Bevezető

Az 1945. május 8-i béke, a II. világháború európai lezárása, úgy tűnt, hogy meghozza a várva várt békességet a Kárpát-medence sokat próbált népeinek. Nem így történt. Pontosabban nem minden népnek hozott békét a Német Birodalom kapitulációja. Az 1945-ben, hirtelen újjászült Csehszlovákia, hosszas nemzetközi lobbytevékenység és nagyhatalmi kegy nyomán jött létre ismét úgy, hogy 1945 májusában sem törvényhozása, sem végrehajtó hatalma nem volt. Volt viszont elnöke Edvard Beneš személyében, aki az 1938-as I. bécsi döntés nyomán, igaz lemondott, de érdekes módon, angliai emigrációjába mégis csehszlovák elnökként érkezett meg, és ebben a minőségében „csinálta végig” a II. világháborút. A béke 1945. október 27-ig tartó első öt és fél hónapját, elnöki rendeletekkel irányította Beneš. A hírhedt dekrétumai kapcsán ismert adat, hogy 143 elnöki rendeletet adott ki, amelyeket később egytől egyik törvényként elfogadott a csehszlovák parlament. Beneš nemzetállami alapokat kívánt biztosítani a nagyhatalmak által újjászült Csehszlovákiának. Ebben az elképzelésében két zavaró tényező volt: az itt élő németek és magyarok. A már említett 143 elnöki dekrétum közül 13 közvetlenül és 20 közvetve érintette a német és magyar kisebbséget.

Hatásukat tekintve[1] voltak olyan német- és magyarellenes intézkedések, amelyek során az adott személlyel szemben a népbíróság mondta ki a bűnösséget, hogy fasiszta bűnöző, áruló vagy kollaboráns. Így ítélték el a perbe fogott magyarok 55,18%-át. Aztán voltak azok, akiknek a sorsa nemzetközi egyezmények alapján intéződött. Ilyen volt az ún. „anyások” kitelepítése. Ők voltak azok a magyarok, – főleg állami hivatalnokok – akik az I. bécsi döntést követően költöztek a visszacsatolt területekre: 31.780 érintettről beszélünk. És ide tartozott a lakosságcsere, amely során 89.660 magyar ember került Magyarországra és onnan 72.000 fő jött a helyükre. És nem feledkezhetünk meg a kollektív bűnösség elvének érvényesítése nyomán, a csehországi munkára deportáltak csoportjairól sem.

[[paginate]]

1945-ben kb. 12.000 magyar embert vittek el, 1946 első félévében már önkéntes toborzás zajlott csehországi munkára, de 1.932 magyart azért mégiscsak erőszakkal deportáltak Csehországba. Majd 1946-47 fordulóján, telén volt a legnagyobb horderejű csehországi deportálás: 44.129 magyar személyt – egész családokat – vittek el karhatalmi kísérettel a fűtetlen vagonokban. S csak a történeti hitelesség miatt említjük meg a vagyonkonfiskálást, amely először a földekre, majd minden más magyar magántulajdonra kiterjedt.

Körvonalazódik tehát előttünk Csehszlovákia nemzetállammá formálása, de mondhatnánk azt is, hogy a beneši etnikai tisztogatás, melynek az első felvonása volt a csehországi deportálás, a második a Magyarországra való kitelepítés, s a harmadik a lakosságcsere.

A lakosságcsere-egyezmény

A lakosságcseréről szóló államközi szerződést a csehszlovák fél erőltette, rögtön az első pillanatoktól kezdve. Magyarország, amíg tudott, hátrált ez elől a gondolat elől, hiszen a nemzeti érdek azt diktálta, hogy a magyarok maradjanak a szülőföldjükön. Végül – éppen a deportálásnak és az egyoldalú kitelepítésnek (mint nyomásgyakorló eszköznek) köszönhetően, Budapest beadta a derekát és 1946. február 27-én, a két ország külügyminisztere aláírta a lakosságcsere-egyezményt. Az előzetes becslések alapján 75.000 embert terveztek „kicserélni”, de igazából Csehszlovákia úgy gondolta, hogy 400.000 magyartól, de legalább a felétől meg tud majd szabadulni. A lakosságcsere során a családok – elvileg – mindenüket vihették magukkal a másik országba, „csak éppen” a házukat, a földjüket, a templomukat és a temetőjüket kellett hátrahagyni.

