a cselekvések mozgás-vihara helyett hatékonyabb a jelenlét hűsége.

– Ebből hogyan váltottál, s kapcsoltál újra sebességre?

– Az elhivatási Igém tartott meg. Meg engem a nehézségek inkább inspirálnak. Az volt bennem, hogy Isten ezeket a fiatalokat nekünk adta, csiszolatlanságuk közepette is ránk bízta, felelősek vagyunk értük. S aki nem bírja is a nagyon nehéz és komplex munkát, ami a fogyatékosotthonok világa, annak is találjuk meg a helyét az egyházban. Sőt akiben nagyfokú spirituális és intellektuális szomjúság van, azt küldjük tovább a teológiára. De engem is „csiszolt” ez a 7 év őrbottyáni terepmunka, s megedzett az elkövetkező küzdelmekhez.

– Mire?

– Hát arra, hogy amikor Zsó néni halála után vándorútra indult a diakónusképzés, akkor ezt a csapatot ne hagyjam magára. De azért se, mert Zsó néni közvetlenül a nehéz operációja előtt, amikor meglátogattam, megfogta a két kezemet, és mintegy testámentumként rám hagyta: „Arra kérlek, Marikám, hogy a diakónusképzést soha ne hagyd el, és ne engedd, hogy bezárják, mert amit egyszer abbahagynak, azt utána már nehéz újrakezdeni.”

[[paginate]]

– Mint amikor Illés Elizeusra veti a köpenyét (1kir 19), úgy „ruházta” Rád Zsó néni a diakónusképzés ügyét (1Kir 19).

– Igen, küldetésemnek tartottam ezt, és felelősséget éreztem a sorsa iránt.

– Viszont az megdöbbent, hogy egy olyan „hidrokefál” diakónia-teológia után, mint ami a nyolcvanas évek egyházi szólama volt – pedig csak 16 intézmény működött –, most ’90 után az új vezetés elengedte a kezét ennek a képzésnek? Úgy tűnik nekem, mintha akkoriban ez pusztán csak a Te „magánszámod” lett volna?

– Hát benne voltam nyakig. Azért sem hagyhattam a diakónusokat, mert ki tudja, talán az Úr Isten humorérzéke, de akkor éppen 17-en jelentkeztek, érettségivel vagy szakmunkás végzettséggel, és még ott volt a helyben dolgozó 5 elsőéves hallgató is. Írnom is kellett egy új tanmenetet és tantervet nekik. Végül is a diakónusok Őrbottyánból átkerültek Budapestre a Schweitzer Albert Otthonba. Ott már 1987-től folyt ugyan levelezőképzés, s mi is helyet kaptunk 1993-ig. Bár engem Gödöllőre akartak áthelyezni, de én úgy voltam a diakónusokkal, mint a bibliai Ruth Naomival: „Ahova te mégy, oda megyek én is, ahol, te megszállsz, ott szállok meg én is” (Ruth 1,16). De a Schweitzer Otthoni vendégség is csak 3 évig tartott, majd innen 1993-ban a Kelenvölgyi református gyülekezet parókiáján kaptunk ideiglenes szálláshelyet, s a templom belseje volt a tanulótermünk.

– Mindez nagyon romantikusan hangzik, de hogyan bírtad azt, hogy közben akkreditáltatni kellett a képzést, megszervezni az egészségügyi és a teológiai részét, felkérni az oktatógárdát, tartani a hátadat a szülők előtt, akik aggódva figyelték, lesz-e ebből egyházi szakirányú végzettség a gyereküknek?

– Isten mindig mellém adta a megfelelő embereket. Pásztor János professzor továbbra is az oktatás oszlopa volt, Ablonczy Kálmán a zsinati „lobbizónk” volt, Kálmán Attila az Oktatási Minisztériumban intézte az ügyeinket, Kőnig Éva pedig – aki miniszteri tanácsos volt – az Egészségügyi és Népjóléti Intézetben segített. Mivel az 1993-as évet már úgy kezdhettük, hogy államilag elismert képzés lettünk, és felvettünk 19 érettségizett tanulni vágyót a szociális asszisztens-diakónus szakra, már „csak” az iskolaépület hiányzott.

