Több korábbi könyvével bizonyította dr. Széplaki György nyugalmazott főiskolai docens, hogy otthonosan mozog a történetmesélés rejtelmeiben. A magánkiadásban 2017-ben megjelentetett önéletrajzi írásait és novelláit tartalmazó, Arcvonásaim című könyve volt az első, amit az 1956-os Emlékbizottság támogatásával ugyancsak 2017-ben elkészült, 33 egész egyharmad című ifjúsági regénye követett. A Láncöltés című családregénye után (2019) gyakrabban jelentkezett újabb műveivel: Aranyos kalicka kisregény (2020), Szpész új világ novellák (2022).

Egyes szakmai körök úgy tartják, hogy a prózaírók 60. életévüket követően képesek igazán érett tapasztalatok birtokában alkotni. A református hitét a Budapest-Fasori Református Egyházközségben aktívan gyakorló Széplaki, túl a 8. x-en, lépten-nyomon bizonyítja, hogy a reális, nemegyszer átélt mozzanatokból lehetséges szellemi-lelki erődöt építeni. „Több mint 80 év emlékei az időben, s az idő az emlékekben, lüktetőn, hol végtelenné tágulva, a gyermek élményeiként, hol lelassulva, a szemlélődő idős ember életszeretetén átszűrve. Széplaki György látni véli mindazokat az eseményeket, amelyeket szűkebb és tágabb családja, majd a világba belépő, azzal ismerkedő fiatalember átélt a XX-XXI. század mindezidáig küzdelmes évtizedeiben. – ajánlja e könyvet Balatoni Teréz, majd így folytatja: − A szerző kiválóan szerkesztett ciklusai, mintha együtt mozdulnának a természettel és a történelemmel: rácsodálkozás, felfedezések, kiteljesedés és szép lelassulás az élet rendje szerint. A filmszerűen felvillanó képek meghatározzák a szöveg belső ritmusát is, s egyszerre csak azt érezzük, bennünk is ez lüktet: igen, ilyen volt. Ezt éltük meg mi is az idő áradásában és apályaiban, ebben a különös, egyszerre gyötrelmes és gyönyörű nyolcvan-egynéhány esztendőben.”

[[paginate]]

Érdekes a tömör bevezető is a könyv elején: „Ül a fotelben, szemét lecsukva morfondírozik: »Kertész Imre, a Nobel-díjas magyar írta valahol: A világot azért nem értjük, mert nem ez a dolgunk a földön. Hát mi a dolgunk?« - Lejjebb csúszik a fotelben, lábát kényelmesen kinyújtja. – »Jó kérdés. Van időm, pihengetek, válaszolhatok.« Kusza gondolatok után, szinte féleálomban jönnek az ötletek. »A világot eltűrni muszáj, kutatni érdemes, felfedezni, élményt szerezni, mesélni róla élvezet.« – Elhessegeti a gondolatsort. »Rövidebben, frappánsabban kellene megfogalmazni!« – Beugrik: »…hogy valahol otthon legyünk benne. Na, persze ez meg az Ábel. Tamási aztán elmesélte, megírta…« Felugrik a fotelből, a laptopot nyitja, kopognak a billentyűk, születik az újabb történet.”

Már a kötetkezdő, Látni vélem őket, 1942-1945 című ciklusból feltételezhető, hogy mindenképpen az ismerkedés/megismerés lehetőségének ígérkezik az olvasó számára, mint általában minden eladdig ismeretlen esemény. A II. világháború személyekre vetült árnyékában élő-félő emberekkel történt események, többnyire tragédiák felidézése megmutatja az öldöklő külső környezet hatását a szelíd emberi belsőre, a lélekre. Nehéz idők jártak akkoriban.

E könyv írásaiból különféle élethelyzetű emberek sorsát, tragédiák következményét ismerheti meg az olvasó. A pusztító harcok rémsége − a halál, a maradandóan súlyos, gyógyíthatatlan sérülés, a kétségbeesett menekültek látványa, a katonadallá változott filmslágert éneklő, a hazatérés kétsége ellenére reménykedő honvédek kórházvonata, a megalázott asszonyok, a megrokkant életek − e történetek kibontott témájaként jelenik meg. Mindegyik jó oldalra áll, a romboló háború értelmetlenségét bizonyítja, az építőjellegű béke ellenében.

[[paginate]]

Megindító a Hűség címet kapott második ciklus valamennyi írása. A pusztulás helye címűben még a háború borzalmainak hátrahagyott emléktárgyai felett kesergünk, ám a megszentségtelenített Biblia is képes üzenetet hordozni. A konszolidálódó körülmények közötti emberi sorsok sem nélkülözik a visszagondolás folyton lesben álló lehetőségét. A hatvan év után ugyanabba az Isten háta mögötti faluba tévedő öreg tanító templomi énekkari próbán megszólaltatta harmónium kíséri az éneket:

Mind jó, amit Isten tészen,
Ő engemet meg nem csal,
De igaz ösvényen viszen,
Én megelégszem azzal,
Hogy kedvében, kegyelmében
Ő forgatja dolgomat,
Csak rá bízom magamat.

Aztán elfullad a harmónium hangja és a magába roskadt idős férfi könnyei csorognak. A legmeghatóbb írás ebben a válogatásban a Hűség, egy emberi lélek élettörténete néhány oldalba sűrítve. Tulajdonképpen ugyanaz a motívum vezeti a többi Széplaki-művet is, mégpedig a Lélek vezérelte szeretet más-más alakba-történetbe formált változata.

