Régi adósságomat próbálom leróni ezzel a recenzióval. Miroslav Volf (1956), a horvát származású pünkösdi, majd anglikán teológus azon közép-európai, kivételes alkotó pályát befutó személyiségek egyike, akinek a gondolkodásán, probléma választásán, munkásságán óhatatlanul jelen van Közép-Európa legújabbkori történelmi küzdelmeinek lenyomata. Ráadásul még közvetetten, feleségemen, Röhrig Klaudia lelkésznőn keresztül is volt találkozásom vele. Az eszéki Evangéliumi Teológián ószövetségi tanársegédként dolgozott, amikor Volf ott végezte teológiai tanulmányait, majd diplomát szerzett. (Különös, de nem véletlenszerű egybeesés az is, hogy a XX. század utolsó negyedének másik jelentős közép-európai teológusa, a prágai tavasz leverése után Bázelben, a világhírű református teológián rendszeres teológiát, etikát tanító Jan Milíč Lochmann (†2004) cseh protestáns teológus volt feleségem egyik professzora éveken át.) Ez a két különös közép-európai teológus-professzori pályakép figyelmessé és fogékonnyá tett munkásságuk iránt. Még inkább, amikor megtudtam, hogy Miroslav Volf, aki jelenleg is professzor az amerikai Yale Egyetem Teológiai fakultásán és alapítója, igazgatója a Hit és Kultúra Yale Központnak, könyvét előbb angolul adta ki egyetemi tanár- és szerzőtársával, Matthew Croasmunnal Teológia a világ életéért címmel 2019-ben, s néhány héttel később megjelent a könyv német fordítása és kiadása, nem kis címváltoztatással: A világ életéért. Manifesztum a teológia megújításáért. Azóta, hogy észrevettem ezt a cím módosítást, foglalkoztat a kérdés, vajon ki és miért tette ezt? Hiszen maga a manifesztum, kiáltvány fogalom sajátos tartalmi színezetet hordoz azóta, hogy 1848-ban K. Marx kiadta a Kommunista Kiáltványt.

[[paginate]]

Mivel mindkét szerző tudtával történhetett csak a címnek ez az áteurópaizálása, nem állhat távol a feltételezés: A teológia a világ életéért kötet két szerzőjének nem kisebb igényét jelöli ez, mint a teológia megújítására irányuló törekvést. Mozgalmat, követést, vitát, nemzetközi teológiai megújulást reméltek ettől a nem egyértelmű cím módosítástól. A könyvismertetés keretét messze meghaladná a kötet hatáselemzése, akár az USA-ban, akár Európában. Hányan és milyen módon hallották meg, értették meg és válaszoltak a teológiai megújulást megcélzó manifesztum, könyvkiáltvány igényére, nem egyértelmű. Mindenesetre a nemzetközi irodalom máig nem ír arról, hogy akár előreformációs, akár reformációs teológiai földrengést váltott volna ki a kötet. De hogy reflektorfénybe állította egyetemeken, egyházi közösségekben a megújulás reformátori igényét, az ecclesia semper reformanda-t, az erősen feltételezhető. A főcím: „A világ életéért" valójában kettős idézet. Alexander Schmemann ortodox teológus 1973-ban írt könyvére utal, aki hídépítő volt. Franciaországon keresztül Nyugatra vitte a Kelet teológiai-liturgiai örökségét. Egyúttal „a világ életéért” utal a bibliai idézetre, amikor Jézus az élet kenyeréről szóló példabeszédében így fogalmaz: „Az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért (hüper tész tú koszmú dzóész – pro mundi vita), az az én testem” (János 6,51). A szerzők erős bibliai kötődéssel, ugyanakkor a teológiai kategóriáknak a felhasználásával eljutnak odáig, hogy „imádságos gondolkodásra” (150kk) hívnak. Teszik ezt azzal a meggyőződéssel, hogy hozzásegítsenek az akadémikus, az egyetemi diplomát nyújtó teológia megújításához. Ha ugyanis ez nem mozdítja elő a hit látásmódjával tájékozódó protestáns életstílust, akkor a teológiai stúdiumok szem elől tévesztik a valódi célt (11).