– A hithősök tudtak álmodni is…

– Nemcsak álmodni, de utazni is. A német ösztöndíj abban kamatozott, hogy sokat jártam főleg Németországba és eljutottam Béthelbe is, mert nagyon szorossá vált a kapcsolatom a német diakónusképzőkkel, akiknek a székhelyet éppen Béthel-Bielefeld volt. De nemcsak velük, hanem az európai protestáns egyházak diakónusközösségeivel is. Ők nagyon támogatták a munkánkat. Vittük a hallgatóinkat is nyáron a különböző német diakónusképzőkbe, és ők is rendszeresen jöttek – még szorgalmi időben is.

[[paginate]]

–​ Szóval csak úgy „balkézről” még egyházi nemzetközi hálózatot is kiépítettél.

– Volt egy német diakonissza barátnőm, aki a teljes örökségét ajánlotta fel, amit a német diakónusképző egyesített szervének a vezetője is kiegészített. Így meg tudtuk venni 1993-ban a X. kerületben a Belényesi út 9-ben lévő megüresedett munkásszállót. Ezt 1996-ban elkezdtünk lebontani, és 2003-ra egy ötszintes iskolát és kollégiumot építettünk fel.

– Történelmi tudásom szerint oktatási intézményeket, egyetemeket királyok és fejedelmek szoktak alapítani, Te pedig szinte egymagad Zsó néni „köpenyében” belekezdtél az építkezésbe, és párhuzamosan a szakiskola működtetésébe?

– Nem egymagam persze, mert 1993-ban felvettük a Tábita nevet, és alapítványt hoztunk létre két gyülekezet támogatásával, és jogfolytonosai lettünk a Magyarországi Református Egyház diakónusi tanfolyamának. Az építkezés sem egyik napról a másikra történt, hanem csak a pályázati pénzek, a magyar és a külföldi egyházak adakozásának a függvényében tudtunk haladni. 2001-ben még Orbán Viktor Miniszterelnöki Hivatalának egyik pályázatán is nyertünk az átalakításhoz 5 millió forintot. 

– Hogy tudtál „összekoldulni” annyi pénzt?

– Kellett hozzá kitartás, és nem volt híja a küzdelmeknek. Arra is emlékszem, amikor a pályázathoz szükséges egyházi önrész aláíratásáért még este 9-kor is ott ültem az iskolaügyi tanácsos ajtaja előtt, s mondtam: „Van nálam vacsora is, tudok várni akár reggelig is…” Így lehetett csak rábírni a vezetőt, hogy ne meneküljön el a fenntartói kötelezettség vállalása elől.

– Hát nem dobtad el a „csatamezőn” a kezedbe adott zászlót...

– Nem, és lépésről lépésre haladtunk. Valójában az 1993-as és 1994-es tanévet már a sebtében átalakított épületben kezdtük: az első- és másodéven 24-en voltak. Viszont minden évben indult új évfolyam. A kezdete valóban hőskor volt, mert olyan tanév is volt (1996-97), amikor a hallgatók egy részének albérletbe kellett menniük.

– Honnan jöttek a diákok?

– Leginkább vidéki gyülekezetekből, lelkészi ajánlással, meg az egyházi intézeteink dolgozói közül. De több határon túli tanulónk is volt, akiket a Bethlen Gábor Alapítvány irányított hozzánk. Rendszeresen jártunk kiszállásra gyülekezetekbe, ez is segítette a toborzást.

[[paginate]]

– ​Végül is felépült a 80 személyes új kollégium. Vannak templomépítő lelkészeink az egyházban, de diakónusképző megálmodójáról és kivitelezőjéről nem tudok...