[[paginate]]

A református egyház hozzáállása

A Magyarországi Református Egyház felelősségteljesen viszonyult ehhez a szomorú történelmi eseményhez. Felvette a kapcsolatot az Áttelepítési Kormánybiztossággal és úgy próbált hatni az eseményekre, hogy a Szlovákiából érkező reformátusok olyan polgári településre kerüljenek, ahol van református gyülekezet. Erre volt is készség az állami hivatalok részéről és kialakult egyfajta lazább együttműködés a református egyház és az érintett állami hivatalok között. Csak egyetlen példát említünk: a református egyház, időről időre megkapta a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosságtól azokat a szállítási és irányítási tervezeteket, amelyeket a Magyar Államvasutak dolgozott ki. Ebben ott volt a csehszlovákiai berakodás napja és állomása, a szerelvénnyel érkező családok száma és a magyarországi célállomás. A református egyház ezeknek a jegyzékeknek az alapján dolgozott.

Az egyházvezetés kinevezett három megbízott személyt, hogy lehetőség szerint, a célállomásokon tájékozódjanak az érkezők felekezeti hovatartozása felől. S ha református magyarok érkeztek, akkor beindult az egyházi gépezet, aminek a végkifejlete minden esetben az volt, hogy az egyház kérelemmel fordult a Földhivatalhoz – mivel ez intézte a lakosságcsere ügyét – hogy hová is kellene eljuttatni, letelepíteni a felvidéki reformátusokat.

Az egyházi megbízottak – Boda József, Erdős István, Gazda Endre – folyamatosan írásos jelentést adtak a munkájukról. Gazda Endre egyik jelentésében azt írja, hogy a Gyöngyösi János külügyminiszter által aláírt lakosságcsere-egyezmény alapján 200.000 felvidéki magyar Magyarországra történő áttelepítésével számolnak[2]. Ebben a jelentésében írja le Gazda egyértelműen, hogy az egész lakosságcsere-egyezményt Magyarország kényszerből, Csehszlovák nyomásra írta csak alá. „Az egész akció tudvalevőleg a csehszlovák kormány szerződésellenes – minden népjogot a legflagránsabbul sértő, visszaélő magatartásával ferdült el, amikor százezrekre méretezett tömegeinket ’háborús bűnösség’ címén vonja ott bűnvádi eljárások alá, hogy aztán vagyonelkobzásokra, deportálásokra, áttelepítésekre ürügyet nyújtó jogcímeket teremtsen”[3].

Erre az volt Budapest válasza, hogy felfüggesztette az egyezmény végrehajtását. Gazda egy érdekes jelenségre is felhívta a figyelmet. Mégpedig, hogy Csehszlovákiában párhuzamosan zajlik a lakosságcsere és a magyarok reszlovakizációja. Sokan úgy gondolták, hogy ha szlováknak vallják magukat, akkor maradhatnak, ám „a deportálási eljárásokban – a csehszlovák hatóságok részéről a magyar és a reszlovakizált magyar elemmel való elbánásban eddig semmi különbség nincs, vagyis erre való tekintet nélkül egymás mellé törve, haladnak a deportálás keserű útján”[4].

  [[paginate]]

1948 elején az ügyben jártas Gazda Endre még nem látta, hogy hogyan is alakulnak majd a dolgok. Elgondolkodtató a jelentésének az alábbi mondata: „Hogy mily pontig megy el a fajromboló szlovák kormányzat, hogy maradnak-e még vissza – eredeti helyeiken – magyar református egységek, és vajon eredeti helyeiken vagy máshol? Ki tudja?”[5]

1947 januárjában, Ravasz László püspök találkozót kezdeményezett az evangélikus egyház vezetőivel a lakosságcsere egyházi kezelése kérdésében, illetve az áttelepítettek után otthon maradt egyházi vagyon további sorsát illetően. A találkozón világossá vált, hogy az evangélikusok egyedül nem terveztek semmilyen lépést a vagyonkezelés dolgában. A Ravasz-féle egyeztetés eredménye az lett, hogy a két magyar protestáns egyház a továbbiakban együttműködött ebben a kérdésben.

Az egy évvel később, 1948 januárjában készült jelentés – ugyancsak Gazda Endre tollából – már konkrét problémákról, áttelepített magyarok sérelmeiről és a velük kapcsolatos állami tehetetlenségről is beszámol. Volt rá példa, hogy a Felvidékről áttelepített molnár, Magyarországon egy malmot kapott, amit beindított, nyereségessé tett, ám a helyiek elirigyelték tőle és politikai hátszéllel „kitették a felvidékit, hogy egy belső párthívüket tegyék be a malomba”[6].