A virágzó életről, az igazi életről Isten jelenlétében hat fejezeten át. Nem vádként, de fájó ténymegállapításként tér vissza a kötetben a tematikus cantus firmus: „Úgy tűnik, a teológusok egy része elveszítette isteni hivatásérzetét, ami abban is megragadható, hogy meg kell birkózzunk az emberi lét és a világ sorsának végső, súlyos kérdéseivel” (3). A Genezis és a Kivonulás könyve megmutatja az utat a teremtéstől a bűnön, elfajuláson át Izrael egyiptomi rabszolgaságáig. Majd Izrael megmentéséig, a vele kötött szövetségig. Az Újszövetség átrajzolja és kitágítja ezt a történetet, magában foglalja a világot, el addig, amíg Isten „mindent újjáteremt”. A szerzők úgy vélik, hogy a teológiai oktatásnak (akár szemináriumokban, akár vasárnapi iskolákban történik) azt a célt kell kitűznie, hogy „Krisztus követésével formálja az embereket, úgy, hogy minden ember és közösség képes legyen követni Krisztust az idő folyásában” (9).

[[paginate]]

Első fejezet: Virágzó élet - de melyik élet jó? Nem csupán arról van szó, hogy olyan életet válasszunk, ami lehet jobb vagy rosszabb, mint másoké. Hanem egész életünk menetének a megválasztásáról írnak. Milyen életvitelnek vannak jó értékei, például a bölcsesség, az egyértelmű lelki karakter? Hogyan építhetünk olyan világot, amelyben érdemes élni, nem csak lenni-lakni, hanem otthon is lenni? Hogyan válasszunk a poszt-szekuláris és a pluralista trendek nyomása közben? Ha "a szívünket követjük", akkor ezek a döntések mintha sajátjaink lennének, vagy valójában inkább kultúránk gondolatait és hiedelmeit tükrözik? A teológia segít megválaszolni ezeket a kérdéseket, mert „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” (Máté 4,4). Ha a keresztyén hit ilyen látásmód, akkor a teológiának, ennek a látásmódnak a kritikai felismerésére, megfogalmazására és terjesztésére kell(ene) összpontosítania.

A szekuláris korban minden eddiginél nagyobb szükség lenne határozott, eltökélt kiállásra, mivel a modernitás racionális parancsai megnehezítik a döntést olyan életvitel mellett, amelyet érdemes élni. Az igaz vagy a jó élet ízlés és magánügy kérdésévé vált. Paradox kultúrában élünk, amely megszállottan hajszolja az ilyen élethez szükséges, elsősorban materiális erőforrásokat. Márpedig „amire szükségünk van, az egy fenntartható élet, amely az igazságot keresi, s fenntartja az igényét nyilvánosan és személyes körökben is az igazságkereső kulturális beszélgetésekre” (36). Olyan beszélgetésekre utalnak a szerzők, amelyekhez a teológiának lényegében hozzá kell(ene) járulnia, szembeszállva „az ad hoc, pillanatnyi divat- és ízlésorientált, egyénre szabott és másokra nem reflektáló élettervekkel”. Segítenie kellene az embereket abban, hogy megfogalmazzák, megerősítsék és kövessék a teljesebb élet meggyőző vízióját” (37).

A második fejezetben mégis azt látjuk, hogy – ez elsősorban az USA-ra vonatkozik! – mind kevesebb ifjúsági hitoktatásban vesznek részt a fiatalok. Sokkal kevesebben olvassák a teológiai műveket, mint korábban. Németország, Svájc, Hollandia például teológiai nagyhatalom volt a XIX. és XX. században, amikor még a farmergazdaságokban a reggeli állatok körüli munka elvégzése után a gazdák bementek a „tisztaszobába” és magas teológiai rangú kortárs vagy korábbi szerzők műveit olvasták. Természetesen a napi Bibliaolvasás és imádkozás mellett. A teológusoknak ma már meg kell győzniük a közvéleményt arról, hogy számít, amit mondanak, s ha nem vezető nélküli autókat vagy Mesterséges Intelligenciát fejlesztenek, akkor is tudnak valami fontosat nyújtani a világnak. Az „akadémikus teológiának” „önkritikusan meg kell fogalmaznia az igaz életről szóló fontos látomásokat Jézus Krisztus személyének, életének és tanításainak a fényében” (45). Ahelyett, hogy csak kritizálnának, panaszkodnának és falakat döngetnének, a teológusoknak „álmodniuk” kell a jövőről és arról, hogy milyennek is kellene annak lennie! Ebben a fejezetben folytatják a szerzők a kortárs kultúra elemzését.