Megelevenednek a tánciskolás diákévek, a szünidei vagy kiegészítő diákmunkák mikéntje, miközben helyszínrajzokat is kapunk a Bajza utca, a régi Postatelep (ma Papp László Aréna, buszpályaudvar és szálloda), és egyéb fővárosi helyszínek környékéről. A legfontosabb azonban végig az egész könyvön, hogy az adott írás szereplője éppen miről mit gondol magában.

[[paginate]]

A Stációk című záróciklus epizódjai rövidke jegyzeteknek tűnnek, noha inkább finom rajzolatú jellemrajzok. Széplaki jelképes írói ecsetkezelésének lényegi eszköze ez a szolid hangnem. Olyan finoman bánik a magyar nyelvvel, mintha az porcelánból volna. Ez segíti a szalonképesség megőrzésében. „A szépíró képzelete kiegészíti azt, amit doktorált történelemtanárként valósághűen igyekszik bemutatni. Mindig éles szemmel figyeli az embereket, és tapasztalataiból rövid, frappáns jellemrajzokat készít. Történetei annyira tanulságosak, hogy egy-egynek az elolvasását követően, de a fejezetek végeztével mindenképpen megállásra, a tanulságfok levonására késztetik azt, aki a térben és időben történő kalandozás közben az íróval tart.” Úgy gondolom, hogy dr. Makai János történész, tanszékvezető főiskola tanárnak az utószóban kifejtett iménti véleményével fenntartás nélkül egyetérthetünk.

Dramatikai szemelvényként kiemelem a Gőzmozdony című novellából ezt az egész kötet hangulatát jól érzékeltető részletet: „Sokat kínlódott, míg sikerült a tüzet felélesztenie. Mikor megvolt a megfelelő nyomás, megpróbált az eszközök közelébe húzódzkodni. Nem ment, többször is visszahanyatlott, és akkor percekre elveszítette az eszméletét.

A gőzszelepek hangja térítette magához.

− Tökéletes a nyomás, indulni kell! – Teljes erejéből az indítókar felé kapaszkodott. – Istenem, segíts! Jaj, hogyan is mondtuk mi gyerekek? »Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben« … adj erőt, hogy elérjem a kart, menni kell, menni kell, nem veszhet el a vonat!

Most a sípot érte el, belekapaszkodott, keze görcsösen rátapadt, már nem engedte el. Fülében a szél zúgása és a melléképület leszakadt fémtetejének dörgése, a szűnni nem akaró fütty egyetlen zajjá egyesület, a háború képzelt zajává. Kétségbeesett üvöltés hagyta el a száját, másik kezével megrántotta a halott indítókart, hallani vélte a kerekek erőlködését, nyiszogását, ahogy megcsúsztak a sínen.

[[paginate]]

− Istenem, bocsásd meg, hogy nem hittem benned, mert a gőzmozdony volt az én istenem. Köszönöm, hogy mégis megsegítettél… tettél…

Az éktelen fütyülésre bentről kijöttek néhányan. Ahogy rátaláltak, ott csüngött a kezelőeszközökbe kapaszkodva. Döbbenten nézték: a fényesre tisztított csapok, kallantyúk, a duruzsoló tűz csupa élet volt a végítéletnek ebben a szörnyű telében, de az ember már halott volt. Gyengéden leemelték, az arcába néztek, mosolygott.

− Ki ez az ember? – kérdezte egy magabiztosan ügyködő utas a forgalmistától.

− Gábriel Mihály, nyugdíjas gőzmozdonyvezetőnk – mondta ki nagyot sóhajtva, és megemelte a sapkáját.

− Milyen különös, két angyal nevét is viselte – hümmögte valaki a háttérben, s akkor már mindenki levett sapkával állt, még azok is, akik nem juthattak fel a mozdonyra.”

Az egyszerűen érthető nyelvezetükben lélekbe hatoló Széplaki-írásokkal nem pusztán annyi a dolga az olvasónak, hogy olvasson, hanem ennél több és értékesebb: értelmezzen! Hiszen e munkákat szív és ész együttesen hozta létre, ezáltal együttesen hatnak szívre is, észre is. Nem csupán a kidolgozottságukat illetően, hanem elsősorban a történetek reális, hitet sugárzó hitele következtében.

Az itt ismertetett kötet szerzőjének Képzelem című, szinte hétköznapi banalitásból született írása tulajdonképpen nem más, mint nosztalgia. „A Kerepesi út felől vágok át a régen nem létező Postatelep helyén a Stefánia út irányába. Egy kedves ismerősöm ott lakik a Stadion-közeli kis utcában. Iránytűm a katolikus templom magas tornya, ahhoz viszonyítva saccolom meg, hogy éppen hol járhatok. Kis törökőri református templomunk elvész az óriási házak mögött, annak picinyke tornya még akkor sem nagyon látszott, amikor az ötvenes években megépült. Akkor a hátsó kapun mehettünk ki a Stefánia útra, a túlsó oldal platánfái most is barátságosan integetnek. A fák szinte észrevétlenül nőnek, s mert a helyüket nem hagyják el, számukra megáll, helyben marad az idő.” A műben megidézett környezeti nyugalom napjainkban is jelentőséggel bír, hiszen az olvasmány hangulatába merülés nem egyéb, mint lelki felüdülés.

Zsirai László