Az áttelepítettek elhelyezésével párhuzamosan, elindult a Szlovákiában maradt egyházi vagyon ügyének intézése is. Ezt természetesen nem egyházi, hanem állami térfélen történt. A magyar állam megkérdezte az egyházakat, s Gazda Endre egy 1948 tavaszi jelentéséből tudjuk, hogy – hiába volt a korábbi ígéret az evangélikusok és reformátusok együttműködéséről – „a magyar evangélikus egyház határozottan azt deklarálta, hogy neki a csehszlovák áttelepítési mozdulatokkal kapcsolatosan semmiféle jogigénye nincs /…/ jelentős mozdulat a rom. kath. egyház deklarációja is, melyet maga Mindszenthy hercegprímás deklarált a kormánybizottság felé abban, hogy a kath. egyháznak egyáltalán nincs felvetni való kérdése”[7]. A vagyonjogi kérdésben tehát a református egyház magára maradt. Igaz, ami igaz, vagyoni kérdésekben mi, reformátusok, voltunk leginkább kiszolgáltatva. Szlovákiában szinte gyakorlattá vált, hogy a gazdagabb református falvakat feldúlták és a gazdákat kitelepítették. A reformátusok ugyanis magyarok voltak. Arra is találunk példát, hogy az elvett református egyházi vagyont a szlovák evangélikusok kezére játszották. Nem sima átadással, hanem úgy, hogy szlovák evangélikusokat telepítettek be a kitelepített magyar reformátusok helyére.

Az egyházi megbízottak jelentéseiben nemcsak az áttelepítettekkel kapcsolatban találunk információkat, hanem elvétve a Csehországba deportált magyarok helyzetéről is hírt kapunk. „A szudétavidéki deportáltak egyenesen rabszolgasorsban levőknek tekintendők. Jellemző az állapotokra, hogy az oda deportált jó módú magyar gazdák ott, az ottani csehek részéről – egészen rabszolgavásár szerűen, izmaik tapogatásával és testi erejük ilyenszerű limitálásával kerülnek vásárba és kiosztásra. Élelmezésük – amint általában ma az egész Szlovákiáé – rettenetesen rossz”[8]. És találunk ezekben a feljegyzésekben nagypolitikai háttér-információkat is. Ne feledjük, 1948 áprilisában vagyunk, vagyis már megtörtént a Klement Gottwald-féle kommunista hatalomváltás Csehszlovákiában. „Az új kibontakozó rendszerben a legkönyörtelenebb szerepet Okányi cseh belügyminiszter viszi (testvére Budapesten egyetemi tanár). Rajta kívül még Clementis külügyminiszter, mindketten elkeseredett magyarellenességgel dúlják fel a magyar viszonyokat”[9].

[[paginate]]

Bár a református egyháznak valóban nagy gondja volt arra, hogy a református családok református közegbe kerüljenek, ám ez nem úgy alakult, mint ahogy eredetileg elképzelték. Ravasz László püspök, 1948. július 5-én, levelet intézett Dinnyés Lajos[10] miniszterelnökhöz és Dr. Hajdú István áttelepítési kormánybiztoshoz. Ebben – egyebek mellett – nehezményezte, hogy az állami hivatalok nem figyelnek oda és nem teljesítik a református egyház kérését, ezért az áttelepülő református közösségek szétesnek és el fognak szórványosodni. A püspök nyomatékosan kérte, hogy az újrainduló áttelepítések esetében, az állami hivatalok jobban figyeljenek oda a „vallási hovatartozásra, az egy községbeliek lehető egyvonalú irányítására, – és ahol telepítések meglévő egyházakhoz nem csatlakozhatnak, – svábkitelepítések vonalán a különösen sebzett református egyházaink lélekszámának feltöltésére, vagy önálló egyházak képzésére, telepítési szervek útján az eddigieket meghaladó figyelemmel lenni szíveskedjék”[11]. Ugyanilyen gondolattal – hogy felvidéki reformátusok kerüljenek a kitelepített református svábok helyére – nemcsak magyarországi lelkészek és egyházközségek jelentkeztek, hanem maguk a lakosságcserére kiválasztott felvidéki reformátusok is.