[[paginate]]

A harmadik fejezetben a teológia megújításának az igényét azzal a céllal indokolják a szerzők, hogy ez mindenkit segítsen hozzá ahhoz, amiért Jézus jött közénk: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” (János 10,10). Isten az Ő kezének munkájával teremtett minket, és nem közömbös számára, hogyan élünk. Azt akarja, hogy virágozzunk (flourishing life). Valójában a Jelenések könyvének vége megmutatja, hogy minden dolog helyreállításával a teljes tökéletesség felé tartunk. A teológia nemcsak Istenről és a megváltásról tanít minket, hanem arról is, miként virágozzunk. Jézus azt tanította, hogy nemcsak a tisztátalan cselekedetek alkotják a bűnt, hanem az ember iránti „szeretet hiánya” is bűn (73). A keresztyén emberek egész valójukkal részesei a megváltásnak, így már e jelenvaló világban Istennel élünk, és képesek vagyunk szeretni felebarátainkat. Ez viszont azt is jelenti, hogy nem kizárólag Isten, sem kizárólag az üdvösség, hanem Isten és a világ együtt a teológia célja. Az az Isten, aki Teremtőként és tökéletes Megváltóként jött el, hogy ebben a világban lakozzon (80). Az eszkatológiai, pneumatológiai és a politikai teológia fogalmi visszhangjai és tájolása érződik az érvelésben. Miroslav Volf tanárának, Jürgen Moltmannak a hangját halljuk. De Moltmann „csak” tanár, Volf pedig nem „csak” tanítvány. Valójában egy egész kórust hallhatunk ebben a kiáltványban. Például az anglikán teológia „baritonja” is megszólal benne (mindenekelőtt Rowan Williams, a volt anglikán egyházfő), de a pünkösdi lelkes intellektualitás friss szopránja is (94).

A negyedik fejezet az „egyetemesség kihívásáról” szól (nem az univerzalizmusról, nem a globalizmusról, hanem az ősi keresztyén egyetemességről, a lakott Földről, a Krisztus-korabeli fogalmat planetárissá tágítva). A szerzők ezt írják: „A virágzó élet keresztyén víziója minden embert és az egész világot megszólítja” (86). Az univerzalizmussal, azzal a (tév)hittel ellentétben, hogy minden ember megmenekül, megszabadul majd a rothadandóság rabságától (Róma 8,21), a keresztyénség univerzalizmusokat tanít. Az a hit, hogy a Föld Isten otthona, és hogy lesz egy új teremtés, minden egyes embert érint (de nem mindenki fogadja el, s ez az antropológiai szűrő). A szerzők a virágzó életről szóló keresztyén program alapvető elemeit mutatják be. Ezek lehetővé teszik számunkra, hogy „ápoljuk a tisztelet kultúráját a pluralista társadalmakban, és segítsünk a tiszteleten alapuló politikai rendszerek kialakításában”, ahol az emberek tisztelettel és erőszak nélkül folytathatnak intelligens beszélgetéseket egymással (104, 107). A két szerző amellett érvel, hogy ma már minden univerzalizmus partikuláris (112), de ezzel együtt lehet etikailag jól megalapozott és eredeti módon fellépni minden „világmegváltó improvizáció” ellen (125kk).

[[paginate]]

Az ötödik fejezet a teológus életstílusról szól. Amellett érvel, hogy a teológusok életének, bármilyen tökéletlenek legyenek is, törekedniük kell arra, hogy személyesen is elérjék azt az igazi életet, amely mellett érvelnek. Gyakorolják is azt, amit prédikálnak. Ez egy nagy kihívás. Amikor a lelkipásztor azt prédikálja, hogy a keresztyéneknek szeretniük kell egymást, prédikációjának nem lehet jobb illusztrációja vagy cáfolata saját sorsánál. Nagy kérdés: a prédikációnk valóban Isten felé fogja-e irányítani az embereket? Hagyományosan „bizonyságtételnek" nevezzük azt, ami a könyv forró magja. Ez érinti az egyetemi teológia önértelmezését, amely gyakran elválasztotta a hitet mint életmódot és a teológiát mint a hit tükröződését, reflexióját és nem ritkán a felismerhetetlenségig megosztotta az életmódot és a hit reflexióját. A feloldást a szerzők a páli és protestáns teológia hagyományában találják meg, amely elkerüli a törvényeskedés csapdáit. Volf és Croasmun számára Pál az átalakulás, a megújulás forrásához való végleges visszatérést jelenti. Az igazi élet keresése ugyanis az igazság kifejeződése.

