Nem árt a teológia szóval kicsit óvatosan bánni! Képzetlen, szekuláris körökben szívesen neveznek minden vallási témával foglalkozó írást „teológiának” nevezni, így pl. nem szokatlan a zsidó teológia, vagy iszlám teológia kifejezés sem. Egy vallástörténeti összefoglaló azonban még messze nem azonos a teológiával: ha „teológiáról” beszélünk, akkor mindig a források analízise, a történelmi emlékek összessége, azok modern reflexiója és a konkrét megvalósulás kell egy működő rendszert eredményezzen. A feladat tehát jóval összetettebb!

Michael Fishbane erre tesz kísérletet, de nincs könnyű dolga. A zsidóság hagyományosan nem mutat érdeklődést a teológia iránt, hiszen számára az, amit mi hitnek nevezünk, a fizikai lét megmaradásának letéteményese is – így az érdeklődés inkább az ortopraxis, s nem annyira az ortodoxia iránt nyilvánul meg. Amennyire nagyvonalú tehát a zsidóság a személyes meggyőződés vonatkozásában, annyira hangsúlyos a törvények és szokások megtartása. – Azaz hogy: mégsem érdeklődik a zsidóság a teológia iránt? Jellemzően írja James Barr egyik utolsó könyvében: látta, hogy a Héber Egyetem (Jeruzsálem) könyvtárában G. von Rad ószövetségi teológiája (ami magyar nyelven is megjelent) szinte rongyosra van olvasva… Az érdeklődés tehát megvan, mégis az „ószövetségi teológia” megírása első renden keresztyén, ezen belül is főleg protestáns vállalkozásnak tűnik.

[[paginate]]

Ilyen háttéren talán különösen is érdekesnek tűnik, ha egy zsidó szerző ír teológiát, arról nem is beszélve, hogy a szerző korábbi műve alapján joggal gondolhatjuk, hogy a Héber Biblia tartalmának sajátos összefoglalását kapjuk tőle. Korábbi munkája (Biblical Interpretation in Ancient Israel, 1985) ugyanis éppen arról szólt, hogy az egyes bibliai helyek hogyan magyarázzák önmagukat, ill. hogy az egyes bibliai kijelentések utóhatása már a Bibliában magában megtalálható. Ugyanakkor azonban figyeljünk: Fishbane nem a Héber Biblia teológiájáról beszél (Ószövetséget egy zsidó szerző nyilván nem fog mondani), hanem zsidó teológiát ír…, tehát nem annyira maga a Biblia hangsúlyos, hanem az, ahogy a zsidó gondolkodás/irodalom/gyakorlat értelmezi és alkalmazza az Ószövetséget. Hangsúlyeltolódás van, még ha a feladat nagyjából meg is felel annak, amit keresztyén bibliai teológusok elvégezni szándékoztak!

S amiért mi most beszélünk erről a könyvről: a könyv voltaképpen nem új, hiszen amerikaiul megjelent már 2008-ban „Sacred Attunement. A Jewish Theology” címmel. A német kiadás azonban ennél több: nem csak szakértő fordítást tartunk a kezünkben, hanem a kötetet M. Oeming heidelbergi professzor gondozta, s magyarázó tanulmányt is írt hozzá – tehát immár arról van szó, hogy a keresztyén bibliai teológia hogyan tekint erre a zsidó párhuzamos munkára. Nyilván azt láthatjuk a könyvben, hogy egy hasonló, de nem keresztyén előfeltételű könyv mennyiben gazdagíthatja meg a mi megértésünket is az Ószövetség üzenetéről!

S a tartalom tényleg másként ugyanaz, mint a keresztyén megközelítések Fishbane első renden az „exegetikai kultúrát” akarja üzenetként kidomborítani, nem pedig az egyes témák és tartalmak mondanivalóját. A teológiai bevezetésben ugyan nyomatékosan párbeszédet folytat a filozófiával (s ebben nyilván megegyezik a keresztyén teológiai erőfeszítésekkel is), viszont hangsúlyozza: a zsidó teológia „performatív” teológia, tehát nem a gondolati rendszerek együttesén nyugszik, hanem inkább azon, hogy mindez hogyan jut kifejezésre az életben. Az ortopraxis elvét tehát a teológiai reflexió a legkevésbé sem annullálja, hanem éppenséggel azon nyugszik. Ilyen háttérrel fordul hát a hermeneutikai teológia felé – ez már klasszikusan megfelel Fishbane életművének.