Erdős István írja egyik jelentésében, hogy megkeresték őt a kissárói reformátusok, akik kérik, hogy – ha lehetséges – a Tolna megyei Nagyszékely községbe telepítsék majd őket. Ugyanebben a feljegyzésben írja Erdős, hogy az Áttelepítési Kormánybiztosságnál érje el az egyház vezetése, hogy a Felvidékről érkező reformátusokat telepítsék „Bátaszék, Várdomb, Kéty, Németkér, Belecska, Csibrák és Kurd Tolna megyei községekbe, valamint Ecseny, Nágocs és Bonnya Somogy megyei községekbe. Ezekben a községekben vagy régi református egyházak, vagy újonnan alakult egyházközségek vannak, s így célszerű azoknak a felszaporítása”[12]. És ezekből az elképzelésekből volt, ami be is teljesült. Maga az intézkedés úgy történt, hogy az egyházi megbízottak jelezték az igényeket a Konvent elnökségének. A Konvent elnöksége ezt továbbította az Országos Földhivatalhoz, mint a telepítést lebonyolító állami hivatalhoz, ahol vagy figyelembe vették a kérést, vagy nem. Volt rá példa, hogy figyelembe vették az egyház kérését, sőt válaszoltak is rá: „…közlöm, hogy a Főtiszteletű Konvent Ganna és Döbrönte községek telepítésére vonatkozó kívánságát előjegyzésbe vettem és kívánságát a betelepítés alkalmával a lehetőséghez képest figyelembe fogom venni. Bp, 1948. február 26. Az ügyvezető igazgató megbízásából: dr. Avar László s.k. törvényszéki bíró”[13].

Ugyancsak Erdős jelentéséből tudjuk, hogy 1948 márciusáig, a Dunántúlon, 27 már áttelepített családot költöztettek át olyan helyre, ahol református anyaegyház volt. Így kerültek felvidéki reformátusok Sárpilis-Várdombra, Bonyhádra, Tengelicre és Cece-Németkérre. Volt olyan eset is, amikor a felvidékiek már nem akartak tovább költözni. A jelentés megállapítja, hogy a „Szorosd községben letelepült felvidékieknek a Nágocsra való átköltöztetése a felvidéki érdekeltek ellenállásán meghiúsult”[14].

  [[paginate]]

A lakosságcsere hatása a református egyházra

A lakosságcsere közvetlen hatását két nézőpontból vizsgálhatjuk. Ha magyarországi – református egyházi – szempontból nézzük a történteket, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy több helyen a felvidéki reformátusok érkezése megerősítette a helyi református közösséget. Persze, számos felvidéki református család nem került gyülekezeti közösségbe, ők – minden bizonnyal – eltűntek, elvesztek az egyház számára. És vizsgálható az egész eseménysor a szülőföld – Felvidék – szempontjából. Így egyértelmű veszteséget, megfogyatkozást, leépülést és az évtizedek múltával, szórványosodást látunk.

A Magyarországi Református Egyház négy egyházkerületének 33 egyházmegyéjéből, 13 egyházmegye volt érintett a magyar-szlovák lakosságcsere lebonyolításában. Vagy fogadtak felvidéki magyar reformátusokat, vagy felajánlották a segítségüket a befogadásukban.

1948 nyarán püspökváltás történt Budapesten, így a lakosságcsere ügyét Bereczky Albert püspök és Balogh Jenő főgondnok vitte tovább. Egy évvel később, 1949 nyarán a Magyarországi Református Egyház tisztábban akart látni ebben a kérdésben és a Püspöki Hivatal körlevelet[15] intézett valamennyi anyaegyházközség lelkipásztorához, hogy mérjék fel a Szlovákiából áttelepítet hívek lélekszámát. Az egyházvezetés nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy „egyházközségenként teljes népszámlálási kép állíttassék ki, hogy a tényleg áttelepített híveink melyik szlovákiai egyházközségből, milyen lélekszámban telepíttettek át és mely magyarországi református egyházközségben kebeleztettek be”[16]. Az egyházközségi jelentéseket 1949. szeptember 15-ig kellett elküldeni a Püspöki Hivatalba. A körlevél még azt is tartalmazta, hogy ha az áttelepítetteknek szükségük lenne az otthon maradt gyülekezeti ingóságaik közül valamire – kehelyre, úrasztali terítőre, parokiális könyvtárból könyvekre, esetleg harangra – akkor ezt az igényt is jelezzék és majd a Püspöki Hivatal intézi a továbbiakat.