A hatodik fejezet felvázolja a virágzó életet. Isten országa, királysága struktúrájának üzenete az életről az, hogy a régi elmúlik, és az új teremtés nyilvánvalóvá lesz: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel!” (2Korinthus 5,17-21).

Isten jó világot teremtett, de a bűn megrontotta. Ennek ellenére továbbra is jó ajándékokat ad nekünk, még ennek a romlott világnak is. A megváltás most történik, és a jövőben be is fejeződik. Milyen cselekedetek jellemzik a megváltott embereket? Igazságosság, szeretet, békesség és Szentlélek általi öröm (Róma 14,17). A szerzőknek a páli Ige alapján sikerül meggyőző képet rajzolniuk az igazi, beteljesülő életről.

A német kiadás szerint a Teológia a világ életéért manifesztum, kiáltvány. Szerintem a könyv okos provokáció, amely széles körű vitát indíthat el. A megújulás más elképzeléseivel együtt kell(ene) megvitatni. Száz évvel ezelőtt Barth Károly volt az, aki az egész teológiai, egyházi világot megrázta a Római levélről írt gondolataival, megállapításaival. Legfőképpen ezzel: a teológiának újra teológiaibbá kellene válnia. Ha csak a teológia mint tudomány túlélésével foglalkozott volna, bizonyára semmi hatása nem lett volna az egyházi megújulásra. Hasonlatosképpen lehet és kell is fogalmaznunk a megújulás manifesztumáról.

[[paginate]]

De ki ismeri valójában a szélesebb egyházi közvéleményben, s ki teszi alapvetően diskurzus tárgyává Miroslav Volf és Matthew Croasmun közös munkáját? Mivel a könyv a keresztyén teológiával foglalkozik, végső soron mindenkivel foglalkozik. Így velünk is. A szó ökumenikus értelmében, felekezetközi párbeszédre is alkalmasan.

Átgondolva ezt a kiáltványt, meggyőzőnek és bátorítónak találom. A válság, a krízis, amelyben találjuk magunkat, nem fog egyhamar véget érni. A könyv megjelenése, 2019 óta csak halmozottan bonyolódott. A hagyományos teológiai, akadémiai és egyéb központok továbbra is küszködni fognak a válsággal. De ha megragadjuk a kötet látomásait, elkezdhetjük a teológia visszaszerzésének folyamatát – a világ élete javára. Mert a teológia több mint tudomány vagy tanulmányi eszköz. Ez a virágzás víziója.

A könyv mély teológia, de nem csak a szakmabeli teológusoknak, hanem a keresztyén közösségnek is írta a két szerző. Amerika és a Balkán polaritásában, keresztyén, planetáris kitekintéssel. Nem azt vizsgálja, hogy hány angyal található egy gombostűfejen. Nem szellemi játék vájt fülűeknek, elefánttorony teológusoknak, világtól elfordult filoszoknak. Nem csak manifesztum, felhívás, hanem meghívás arra, hogy Krisztuson keresztül bevonjuk a világot gondolatkörünkbe, és imakörünkbe. Abba a látható és láthatatlan, de valóság, immanensen és transzmatériálisan is szupervalóságos közösségbe, ahol már a legyőzött Győztes Úr napjaink krízisein is. Őt kérdezzük meg, hogyan. Őhozzá szóljon elsőrenden ez a kiáltvány, manifesztum. Hiszen a világ az a hely, ahol közösségre lelünk Istennel és egymással – Krisztus által.

Ha többet nem, legalább ezt jegyezzük fel lelkünkben Miroslav Volf és Matthew Croasmun közös munkájából: „Bár Istenért vagyunk teológusok, de lássuk be: nem vagyunk Isten javát szolgáló teológusok. Istennek ugyanis nincs szüksége teológiára. Ha valakinek szüksége van rá, azok az emberek. Legyünk teológusok a világ életéért, élhetőbb életéért”.

Békefy Lajos