Az egyházak – kimondva vagy kimondatlanul – Húsvéthoz kapcsolják az összes vasárnap központi üzenetét, ünnepjellegét. Minden vasárnap a feltámadás titkát és csodáját ünneplik mindazok, akik egyáltalán vasárnaponta spirituálisan, ráadásul, ha templomi miliőben ünnepelnek.

Ezt a tényt sok egyház azzal is kifejezi, hogy a Húsvétot követő vasárnapok sorrendjét is megnevezi. Persze a Húsvét tartalma a szerencsésebb nyelvekben tükröződik is. A szláv nyelvekben konkrétan és kifejezetten a feltámadás napjaként említik a vasárnapot. És szinte hihetetlen, hogy a legradikálisabb és diktatórikusabb ateista, kommunista időkben is például az orosz nyelvben a vasárnap elnevezése maradt feltámadás napja. (Csak exkurzusként mondom, hogy ez még annál is „keményebb”, minthogy a rákosista Magyarországon is Himnuszunk maradt nemzeti imádság, amelyben Isten áldását kérjük minden magyarra, határokon innen és túl.) A latin nyelvekben az Úr napját értik a vasárnap alatt. Azt a napot, amibe az emberfelettinek, a titokzatosnak, a csodálatosnak, konkrétan Jézus Krisztusnak van különleges szerepe. Az anglo-saxon/germán nyelvek is a transzcendensre, az elérhetetlenre utalnak, amikor e jeles napot az égitestről, minden transzcendens metaforájáról nevezik el: Nap-napnak, Sunday-nak, Sonntag-nak. Krisztus feltámadásának konkrétságát, egyértelműségét expressis verbis csak a szláv nyelvek fejezik ki, de a további említett nyelvcsoportok is az isteni jelenlét felé fordítják a figyelmünket.

[[paginate]]

És máris megkérdezhetjük, hogy: tényleg odafordítják? És a címben említett testtartásunk milyensége így vezet vissza az összes vasárnap nagy kérdéséhez: vajon fölismerjük-e a ma is hozzánk forduló győztes isteni kegyelmet azokban? Vagy testtartásunk a magyar nyelv jelentéséhez igazodik és az ilyen-olyan vásárokhoz, plázákhoz, szabadidőközpontokhoz, wellnessekhez, különböző hiúságokhoz, azok vásáraihoz fordulunk. Ezáltal maradunk továbbra is vissza-visszazuhanóan reménytelennek, kilátástalannak, rosszabb esetben szeretetlennek, részvétlennek, érzéketlennek és menthetetlennek tűnő állapotban.

Szóval a mi nyelvünk nem olyan szerencsés, ugyanakkor a 21. század quasi keresztyén világának a tartalmát sajnos valóságosabban és hitelesebben fejezi ki, mint az említett nyelvek. Ezért is jó az, ha Krisztustól még nem elszakadt közösségek a nyelvükben is állandó jelzőként a Húsvétra/Feltámadásra emlékeztetően nevezik a vasárnapokat. Minden vasárnapnak ugyanaz a jelentése, ugyanaz az üzenete. Minden vasárnap mindenkinek erre lenne szüksége! Minden vasárnapon mindenkinek jobb lenne, ha inkább keresné életének reményt adó Erejét/Személyét! Jó, ha ez konkrétan megtörténik, nem csak indirekte, bár a kulturális és egyéb közösségi programok is jobbak, mint a sivár hétköznapokba belesimuló vasárnapok! És ezzel jutunk el textusunkhoz a húsvéti és egyben Húsvét utáni happyend-es evangéliumi történetünkhöz.

Eszerint a hálás szívű magdalai Mária a temetőben keresi az Urat, hogy bebalzsamozás után búcsúzzon el Tőle végképpen. Ő is úgy volt, mint legtöbben, hogy még a legjobb szándékkal sem találjuk az Urat. Ha szívvel-lélekkel, de csak a halottak sorában keressük Őt – akár azzal a szándékkal és érzéssel, hogy nekünk még van teendőnk Vele, de Krisztusnak már nincs teendője velünk –, akkor egyre türelmetlenebbül és keservesebben érezzük a „nem találom” fájdalmát. A magdalai Mária a legtisztább érzésekkel kereste az Urat, de tiszta érzése nem érte el a szentségnek azt a magasságát, hogy testtartásán változtasson és ne a halott, hanem az élő Urat keresse. Nem szemmagasságban várta a találkozást, hanem egy mozdulatlan, fekvő holttestet keresett. Tekintetét rossz irányba vetette, ami később megismétlődött egy másik irányba. Ekkor valami furcsát érzett, a válla fölött hátratekintett, nem fordult meg, s ebből a rossz testtartásból megállapította, hogy a kertész áll mögötte és nem fogta föl, hogy az Úr az.