  [[paginate]]

Összesített adatok az áttelepített reformátusokról

A Konvent elnökségének kérésére, viszonylag pontos adatok érkeztek az egyházközségekből. Csakhogy a lelkészek más és más módon értelmezték a kérdést. Volt aki úgy válaszolt, hogy az általa pásztorolt gyülekezet(ek)be X számú felvidéki református család, összességében Y számú lélek érkezett. De volt olyan lelkész is, aki a számok mellé neveket is odatett, sőt azt is leírta, hogy honnan érkeztek az áttelepített magyar reformátusok.

Itt most csak egy konkrét példát említünk: 23 magyar reformátust telepítettek át Garammikoláról Magyarországra. Közülük 6 lélek Hartára került; 1 család, 3 fő Elek községbe; 3 család, összesen 10 lélek Péteri községbe, ami Monor-Újtelep Egyházközséghez tartozott és 4 lélek került Almáskeresztúrra, ami Nyugotszenterzsébet szórványa volt. Őket névvel is ismerjük, tehát Almáskeresztúrra került özv. Krisjak Mihályné Baka Erzsébet, özv. Nagy Lajosné Molnár Julianna, Karcsai Gyuláné Nagy Matild és Karcsai Gyula.

Még egy egyházi kezdeményezésről kell szólnunk. 1948 tavaszán, felvidéki lelkészek egy csoportja memorandumot intézett a Magyarországi Református Egyház Konventjéhez, amelynek lényege:  hogy azon gyülekezetek esetében, ahol a gyülekezet legalább 60%-át kitelepítették Felvidékről, mehessen az áttelepítettekkel a helyi lelkipásztor is és a Magyarországi Református Egyház próbálja meg egy helyre irányítani – gyülekezetként kezelni – az így áttelepített reformátusokat. A memorandumot aláírók: dr. Agyagássy Sándor garamvezekényi, Czeglédy Pál lévai, Pap József sárói, Pető Sándor varsányi, Fekete Emil garamszentgyörgyi, Szabó S. Zsigmond bajkai, Soos Endre mohi, Szabó Antal lévai, Keményik József kisölvedi, Boros Kornél szecsei, Szücs Árpád ipolypásztói, Szücs Lajos szódói, Szaszák Bertalan pozbai és Böszörményi László losonci lelkészek voltak[17]. A Konvent foglalkozott a felvidéki lelkészek beadványával és egy elgondolkodtató határozatot hozott, amelyet szó szerint idézünk:

  [[paginate]]

„Az elnökségi tanács ismételten mérlegelés alá vonta a szlovákiai lelkészek áttelepítésének kérdését és bár ezúttal is abban a megítélésben van, hogy a részlegesen áttelepített szlovákiai ref. egyházközségek lelkészei azzal teljesítik hivatásuk legkimagaslóbb értékű szolgálatát, ha híveik nyomasztó lelki válságában oldalukon a legvégsőkig ott maradnak és ha a krisztusi igazságok egyedül megnyugvást kínáló szolgálatát még a porlasztásra ítélt egyházainkban is törhetetlenül nyújtják, – mégis az elnökségi tanács úgy ítéli, hogy ezeknek a lelkészi erőknek a reménytelenül lesorvadó szlovákiai egyházakhoz való mozdulatlan odaszegezettsége elvileg alig tartható fenn. Ebből kiindulva az elnökségi tanács a továbbiakban nem emel kifogást a benyújtott memorandum azon felfogásával szemben, hogy ahol a gyülekezet nagyobb része – legalább 60%-a – kitelepül a hívekkel együtt, vagy külön a lelkész is, kívánságára telepíthető legyen. Ennek a kiviteli lehetőségeiért az elnökségi tanács ezt az álláspontját az áttelepítési kormánybiztosság tudomására hozza és az e címen áttelepült vagy áttelepülni kívánó lelkészek részére a konvent támogatását biztosítja. A kérdésnek személyenként való elbírálásánál elnökségi tanácsunk csak azokat az egyéni kérdéseket méltatja pártoló figyelmébe, amelyeknél az átjött lelkész a feltételül tűzött körülmények fennforgását – az érdekelt szlovákiai egyház legalább 60%-os kiürülését –, vagy azt, hogy további ottmaradása családjára elviselhetetlen terhet, testi-lelki összeomlást jelentene – az elnökségi tanács előtt a szlovákiai lelkészkarból: Szabó Béla, Galambos Zoltán, Czeglédi Pál és Varga Imre szlovákiai lelkészek közül legalább kettőnek azonos tartalmú nyilatkozatával igazolja”[18].