[[paginate]]

Ugyanakkor némi csalódottságot sem tud eltitkolni a jelen sorok írója. Míg korábban Fishbane könyvei a Bibliában jelenlévő írásmagyarázat (hermeneutika) számos lehetőségét mutatták, addig most egy négyesfogattal kívánja ezt összegezni. Lehet, hogy ennek hátterében a keresztyén négyes írásmagyarázati elv áll? (A szószerinti, az allegórikus, a morális és az anagógikus értelem) Az tény, hogy Fishbane nem ezeket említi, hanem először a p^esat, d^eras, a remesz és szód négyesét, amelyeket az olvasás és az élet összetartozóságában korrelációknak tekint. Nyilván a szavak mögött rejlő értelem, annak kifejtése, a szavak alapján történő asszociáció, ill. a misztikus értelmezés négyességét kell látnunk Fishbane kategóriáiban, de amikor gyakorlati bemutatásra kerülnek ezek az írásmagyarázati elvek, akkor számomra inkább béklyónak tűnnek, formalizmusnak, ami talán az általam megszokott történeti-kritikai magyarázattal egybevetve néhol visszafogottak, néha pedig kontrollálatlanok. Perszem, a kritikai tudomány előtti keresztyén írásmagyarázattal kapcsolatban ugyanilyen benyomásaim lehetnek!

A harmadik nagy fejezet aztán már szinte nem is a Bibliával foglalkozik, hanem azzal, hogy az olvasott dolgoknak hogyan kell megvalósulniuk a zsidó életben. Természetesen első renden a haláchá a téma, hiszen a Biblia olvasása olyan történetet indít el, amiben a mindenkori olvasó is jelen van. Itt láthatjuk, hogy mennyire másként tekint a zsidóság saját hagyományára, mint az általunk megszokott „Szentírás, vagy tradíció” kettősség. „Idővel kialakult az, amit a generációk intelmezésének tekinthetünk, tehát hogy a hagyományozott szokásokat az élet különböző területén ápoljuk és gyakoroljuk” (169. lap). M. Oeming meg is jegyzi, hogy gondja volt a „gestures of the generations” fordításával, jóllehet világos: a zsidóság nem teszi kötelezővé egyes tanításait, de a megtapasztalt helyes úttól nem könnyen tér el… A könyv ezután szépen bemutatja, hogy mindez az imák irodalmában, a zsidó hagyományok tanulmányozásában, a közösségi életben hogyan valósul meg. Az absztrakt módon kifejezett cél mindig konkrét: ez a g^emílút heszed, a jó cselekvése.

[[paginate]]

A záró fejezet ismét kicsit filozofikus a cél az ’^emúná megvalósítása, amit „theologische Integrität”-ként magyaráza a szerző, s szemben áll a hebel, a semmi, az értelmetlenség prédikátori fogalmával. A befejezés kissé dialektikusra sikerült: a végtelen megvalósítása a véges életben, ill. a nyilvános megnyilatkozás szemben és együtt az intimitás meghittségével – mindez természetesen igaz, s minden elv gyakorlati megvalósulására vonatkozik!

Érdekes, gondolatébresztő könyv! Ha valamilyen úton jársz, mindig szerencsés oldalpillantást is vetni arra, hogy másvalaki ugyanazt a problémát hogyan oldja meg – így van ez az ószövetségi teológia írásában is! Persze, a 2008-as kiadást is ismertem már 2021-ben, amikor én is próbálkoztam ebben a műfajban; most mégis nagyon hálás vagyok Manfred Oemingnek, akinek közvetítése még teljesebbé tette a megértést. Hogy minden pozitív megjegyzésem ellenére miért nem követtem én is ezt az utat? Az ok változatlanul ugyanaz: csodálom a Fishbane által fölvázolt szerves egységet (néhol talán kicsit kételkedem is benne, olyan szép!) – de én a különbségeknek is jelentőséget szeretnék tulajdonítani. Csak kettőt említek: az Ószövetség és az Újszövetség ugyan egy könyvet alkot – mégis: nem ugyanaz, s a kettő közötti különbségnek óriási jelentősége van. Illetve a másik: a reformáció kora például szerves egységben érezte magát az őskeresztyénséggel; helyreállítani akarta azt, ami megromlott. Viszont messze nem azonos az őskeresztyénséggel – valami új, radikálisan új született. Mindez azonban jottányit se változtat azon, hogy Fishbane könyve gondolatébresztő annak is, aki keresztyén teológiát akar írni: az átolvasás gyönyörködtet, az átgondolás pedig inspirál!

Karasszon István