[[paginate]]

Hányszor van az velünk – kisebb és nagyobb ügyekben – hogy csak úgy félvállról tekintünk oda, félvállról érdeklődünk, félvállról kezelünk valamit, csak úgy hátra tekintve, aztán vagy rosszul látjuk a valóságot, ami pedig érdekelne, vagy meg sem látjuk, mint például „a fától az erdőt”. Ebben a helyzetben sokszor méltatlankodunk, panaszkodunk, káromkodunk, sírunk, tehát a kudarcunkat, a csalódottságunkat ilyen-olyan szalonképes vagy szalonképtelen formában fejezzük ki. Mondjuk – Váci Mihályt idézve – hogy a jószándék kevés. Persze mindenhez minden kevés, ha nem elég jó az odaadásunk, a hozzáállásunk, tehát a testtartásunk. Nem akarok blőd példákat mondani, de hiába szeretnénk lefogyni, ha nem diétázunk és nem sportolunk. Hiába szeretnénk élsportolók lenne, ha nem edzünk etc. Az eredményeink sok mindentől, de nagyon sokszor összefoglalva és alapvetően a testtartásunkon múlik.

A történet úgy folytatódik, hogy Jézus nem mond le magdalai Máriáról, amikor a magdalai Mária szinte már lemond róla. Nevén szólítja. Akkor Mária nem csak félvállról hátra tekint, hanem megfordul, mondanám szembefordul Jézussal és fölismeri Őt, mint Mesterét, Urát és Megváltóját. Néhány perce, az előbbi esetben rossz volt a testtartása, hiányzott a fordulata. Valami olyan, amit a hívő nyelvezet megtérésnek, az Újszövetség nyelve pedig metanoia-nak nevez. Fontos a 180 fokos fordulat. A hátra/odatekintés kevés. A kis érdeklődés kevés. A fájdalmas vágyakozás is kevés. 180 fokos fordulatra van szükség!

[[paginate]]

Ugye, magunkra ismerünk e történetben?! Jó esetben azáltal, hogy tudjuk: volt az életünkben egy pont, amikor megértettük, hogy mögöttünk áll a föltámadott Úr, néven szólít, misszióra hív már e világban és beteljesedésre hív az örökkévalóságban. Sokan vagyunk, akik még csak a „kertészig” jutottunk, de tudjuk, hogy keresztségünkben maga az Úr szólított meg bennünket. Így nekünk is van lehetőségünk a nagy fordulatra, miként ez Augustinussal, Szent Ágostonnal történt, amikor addig mondta magának, hogy „meg vagyok keresztelve”, addig mondta magának, hogy néven vagyok szólítva, amíg egyszer csak hallotta a Lélek hangját: „Tolle lege, fogd és olvasd”. A kereséséből, a keresztsége lényegének felismeréséből, a bizakodásából – és persze édesanyjának hűséges imádságából – először bibliaolvasása, majd észak-afrikai püspöksége lett. Azután Augustinus minden keresztyén hittan elismert tanítója és az Anyaszentegyház tisztelt szentje lett.

Mária felismerését is elősegítette, hogy Jézus néven szólította őt. Így Augustinussal együtt minket is minden vasárnap emlékeztet arra, hogy a feltámadott Úr – „akinek minden hatalom adatott” – bennünket is néven szólított. Legtöbben nem emlékszünk a keresztelésünk pillanatára, de emlékezhetünk konfirmációnk napjára, amiben a Szentlélek megerősítette Krisztus ma is érvényes elhívó erejét. Meddig? Mindig! Örökké! Ez ott van a tudatalattinkban, onnan felszínre törhet, de ehhez az kell, hogy minden vasárnap korrigálja testtartásunkat, hozzáállásunkat, s ha hagyjuk, egy nagy fordulattal visszaigazít bennünket oda, ahonnan felismeréseink, meglátásaink és belátásaink a legmegnyugtatóbb élménnyé lehetnek.

A kudarcos, kiábrándulásos, olykor talán egyenesen szentségtelen vasárnapjainkból egyszer csak a feltámadás napja, az Úr napja, a fényesség és a csoda napja lehet számunkra. Rossz testtartásunk, rossz hozzáállásunk, félvállunk és félszívünk ne legyen ennek akadálya! Ámen.

Bóna Zoltán