Összegyházi viszonylatban tudjuk, hogy 196 felvidéki településről kerültek Magyarországra magyar reformátusok a lakosságcsere keretében. Ők Magyarország 225 polgári településére szóródtak szét. Az egyházközségek jelentéseiből megállapítható, hogy a református egyház által számba vett felvidéki reformátusok száma 9.407 volt. Ez természetesen nem pontos szám, mivel több jelentés nem lélekszámot adott meg, hanem az oda érkezett családok számát jelentette a Konventnek. Hogy ez a szám értelmezhető legyen, ide teszünk egy másik adatot is.

  [[paginate]]

Lakosságcsere számokban

A lakosságcsere-egyezmény alapján, 1947. április 12-e és 1948. december 21-e között, 50.507 személy érkezett Csehszlovákiából Magyarországra.

Közülük 39.570 volt földműves, 4.143 iparos, 1.838 kereskedő, 2.016 értelmiségi és további – meg nem határozott besorolású – 2.940 személy. A felvidéki magyarok hátra hagytak 137.082 kataszteri hold földet, ami 78.885 hektárnak felel meg.

S hogy végső soron hová, merre kerültek a felvidéki magyarok? Az alábbi táblázatban nyomon követhető, vármegye szerinti bontásban:

 

vármegye	családok száma	személyek száma
Abaúj	2	4
Baranya	2260	9263
Bácsbodrog	603	2446
Békés	1378	5519
Bihar	1	4
Borsod-Gömör	41	136
Csanád	781	3292
Csongrád	2	2
Fejér	544	2005
Győr-Moson	215	849
Hajdú	8	29
Jásznagykun-Szolnok	7	27
Komárom-Esztergom	355	1272
Nógrád-Hont	90	322
Pest-Pilis-Solt	1896	7346
Somogy	1085	4695
Sopron	92	329
Szabolcs	297	1237
Szatmár-Bereg	3	10
Tolna	1984	8208
Vas	51	179
Veszprém	812	3274
Zala	12	50
Zempllén	15	39
összesen:	12534	55232

 

 

[[paginate]]

Van adat – igaz csak töredékes – az áttelepített magyarok felekezeti hovatartozásáról is. Eszerint 1948-ban Magyarországra került 3.463 római katolikus, 1.295 református, 123 evangélikus és 56 görög-katolikus család. Azért kell töredékes adatnak tartanunk az 1948-as számot, mert ezen év februárjában került hatalomra Csehszlovákiában a kommunista párt, ami – gyakorlatilag – a lakosságcsere befejezését jelentette. Vagyis ez inkább 7-8 hét adataként kezelhető.

Ha a fenti táblázatban a családok és a lélekszám arányát kivetítjük a felekezeti hovatartozás adataira, akkor nem valós, csak becsült számokat kapunk. Ezzel nem tudjuk gazdagítani a feltárt történelmi tényeket, de tendenciákra következtethetünk.

felekezet	családok   száma	becsült lélekszám	megállapított arány
római katolikus	3463	15237	70,14%
református	1295	5698	26,24%
evangélikus	123	541	2,49%
görög-katolikus	56	246	1,13%
összesen:	4937	21722	100,00%

Összegzés: ha nem lett volna lakosságcsere…

Világi források arról szólnak, hogy a lakosságcsere keretében 89.660 magyar ember volt kénytelen elhagyni felvidéki szülőföldjét és áttelepülni Magyarországra. Ha a fenti táblázatban megállapított arányokat erre a számra vetítjük ki, akkor 23.526 református hagyhatta el – csak a lakosságcsere keretében – a gyülekezetét és a felvidéki egyházát.

1950-ben 111.696 reformátust számoltak össze a népszámlálás során. Ha ehhez hozzászámítjuk a 23.526 (becsült szám) lakosságcserére kényszerített magyar reformátust, akkor 135.222 reformátust számolhattak volna össze 1950-ben.

1950 és 2011 közötti a reformátusok száma 11,55%-kal csökkent. Ha ezt rávetítjük az 1950. évi – lakosságcserétől mentes – számra, akkor 2011-ben 119.141 reformátust lehetett volna összeszámolni. Arányunk az összlakosságból 2,2% lenne[19]. A 2021-es népszámlálás során 85.271 ember vallotta magát reformátusnak, ami az összlakosság 1,6%-át teszi ki. S ebből a 85.271 reformátusból már csak 58.786 fő (68,9%) a magyar.

Somogyi Alfréd