– Igen, az emberek nagy része a házasságkötésük napját vési a szívébe, számomra pedig életem felejthetetlen dátuma 2003. június 28-a, a képző felavatásának napja volt. Olyannyira az, hogy ezt azóta Tábita-napként ünnepeljük. Még annyit, hogy az elkészült kollégium lehetővé tette, hogy nemcsak diakónus hallgatók kaptak férőhelyet, hanem más református diákok. Ez egyfajta misszió is volt részünkről.

– ​Átcsábítottatok tanulókat a diakóniába?

– Akadt, aki látva a mi életközösségünket és bekapcsolódva spirituális alkalmainkba, a tanulmányuk után beiratkozhattak a diakónusképzés 900 órás stúdiumába. De az új épület egyfajta diakóniai műhellyé is vált. A Doktorok Kollégiuma Diakóniai Szekciója is itt ülésezett negyedévenként.

– Ez a tízéves történet aztán 2003-ban megszakadt, és itt megtört a Te egyházi karriered is…

– Igen emlékezetes számomra az édesapám szinte ünneprontó jóslata, amit az avatón mondott: „Jaj, kislányom, ne siess a külső épület elkészülte után a belső építkezéssel – hogy az óraadók helyett kialakítsd az önálló 12 fős tantestületet–, mert ha nem hosszabbítják meg az igazgatói státuszodat, elveszik tőled a kialakult iskolát.” Sajnos az egyházi vezetés 2003-ban úgy döntött, hogy a Tábita Diakónusképzőt – amely szociális asszisztenseket és ágy melletti ápolókat képzett – összevonja a Nagykörösi Főiskola szociális munkás és diakónia-szakjával.

– Hű ez olyan, mint amikor az anyától elveszik a gyerekét, és másokra bízzák. Te is az egyházi Kőmíves Kelemennék sorát bővíted, hiszen az életeddel beépültél a segítő szolgálatba, és kiradírozhatatlanul beírtad magad a Magyarországi Református Egyház XX. századvégi diakónia történetébe.

– Igen, akkor úgy éreztem, egyszerre három „gyermekemet” veszítettem el: az iskolát, az alapítványt és a Végzett Diakónusok Szövetségét.

[[paginate]]

– Vannak a küldetésünknek mélypontjai…

– Hát vannak, de Isten mutatta tovább az utat. Elkezdtem állami iskolában gyógypedagógusként dolgozni, egészen a nyugdíjazásomig. Sőt „sok évtizedes kiemelkedő oktatási és nevelési tevékenységemért” állami kitüntetéssel vonultam nyugállományba. De továbbra is az életművem részének tekintem azt a 300 nappali és levelezős diakónust, akik közül még ma is kb. százan végzik a legnehezebb ágy melletti szolgálatot az intézeteinkben. Arra meg külön büszke vagyok, hogy a „kezeink közül” kerültek ki olyanok is, akik most intézetvezetők.

– Mikor jártál a Belényesi úton?

– El-elsétálok arrafelé, nincs messze a lakásomtól. Tudom, hogy ez az épület most is diákotthon, és cigánykollégium is működik benne, de titkon remélem, hogy a diakónusok is még visszatérhetnek ide, továbbképzésre, megpihenésre. Az is tény, hogy a megnövekedett otthonaink „sóvárogva várják” nemcsak a diplomás, de az ágy mellett szolgáló „Istenfiak-lányok megjelenését” is.

– Mostanság azonban gyakran kerülsz a Ráday Kollégium felé is.

– Igen, mert csak nem adtam fel, hogy diakóniából ledoktoráljak a „life-long learning” keretében. Még maradt valami a „buldogtermészetemből”, hogy amit elkezdtem, azt be is akarom fejezni, „ha az Úr éltet”.

– Ezek szerint még most is építkezel, csak intellektuálisan, belsőleg… Szurkolok Neked, hogy sikerüljön, és köszönöm a beszélgetést!

Vörös Éva

^{Belényesi út 9.}